Nógrád Megyei Hírlap, 2010. február (21. évfolyam, 25-48. szám)

2010-02-22 / 43. szám

2 2010. FEBRUÁR 22., HÉTFŐ NÓGRÁD MEGYE Méltón őrzik nagyapjuk hagyatékát Az Ivitz-unokák. Balról Anna, Veronika, Eszter, Fanni és Emese Osgyáni Lajosné Bátooyterenye. Különleges kiállítás nyílt a Váci Mihály Gimnázium Ivitz László Galériájában. Három Ivitz- unoka, Anna, Eszter és Fanni közös ki­állítását méltatta Pálkovács Margit, a középiskola tanára. A tárlat különleges­sége abban rejlik, hogy a középiskola 2008-ban fájdalmas hirtelenséggel el­hunyt művésztanára - egykori igazga­tója, nagyszerű pedagógusa - emléké­re és tiszteletére elnevezett iskolagalé­riában azok az unokák mutatkoznak be, akik itt élték, élik középiskolás min­dennapjaikat, sajátos ötvözetét adva az évtizedekig itt tanító nagyapa és az is­kola iránti méltó tiszteletnek. Megis­merve az alkotásokat - amelyek közül többet nagy valószínűséggel eddig félt­ve őriztek mappáikban, sőt, egyiket-má- sikat talán még a papa segítő, szeretet­teljes útmutatásai alapján készítettek -, valamint az alkotókat, s az őket körül­vevő családot, a különlegesség itt sok­kal többről szól. Ivitz László váraüan halála két gyer­meke, Ágnes és László, valamint csa­ládjaik életében mérhetetlen mély fáj­dalmat okozott. A mindenben támaszt jelentő apa szeretetével, hallatlan peda­gógiai tapasztalatával, bölcsességével különösen unokái, az öt lány nevelésé­ben, képességeik megismerésében, te­hetségük kibontakoztatásában saját életének abszolút értelmet adó módján vett részt. Egészen pici korukban el­hangzott a követésre talált ajánlás: „a gyerek kezébe ceruzát kell adni!” Az­tán a grafitok, színesek, filcek, meg­annyi őszinte, ösztönös alkotás formá­jában meg is jelentek a frissen festett lakás szobáinak falán. Miközben min­denkinek megvolt az önálló családi éle­te, mégis együtt éltek. Elválaszthatatla­nok voltak a papától, a szülők elfoglalt­ságából eredő segítés praktikumán túl a lelki, érzelmi összetartozás csodála­tos érzésével. Tanulásban, fegyelem­ben, magatartásban, életvitelben és életszemléletben, a szép, a jó, a világ felfedezésében ott volt a papa csendes, de határozott jelenléte, hatása. Ami az­tán a lányok sokoldalúságában, nagy­szerű teljesítésében megmutatkozott, s megmutatkozik. Eszter Ivitz Eszter 1989-ben született, jelen­leg a Szegedi Tudományegyetem bioló­gus hallgatója, neurobiológusnak ké­szül. Ő kezdetektől végig a papa mellett volt, önálló rajzasztallal, de nem volt gond, ha a garázsajtó, vagy éppen a fris­sen épített, illetve festett ház fala kínál­ta a szabad felületet. Egyértelmű volt, hogy az általános iskola elvégzése után a Váciba kerül, ahol aztán művészettör­ténetből előrehozott érettségit tett. Mi­vel a biológiát is nagyon szerette, a bio­lógus pályára való felkészülést válasz­totta. Eszter erős, a tanácsokat meghall­gató, elfogadó, de a „belenyúlást” meg nem engedő, határozott egyéniség, amit nem csak alkotó munkája, de a tovább­tanulása során is érvényesített. Mert­hogy kikötése volt: a „legnehezebb” egyetemet akarja választani. Szeged, az egyetem más szempont­ból is jelen volt választásánál, hiszen itt szerzett egyetemi végzettséget Ivitz papa is. Aki nem általlotta megfogal­mazni Eszter pályaválasztása időszaká­ban: „a rajzolásból, festésből nem lehet megélni”. Valamennyi unoka tanult, ta­nul zenét is. Eszter hat éves korától fu­rulyázik, gitározik és zongorázik. Utób­bi jelenti számára az igazi kikapcsoló­dást. Három évvel ezelőtt a nagyapával közös kiállításuk volt Bátonyterenyén, az Erkel Ferenc alapfokú művészeti is­kola galériájában. Versenyek sorát nyer­te, amit különösebben nem jegyez, ta­lán a „TESCO-s ügy” emlékezetes - fő­leg szüleinek. Vásárlásuk alkalmával lehetett jelentkezni rajzversenyre, egy kerékpár volt az azonnal elnyerhető díj. Eszternek nem akaródzott az ügy, aztán már majdnem sírva engedett a kitartó szülői kérésnek, és megnyerte a díjat. Eszter képei már túl vannak a szárny- próbálgatás, útkeresés időszakán. Al­kotásai igazi tehetségre vallanak, jelen­leg tanulmányai miatt főleg a szünidők adta kikapcsolódás napjai hozzák az újabb műveket. Fanni Ivitz Fanni végzős, érettségire készü­lő diákja a Váci Mihály Gimnázium­nak. A közös kiállításon fotóival mu­tatkozik be. Nemzetközi megméretteté­sek során nyert díjak - győzelmével az egész osztálynak nyert egy nyugat-eu­rópai utazást -, és sok-sok egyéb rajz­verseny eredménye szerepel „listáján”. A papa weblapjának elkészítésekor - amelyhez a festmények fotóit ő készí­tette el - derült ki: jó érzéke van a fotó­záshoz is. Megihleti a természet alaku­lása évszakonként, a milliónyi válto­zás, színek, formák, árnyékok-fények játéka. Negyedikes gimnazista korában derült ki: az újságíráshoz is van érzé­ke, hiszen lapunk SÉTA-sorozatában is jó néhány írása megjelent. Sőt, a Pető­fi Népe és a Dunántúli Napló is közöl­te írásait. Kedvenc tantárgyai közé tar­tozik a társadalmi ismeretek és mate­matika, így a pályaválasztás során a kereskedelem és a marketing felé ori­entálódik. Ez esetben az anyai nagy­mama pályáját követi, aki egész életé­ben a számok világában dolgozott. Amióta saját fényképezőgéppel rendel­kezik, még nagyobb lendülettel hódol a fotózásnak. A most kiállított képek iga­zolják: a papa jó tanítványaként - aki évtizedekig „dokumentálta” a Kisterenyén, a gimnáziumban és a csa­ládban történteket - folytatja ezt a szel­lemi örökséget is. Fanni egyébként he­gedül és nagyon szépen énekel. Anna Gordos Anna a harmadik kiállító. Ivitz Ágnes és Gordos György első szü­lött lánya tizedik osztályos a Váciban. A felső tagozatot az Erkel Ferenc alapfokú művészeti iskolában végezte, ahová a nagyapával indult és vele érkezett haza. Következésképpen a papa vezette vala­mennyi rajzszakkör résztvevője volt. Egészen kicsi korától rajzol ő is, kedven­ce a grafika, egyszerűen lerajzolja az élményeit. A korosztályának megfelelő rajzversenyeket sorra nyerte, legutóbb 2009. novemberében jutott tovább a megyei rajzverseny győzteseként az ez év májusában megrendezendő területi döntőbe. Amíg rajzolt, végig a papára gondolt, vajon milyen tanácsot adna ne­ki? Ceruza- és pasztellrajzai sorában kedvenc témája a csendélet, ezek közül gyönyörködhetünk néhányban ezen a kiállításon is. Kitűnő tanuló, kedvenc tantárgyai az irodalom és a fizika. Gyer­mekorvosnak készül és nagyon szépen zongorázik. Ezen a kiállításon ugyan nem talál­kozhatunk alkotásaikkal, de Anna két húga: Emese és Veronika is az „Ivitz- úton” járnak. Emese nyolcadik osztá­lyos az Erkelben, s nem engedve a pa­pa örökségéből, a Váciban folytatja ta­nulmányait. Iskolai rajzpályázatok nyertese, elsősorban karikatúrákat raj­zol. Népdalokat énekel, Füleken Aranypacsirta-díjat kapott, s országos versenyen is arany minősítést ért el. Veronika hatodik osztályos, s ha indul hatosztályos képzés a Váciban, szep­tembertől ő is ide fog járni. Rajzverse­nyeken indul és nyer, a zongora számá­ra sem ismeretlen, talán színésznő lesz, vagy rendezvényszervező, eset­leg lakberendező. Tiszteletre méltó, sokoldalú egyéni teljesítmény az övék, s mindig elválaszt­hatatlan a közösségtől, a közösségért való cselekvéstől. A közismerten összetartó családban Ivitz László és felesége, Anikó dekora­tőrként dolgoznak, a kirakatrendező is­kolában ismerkedtek meg. Ők is „feste- gettek”, ironikusan szólnak a pénzre váltott tehetségről. Gordosné Ivitz Ág­nes gyógyszertári asszisztensként vég­zett, s kezdett dolgozni, majd vállalko­zó lett. A váci Apor Vilmos Katolikus Főiskola elvégzése után a Kossuth La­jos általános iskolában kezdett taníta­ni. Férje, György egy budapesti cégnél raktáros. Őrzik, vigyázzák a manapság ritkaságszámba menő, ugyanakkor nagy értéknek számító örökséget: a család mindenhatóságát, a szeretet, a tisztelet, az egymásért való élés létjogo­sultságát, a tudás, a tehetség nagysze­rűségét. S méltón őrzik a művész apa gazdag hagyatékát: házában szeretnék elhelyezni „egybentartott” valamennyi művét, mint ahogy gondosan vigyáz­zák a tiszadorogmai nyarak, az együtt megélt évtizedek emlékét. S minden remény megvan arra, hogy a lányok is elmondhatják magukról, alkotásaikról majdan, ami nagyapjuk ars poétikája volt: „Boldog volnék, ha meglátszanék rajtuk, hogy nem unatkozva, se nem garasért fabrikáltam össze őket, hanem lelki gyönyörűségből”.

Next

/
Thumbnails
Contents