Nógrád Megyei Hírlap, 2011. március (22. évfolyam, 50-74. szám)
2011-03-24 / 68. szám
4 A XXI. századi ember dilemmái Én egy vagyok a tízes éveiben járó nemzedék tagjai közül, akik a rendszerváltás után születtek. Számunkra a szabadság és a demokrácia olyan lehetőség, amelyet készen kaptunk az előző generációktól. Az elmúlt két évtized a változások kora volt. Soha nem látott mértékben és gyorsasággal alakul át az ország és minden körülöttünk. Magyarország nagy utat tett meg. Ezzel együtt azt látjuk, hogy az elmúlt húsz év nemcsak fejlődést és növekedést hozott magával, hanem sok bizonytalanságot, a társadalmi különbségek és feszültségek növekedését, megannyi gondot, nehézséget és konfliktust is. Azt látjuk, hogy továbbra is tenni kell azért, hogy minél többek boldogulást, gyarapodást és biztonságot nyújtó hazája legyen Magyarország. A hirtelen jött világgazdasági válság drasztikusan alakította át mindennapjainkat, és ez kihat a világról alkotott elképzeléseinkre is. Az emberi értékek a válságos időkben is szilárdak, világosak: kitartóan képviselni a munkájukból élőket, a fiatalokat, a legszegényebb embereket és mindazokat, akik nehezen tudják érdekeiket érvényesíteni a jobb módúakkal szemben, és akiknek éppen ezért a közösség támogatására a legnagyobb szükségük van. A magamfajta tinédzser nem mindig tudja elfogadni, értékelni ezt. Tehát ha nem Nike, Adidas a póló, a cipő, már snassz. Ha nem mindig van zsebpénz a pénteki bulira... Ha nem járunk össze, ha nem vagyunk - akár a szüléink kárára is - trendik, akkor nem is számítunk? Megvetett pára az, aki „csak tanul”?... Csak a pénzen megvehető „menőség” a fontos? Külsőségek szerint választunk tehát? A divat diktál? Dacára a látszatnak, nem! Nekem lehet trendi, lehet menő, mégsem a barátom, mégsem az, akivel szívesen együtt dolgozom, barátkozom, ha nincs benne emberi. Lehet, hogy a külsőségek az elsődlegesek a választásnál, de az igazán fontos, maradandó baráti kapcsolatokhoz ez nem elég! Legyen velem azonos az értékrendje, érdeklődése. Csak akkor tudom barátomként elfogadni hosszú távon. Viszont észreveszem nap mint nap, hogy a konszolidáltabb családi körülmények közül jövők egymás közül választanak. A leszakadó rétegekből nehezebb választani igazi társat, hisz mások a napi problémáik, az érdeklődésük, a témáik. Nekik sem könnyű a beilleszkedés. Az indulás nehéz, s ritka a folytatás, de nem lehetetlen. Én is szívesen csatlakozom a sikeresekhez, de nem mindenáron! A piaci verseny az emberek között is mélyíti a különbségeket: az erőseket és sikereseket jutalmazza, a gyengéket és lemaradókat bünteti. De erősek és sikeresek bizony csak magunk és társaink összefogásával lehetünk. Talán az államnak ezért kötelessége lenne tompítani a piac igazságtalanságait, hogy az átmenetileg lemaradók ne váljanak végképp leszakadókká. Oravecz Dénes 9. c Bolyai János Gimnázium és Szakközépiskola Pókhálós társadalmunk Talán a japán katasztrófa is komoly lyukat ütött a világ pókhálóján Minap egy érdekes beszélgetésbe tiltottam bele, melynek résztvevője két ismerősöm volt. Társalgásuk témája a japán katasztrófa, annak okai, jelentőségei, következményei. Addig-addig boncolgatták végül is a témát, amíg eljutottak egy megállapításig: elképzelhető egy esetleges harmadik világháború. Tényleg ennyire rossz lenne a mai világ társadalmi helyzete? És ha már a társadalom ennyire mélyponton van, akkor az emberek közti kapcsolatok is romlottak? A fentebb említett japán katasztrófa segítségével remekül le lehet vezetni a társadalmunk egyik nagy problémáját: a hitetlenséget. Látjuk a televízióban, halljuk a rádióban, olvassuk az újságban, hogy mennyi segítség, adomány, önkéntes csapat segíti a szigetországban élőket. Néha azonban agyunkban ott motoszkál a kérdés, és inkább magunkban is tartjuk, mintha félnénk hangosan kimondani: nem lehetséges, hogy valami hátsó szándékkal segített? Ugyanakkor ezzel a kérdéssel párhuzamban jönnie kell annak, hogy nem mozdulhat meg egy emberként a földkerekség a jó cél érdekében? Mindkét kérdésre egy határozott „dehogynem” lenne a válaszom. Véleményem szerint előbbit tíz emberből kilenc biztosan felteszi magának, ám ezen emberek töredéke gondolja csak tovább a dolgokat, és teszi fel a második kérdést, holott egymásból következnek. Ennek oka abban keresendő, hogy valamiért nehezünkre esik elhinni, hogy bárminemű érdek nélkül segítene egyik ember a másikon (és azért lássuk be, nem véletlenül, hiszen a történelem sok példát hozott arra, amikor országok közt oda-vissza ment a segítségnyú j tás)... Nem létezhet, hogy szolidaritásból állunk a másik mellé, és húzzuk ki őt a bajból? Tényleg csak érdekből nyújtjuk neki a jobbunkat? Ha mindkét kérdésre nemleges választ adtunk, akkor gondoljuk át a következőt is: nincs igaz barátság a világon? Dehogynem! Csak annyira beleivódott a barátságok jelenléte a hétköznapjainkba, hogy azt szinte észre sem vesszük. Nagy hiba! Az emberek barátságot kötnek, a barátságok közösséggé kapcsolódnak. Ez így megy tovább és tovább, amíg egyszer csak elérkezünk egy akkora közösséghez, ami magában foglalja az egész emberiséget. Egy pókhálóhoz tudnám talán leginkább hasonlítani ezt. A háló anyaga, a pókselyem az egyik legszilárdabb anyag, amit ismerünk: pont, mint az emberek közti barátság. Ha a háló középen megszakad, attól a széle ugyanolyan erős, masszív marad. Ugyanez igaz fordítva is: ha a külső része viselődik meg, attól a belseje nem változik! Aztán majd jön a pók, és a jó állapotban lévő résztől kiindulva újraszövi a hálóját, mintha mi sem történt volna. Sajnos, ez az emberiség esetében nem ilyen egyszerű. Ha a hétköznapi emberek különféle okok miatt elpártolnak egymástól, akkor a pókháló széle megszakad, és az a szál is, ahol az a pókfonal futott. így előbb-utóbb a belső körök is szétesnek. Ha megfordítjuk a helyzetet, és a befolyásosabb emberek (pl. államvezetők) „ugranak össze”, akkor is ugyanez a folyamat játszódik le, csak fordítva: belül megszakad a háló. Nyilvánvalóan mindenki azt a „belső hálón lévőt” fogja támogatni, akinek a nézetével szimpatizál. És mivel különbségek vannak köztünk, így a külső fonalak, a barátságok is megszakadnak. Hogy ennek mi lehet az eredménye? Megjósolhatatlan. Ne is a rettenetes - és esetleges - következményeken gondolkozzunk, hanem inkább reparáljuk a „pókhálónkat”. Mert bizony, az emberiségnek sajnos nincs egy „pókja”, ami jön, és újrafonja a szálakat Sőt, nekünk nem is lenne elég egy „pók”, mert akkora „hálónk” van, amit egymaga nem bír rendbe tenni. Mindannyiunknak „póknak” kell lenni, szorgalmasan dolgozni, és talán egyszer, újra visszanyerhetjük az igazi „pókhálónkat”. írta: Bocskay Kinga 9/A II. Rákóczi Ferenc Bölcsőde, Óvoda, Általános Iskola, Gimnázium és Szakközépiskola, Szécsény Áskálódó gondolatok Mint minden, az idők folyamán az erkölcs is rengeteget változott. A római korban egyáltalán nem voltak erkölcsösek az emberek, nagyanyáink viszont sokat adtak erre a tulajdonságra. Arra a kérdésre, hogy manapság érdemes-e kedvesnek, segítőkésznek és megbocsátó- nak lenni, talán a legjobb válasz az igen lenne, de ahogy én észleltem, sokan nem értenek egyet velem. Jó páran inkább hisznek a kétszínűségben, hátbatámadásban vagy éppenséggel a másoknak „nyalizásban”. Feltehetnénk a kérdést, hogy mi abban a jó. Az én válaszom: fogalmam sincs, mert még egyiket sem próbáltam. Nagyon örülnék neki, ha inkább az olyan tulajdonságok érvényesülnének, mint a kedvesség, a nagyvonalúság, a segítőkészség. Ezzel szemben a fiatalok mások elfogadása helyett, egymást nyalják-falják, majd a hátuk mögött kibeszélik és „fikázzák” őket. Az ilyen emberek példát vehetnének a struc- coktól és eláshatnák a fejüket (vagy az egész testüket) a homokba (de a föld vagy a beton is megteszi). Hallgassatok rám, és tegyétek meg a világnak azt a szívességet, hogy megtartjátok magatoknak az áskálódó gondolataitokat! Balázs Erzsébet 8. d Bolyai János Gimnázium és Szakközépiskola A végtelen sötétség felé Az évek során nagyon sok ember hullámzik az élet hullámvölgyében. Hol feljebb, hol lejjebb. Gyakran előfordul, hogy az ember nem tud erkölcsös lenni, mivel nem a tehetség, tudás határozza meg előbbre jutását, hanem a pénz mennyisége. Mióta az ember fejlődik, mindig az ő jóléte és érdeke hajtotta előre, nem gondolt másokra. Az erkölcs sok mindenre kihat. Valahol a társadalmi normákat is egyik részének tekinthetjük. Az erkölcsöt a szülők nevelik - jobb esetben - a gyerekbe, majd az kamaszkorában saját erkölcsi értékeket formál. Sajnos a mai világban inkább elhajlik a jó felől a rosszba. Teljesen rossz értékrendet követnek. Barátnőmmel beszéltük, hogy a tőlünk fiatalabbak borzalmasak. Nem ismerik a kérem és köszönöm szavakat. Nagy távlatokban, ha nincs kedvük még köszönni sem köszönnek. Pedig a fiatalnak kell megadni a tiszteletet az öregebbnek. Ez általában az aranyszabály. Ami a legelkeserítőbb, hogy ez évről évre rosz- szabb és rosszabb lesz. A sok apró dologból lesz egy nagy, ami miatt teljesen elveszik az ember saját erkölcstelenségébe, mai szóval elzüllik. Amikor az illető el kezd zülleni, körülötte is minden el kezd romlani. Csak megy és megy a végtelen sötétség felé. Ami a legviccesebb, hogy ő nem is veszi észre hibáit, csak akkor, amikor már késő. Akkor derül ki, rossz barát volt, szófogadatlan a szüleivel szemben, és a saját kártyáit is elosztotta. Mindenkinek van ilyen problémája akkor is, ha nem mondja és mindenkinél kibukik, még ha azt hiszi, hogy nála nem fog. A sors elkerülhetetlen, amint elkövetsz valamit azt megjegyzi és a végén visszakapod. A helytelen viselkedést el lehet kerülni. Mindenkinek ki kéne használni emberi adottságait. Élveznie kellene szerettei közelségét, a támogatást, nem lenne szabad elfelejteni az önzetlen barátságokat. Mindenképpen több olyan közösség kellene, ahol az ember önmaga lehet. Nem kell megfelelni más embereknek. Amint nem saját normáinkat követjük, abban a pillanatban helytelen útra térünk. Mikor úgy érezzük, hogy csúszunk le a lejtőn, sétáljunk egyet, relaxáljunk és élvezzük az élet adta örömöket, mert sajnos az élet rövid arra, hogy helytelen tetteinken rágódjunk. „Csak élni, élni emberek! Időnk oly gyorsan elpereg, egy perc csupán az élet... de ez a perc lehet csodás teremtő munka, alkotás, amely megőriz téged.” Szeles Szilvia 9. a Szécsény, Gimnázium Mini erkölcsi kódex a XXI. századból Bizonyára mindenki életében nagy szerepet játszik a barátság. Szükségünk van legalább egy emberre, akinek bármit elmondhatunk, aki figyel ránk, és aki észreveszi, amikor szomorúak vagyunk, hogy a mosoly nem őszinte az arcunkon. Az igaz barátok kiállnak egymás mellett, velünk vannak jóban-rosszban. De vajon mindez, amit most leírtam, tényleg létezik? Vagy a XXI. században teljesen elcsépeltté vált a „barátság” szó, így a fogalom valódi értékét és jelentését is elvesztette? Úgy gondolom, ezek a dolgok emberfüggők. Akadnak, akiknek csak azért van szükségük egy társaságra, ahová tartozhatnak, hogy ne érezzék magukat egyedül, viszont véleményem szerint ennek a „kierőszakolt haverságnak” nem sok értelme van; ez csupán hitegetés, hogy elfogadott egy közösség, pedig igazából önmagunkat csapjuk be. Az ilyen emberek azok, akik ide-oda csapódnak - mostanában megszaporodott a számuk. Ám találkozhatunk olyanokkal is, akik számára valóban azt képviseli a barátság, amit kell. Szerencsés a helyzetem, hiszen nekem van néhány igaz barátom, akikre bármikor számíthatok, és igyekszem a tudtukra adni, hogy ez fordítva is működik. Muszáj megbecsülnünk a másikat, különben a végén teljesen magunkra maradunk. Néha elengedhetetlen, hogy fogja valaki a kezünket, mert bizony előfordul, amikor nem tudunk magunktól helytállni. A barátság alapköve a bizalom, és az a megnyugtató tudat, hogy akármi történik velünk, vannak olyanok, akik kitartanak mellettünk. Sajnos egyre többször hallani a természeti katasztrófák okozta pusztításokról és a háborúk számának drámai növekedéséről. A nemzetek jószerivel azonnal a bajba jutott népek segítségére sietnek, élelmiszerrel, gyógyszerrel és némi pénzzel támogatják őket, miközben két másik ország katonái éppen öldökölnek a harcmezőn (és azon kívül is). Miért? Talán ebben is az önzetlenség a hibás. Az emberek egy része csak a saját érdekeit tartja szem előtt, önjavát szolgálja, és a pénz miatt gyilkolja egymást Ez a gondolkodásmód helytelen, bár ezt valószínűleg nem lehet megértetni egytől egyig mindenkivel. Ha mégis, akkor nem lennének olyan gyakoriak az ellenségeskedések. Persze, a világbéke örök ábránd marad, elérhetetlenségének oka az emberi természetben keresendő, de pénzen sem lehet szeretetet vásárolni, és alapjában véve sem használ sokat Tegyük fel, hogy sikeres harmincévesek vagyunk, karrierünk csúcsán, van egy szép házunk, a legújabb típusú autónk, mégis hiányzik valami. Magányosan nézzük a modern plazmatévénket esténként, és egyedül, a kihalt luxuslakásban hajtjuk álomra a fejünket... nincsen társunk, nincsenek gyerekeink, egyszóval szerető családunk. Nem véletlenül mondják, hogy társas lény az ember. El sem tudom - és nem is akarom! - komolyan elképzelni az életem a családom és a barátaim nélkül; biztos vagyok benne, hogy maga lenne a földi pokol. Ha mindenki megbecsülné és tisztelné amije, illetve akije van, könnyebb lenne túlélni a nehéz helyzeteket; a szép pillanatok megédesítik az olykor keserű életet Gondolkozzunk el ezen egy kicsit Végtére is, mi vagyunk azok, akik a múltért, a jelenért és a jövőért egyaránt felelnek. Filó Mariann