Nógrád Megyei Hírlap, 2011. április (22. évfolyam, 75-99. szám)
2011-04-07 / 80. szám
4 Jövőbe pillantás Hogy mi lesz velem öt év múlva? Nos, hát, igen. Ez az a kérdés, amire én is szeretném tudni a választ. Remélhetőleg olyan pályán leszek már, amit most még csak tervezgetek. Épp tanulmányaim kellős közepén fogok tartani, ha jól számolom. Bízom benne, hogy a vágyaim, terveim beteljesülnek és valóra válnak, de ha nem teljesen úgy, ahogy most elképzelem, szerintem akkor sem csüggednék. A fontos az, hogy akkor is szerető család és barátok vegyenek körül. Nyilván sok minden fog változni, más lesz egy nagyvárosban élni, nagyobb fejjel gondolkozni, de az életemet nem tervezem és képzelem teljesen másmilyennek. Tíz év múlva... Ez már nehezebb kérdés, ekkora már gyökeresen meg fog változni az életem, hiszen elméletben már befejeztem az egyetemet és dolgozom, esetleg már feleség leszek, netalántán már családom is van. 26 évesen ugyan nem tudom, lesz-e már családom, manapság már későbbre tolódik az ilyesmi. Karrierépítésre is gondoltam már, ki ne vágyna arra? Hiszen a huszonéveseket leginkább az foglalkoztatja. Szerintem nálam is az lesz még előnyben, mert fontos a biztos munka és munkahely megszerzése, hogy a későbbiekben, ha már családom lesz, tudjanak rám támaszkodni, el tudjam tartani őket. Amit viszont a legjobban várok, akár öt, akár tíz év múlva is válik valóra: hogy utazhassak. Ez vonz igazán. Hogy világot lássak, olyan helyekre jussak el, ahová mindig is szerettem volna, és ahol még sosem voltam. Az, hogy ez hogyan valósulhatna meg, sajnos, még magam sem tudom. Hiszen az egyetem alatt nemigen jut idő és pénz az utazgatásra, de remélem azután már fog... Egy szó mint száz, akármi is lesz velem, szerintem nem pontosan úgy fog történni, ahogy most képzelem, hiszen mindig változnak a tervek, ahogy az emberek... Rács Eszter 10. d Bolyai János Gimnázium és Szakközépiskola A jövő az egyetlen dolog melyet az ember nem ismer, s ezáltal úgy formálja meg, ahogy igazán szeretné - a legőszintébb vágyálmaira hagyatkozva. Isten tervez, ember végez. Álmodjunk akkor nagyot! Öt év hosszú idő. Fél évtizeddel később már magam mögött hagyom a középiskola felejthetetlen éveit az ott szerzett barátokkal együtt. Legtöbbjüket talán sosem látom többé, s az egyetem világába csöppenve új egyéniségeket, új életformát ismerek meg. Budapest nagyvárosi zaja éles váltásként ér a vidéki nyugalom után, enyhén antiszociális hajlamom elsőként riadalmat kelt bennem, de a harmadik tanévre megszokom a körülöttem forgó emberáradatot, s értékelni kezdem társadalmunk sokszínűségét. Hazánk egyik legrangosabb egyetemén indulok el a bölcsészek minden reál tantárgytól mentes hadi ösvényén, s a számok, képletek világát örökre lerázva hódolhatok legnagyobb szenvedélyemnek: az írásnak. Unottan, tenyérbe támasztott állal ülök a nappaliban, a felnőttek - talán a rokonaim - valami számomra abszolút álmosító témáról fecsegnek a fejem fölött. Aztán egyszerre mindegyikük elcsendesedik, felém fordulnak, és valaki felteszi nekem a kortársaim által annyira gyűlölt, idegesítő kérdést: „Na és, mondd csak, mi leszel, ha nagy leszel?” És hogy miért olyan bosszantó éz a kérdés? Egyszerű, ám valahol mégis bonyolult az oka: egy jó darabig fogalmunk sincs, nekünk, tinédzsereknek arról, hogy mit akarunk kezdeni magunkkal később, mégis állandóan faggatnak, elvárják, hogy kapásból rávágjunk egy határozott, kerek választ, ne pedig a vállunkat vonogassuk. Mert bizony a nagy többség ezt teszi. Ha jól emlékszem, az első ötletem a leendő, sikeres karrieremet illetően az volt, hogy én buszvezető leszek. El sem tudom képzelni, honnan eredt az a letörhetetlen lelkesedésem - lány létemre - a tömegközlekedés e formája iránt, ma már perElmerülök az irodalom titkainak legnagyobb mélységébe, s kutatom József Attila, Ady Endre zsenialitásának miértjeit. Tökéletes, s igazán nekem való. Közben rendületlenül bombázom az engem alkalmazó újságot részletgazdag, s néha felkavarócikkeimmel, riportjaimmal. Kiadóról kiadóra járok, hogy életem első regényét valahol végre elismerjék. Az idő az egyetlen olyan dolog a világon, ami sosem áll meg. Hirtelen a nyolcadik érettségi találkozón ülök pezsgőt iszogatva, felis- merhetetlenségig megváltozott volt osztálytársaim körében. Az eseményre vőlegényemmel együtt érkezem, pszichiáter a drága, nem képes abbahagyni kedves ismerőseim analizálását Nem szólok rá, miért tenném? Én is úgy szerettem belé, hogy lelkem minden apró baját megvizsgálva, beláthatatlan mondatokkal szédítve próbált segíteni. Talán ő volt az első, akinek ezt hagytam is. Szenvedélyesen taglalom legújabb könyvsorozatom első részének sikereit, beszélek debreceni sze nevetségesnek tartom ezt az elgondolásomat. Ahogy nőttem, úgy jelentek meg az úgynevezett „rajongói korszakaim” különféle foglalkozások, témák irányában és ha jól emlékszem, elég széles volt érdeklődési köröm. Akartam lenni színésznő, mint minden kislány, rendőrnő, amely viszont nem túlzottan nőies foglalkozás, és egy kutya- menhely vezetője is, de lehetőleg mind a három egyszerre. Életem egy nagyobb, egyszersmind első állomásának tartom a pályaválasztás területén, amikor kitaláltam, hogy állatorvos leszek. Mindig is szerettem a kis állatokat, most is van egy kutyám és három macskám, régen szinte minden időmet velük töltöttem, rengeteg délutánt végigjátszottam a társaságukban. Aztán telt, múlt az idő, rá kellett eszmélnem, hogy egyre kevésbé izgat a kis kedvencek gondozása, sokkal inkább az emberorvoslás, és hirtelen teljesen a humángyógyászat felé kanyarodtam. Édesanyám végzettsége ápolónő, így otthon a könyvesházunk építéséről, s kitartóan panaszkodom bátyáim levakarha- tatlanságáról. Előkerülnek a legutóbbi velencei nyaralásunk képei, lelkesedésem töretlen a szerelmesek városa iránt - vőlegényem az ottani lakhelyünk beszerzését taglalja, elképzelései magávalragadóak, mindkettőnk életcéljává vált az olaszországi lét megteremtése. Jogos a kérdés: akkor minek a debreceni hacacáré? Kedvesemmel egyszerre feleljük: elsősorban magyarok vagyunk, s csak másodsorban kapolcon akad néhány komolyabb egészségügyi témájú olvasnivaló; már kiskoromban felfedeztem őket és kiszúrtam magamnak az egyik vastagabb olvasmányt. Olykor vonakodva, de mindig kíváncsian, tágra nyílt szemekkel lapozgattam és nézegettem, el-elcsodálkozva egy-egy betegségen. A középiskola kilencedik osztályát még azzal a tudattal kezdtem meg, hogy néhány év múlva már a Semmelweis Egyetemre fogok felvételizni, ma pedig már újabb, és gyakorlatilag ettől totálisan eltérő terveim vannak. Az írás mindig az életem egy meghatározó része volt, csak valamiért sosem tűnt fel. Majdnem kiszúrta a szemem a felelet arra a bizonyos kérdésre, mégsem vettem észre. Azt hiszem, amikor az első - egyben pozitív - visszajelzést megkaptam a legelső versemre az egyik barátnőmtől másfél évvel ezelőtt, akkor dőlt el bennem, hogy én ezzel szeretnék foglalkozni a jövőben is. Ha jobban belegondolok, irodalomórán még sosem unatkozlandorok. A gyermek kérdésére lesütöm a szemem, s rejtélyes válaszaim megőrjítik régi barátnőimet, de hagyom, hadd találgassanak. Az esemény végén autóba szállunk, szüléimét látogatjuk meg. Menet közben az ablakon kinézve egyetlen, furcsa gondolat fogalmazódik meg bennem: minden egy, a gimiben írt újságcikkel kezdődött. Holtai Orsolya 10. d Bolyai János Gimnázium és Szakközépiskola tam, mindig le tud kötni egy jó regény, és tökéletesen csak akkor tudom kifejezni magam, ha írok. A környezetemben senki sem lepődik meg, amikor kijelentem, hogy humán tantárgyi beállítottságú vagyok, a nyelvtanulás is könnyen megy, ezért úgy tervezem, hogy külföldön, valószínűleg Angliában telepedek le. Családalapítás ügyében még nagyon bizonytalan vagyok, azt hiszem, csak egy gyereket szeretnék, de amilyen gyorsan én, ugyanolyan tempóban a majdani életemről alkotott elképzeléseim is sorra változnak. Határozottan kötődök az újságírói állás, vagy más irodalmi szakmához, ám nem merek holtbiztosán kijelenteni semmit, és tudom, hogy még nagyon sokáig az őrületbe fog kergetni a kérdés, amelyet a cikk elején említettem. Egyelőre élem a jelenlegi életem, álmodozom, írok, aztán majd meglátjuk, mit hoz a sors. Fiió Mariann Bolyai János Gimnázium és Szakközépiskola 10. c Sokan mondják, hogy a sorsunk előre meg van írva. Szerintem ez felfogás kérdése, és nem a sors befolyásol minket, hanem mi befolyásoljuk a sorsot. Természetesen nehéz megmondani vagy akár elképzelni is, hogy mit hoz a jövőnk. Ezzel én is így vagyok. Nem látom tisztán mi lesz velem 5 év múlva, de elképzeléseim, vágyaim, mint mindenki másnak nekem is vannak. Hogy céljaimat elérjem, le kell rakni az „alapokat” amire később építhetek. Gondolok itt a tanulmányi eredményre leginkább. Bevallom, olyan munkahelyet szeretnék, amelyben háttérbe szorul a matematika. Ezzel az egy tantárggyal nem vagyok kibékülve. Én is szeretnék jól keresni, de ahogyan ezt előzőekben is leírtam, a pénznél fontosabb egy szerető család. Édesanyám • nagy álma, hogy eljuthasson a tengerpartra. Ez a mostani kereteinkből nem valósítható meg. Én nagyon szeretném teljesíteni ezt a vágyát, de mindez pénz kérdése. Másik nagy szenvedélyem a labdarúgás. Tisztelem és szeretem ezt a sportot. Sok álmom ezzel kapcsolatos. Nagyon szeretném, ha profi labdarúgó lehetnék. Ennek érdekében nap mint nap gyakoriok, hét végenként meccsekre járok, és ezenkívül még edzésre is. Szeretném, ha felfigyelnének rám. Persze tisztában vagyok vele, hogy vannak nálam jobbak, azonban ez csak még több erőt ad, hogy még van miért küzdeni. Ha felnövök, összetartó családot szeretnék alapítani, virgonc gyerekekkel, boldog és becsületes ember szeretnék lenni. Nem akarok igazságtalan lenni senkivel. Szép lakást szeretnék, szép autóval. Min denképpen figyelni fogok háziállataim megfelelő gondozására, a környezetvédelmére, és a ház tisztántartásában is segédkezni fogok. Habár utálok takarítani. Tetteinknek következményei vannak, és ezek a következmények hatással vannak a mi életünkre. Cselekedjünk megfontoltan és megtalálhatjuk a lelki egyensúlyt. Szép Dávid 9. a szécsényi gimnázium Mi a jövő titka? Egyszer mindenki rájön arra, hogy mi iránt érdeklődik, milyen életeszme szimpatikus neki, ki vagy mi akar lenni. Az emberekben (az esetek dört tő többségében) 17-18 éves korukra ez kialakul - van akiknél ez már korábban is megjelenik, de sok olyan fiatal van, aki még érettségi után sem tudja, hogy mit is kezdjen magával. Én szerencsére az előbbi csoporthoz tartozom, mivel tele vagyok előrelátó gondolatokkal, tervekkel. Emlékszem, egészen pici voltam, talán az általános iskola első pár osztályának padjait koptathattam, amikor kezembe vettem egy folyóiratot, ami édesanyámnak járt. Saját rituálém volt, hogy az újságban található mesét kikerestem, majd elolvastam magamnak. Amikor az első álmom „megszületett”, akkor is erre készültem. Kerestem a meseoldalt, ám egy oldallal elszámoltam magam (a mese a het- venkettedik oldalon volt mindig - és talán a mai napig ott olvasható, én pedig a hetvenediken nyitottam ki az újságot), ezért teljesen mást kaptam, mint amire számítottam: egy lakás tervrajza került a szemem elé. Gyorsan - már amennyire egy kisiskolástól telt - átolvastam a szöveget, és szeFejjel relmes is lettem; a tervezésbe. Onnantól jó ideig minden egyes ház tervrajzát kivágtam a folyóiratból, és eltettem egy mappába. Sokáig biztos voltam benne: lakberendező leszek. Aztán a magabiztosság az évek folyamán csökkent, mivel elkezdtem kicsit reálisabban látni a dolgokat. Még mindig érdekelnek a lakások, a lakberendezésedé felismertem dolgokat: sajnos nagy szerencse kell ahhoz, hogy ilyen szakterületen befuthass, megélhetést tudj magadnak, aztán később a családodnak biztosítani, így ezt az álmomat áttettem a „B-tervek” közé. És ha már ennél, a „B-s kalapnál” tartunk, akkor megemlíteném, hogy itt található még a rendezvényszervezés, a tanári és óvónői pálya. A rendezvény- szervezés divatszakma lett; sokan vannak, kevés munkára. Utóbbi kettővel az a kifogásom, hogy külföldön szeretnék majd élni - de erről később. Legközelebbi célom a 9. osztály sikeres elvégzése, majd aztán az érettségi. Hogy onnan hova visz az utam? Nehéz kérdés. Egy évet a felsőfokú tanulmányok elkezdése előtt szeretnék külföldön eltölteni, természetesen munkával. Jó lenne kicsit belekóstolni a nagybetűs életbe, az oroszlán bajszát egy picit megrángatni, aztán amikor elkap az az érzés, hogy „na, most ebből elég” - vagy éppen eljön a szeptember - akkor hazamenekülni, egy fokkal biztonságosabb keretek közé, és megkezdeni a főiskolát, az egyetemet. Milyen szakon? Egy dologban vagyok ezzel kapcsolatban biztos: olyannak kell lennie, ami nem köt ide, amivel külföldön is dolgozhatok. És hogy miért kell ilyen? Mert elvágyódom innen, szét akarok nézni a nagyvilágban, meg akarom ismerni a földkerekséget, annak minden hibájával és gyönyörűségével együtt. Jelenlegi kedvenc szakom a nemzetközi gazdálkodás, vagy valami ehhez hasonló. Talán ez van most az „A” jelű kalapban - a foglalkozások terén. Nem lennék kevésbé boldog, ha anglisztikát vagy amerikanisztikát tanulhatnék - ám ezzel valószínűleg kevésbé élnék meg jól, mint a gazdálkodással, ezért az „A” és a „B” kalap közé tenném. A kettő közé jöhetne még az újságírás, írás is: jó lenne, ha... Ám, ha nem is ez tenné ki az életem minden részét, valamilyen mellékszálon jó lenne magammal húzni; ha más nem, nyugdíjasként az élettapasztalataimról írni. Azonban, felesleges ennyire előreszaladnunk, hiszen még az érettségiig is legalább 3 évem van. Addig is megfogadom Horatius „carpe diem” elvét (ami szabad fordításban annyit tesz: ragadd meg a napot!), ám kicsit átalakítva: úgy élek a mában, hogy a holnapra is gondolok. És hogy aztán mi lesz belőlem? Nem tudom. Elvégre ember tervez, Isten végez. Bocskay Kinga 9. a II. Rákóczi Ferenc Bölcsőde, Óvoda, Általános Iskola, Gimnázium és Szakközépiskola, Szécsény az ismeretlenbe Cselekedjünk megfontoltan! Mindenkit szeretné látni mit is hoz a jövő látomás