Nógrád Megyei Hírlap, 2010. február (21. évfolyam, 25-48. szám)
2010-02-11 / 34. szám
12 SPORTTÜKÖR 2010. FEBRUÁR 11, CSÜTÖRTÖK A méltán világhírű Dakar-rali a terrorveszély miatt mára már Dél-Amerikába költözött, a Budapest-Bamako (azaz a „pótcselekvés Dakar”) pedig idén a hasonló fenyegetések miatt az utolsó pillanatban hozott rendezői döntés értelmében csak Agadirig (Marokkó) tartott. Ám nem mindenkinek. Itthon a nógrádi alakulat, akik valóban Bamakóig mentek Hajni „nyitott utat” az aknamezőn, a bátonyi kezdő Öreg Rókák még defektet sem kaptak Márton (Satis) István A kétszáznál több indulóból úgy jó félszáz csapat és az ajándékokkal teli két teherautó a világ egyik legszegényebb országának szánt karitatív adományokkal saját szakállára és felelősségére tovább ment fekete Afrika szívébe, Maliba, annak is fővárosába, Ba- makóba, ahová eredetileg is indultak. Három Nógrád megyei egységünk fity- tyet hányva az esetleges életveszélynek „természetesen” köztük volt. A napokban érkeztek haza, hála Istennek épségben, egészségben. Alább az ő kalandjaikat, tapasztalataikat idézzük fel... Elsőként az aknamezőn Tóth Hajnalka „BB-veteránként” (másodszor járta meg a kalandtúrát) több csúccsal is beírta nevét a „fapados Dakar” történetébe: a sikertelen útitárskeresés miatt kocsijában egyedül ülve vezette végig az elvileg (a kerülők, fakultatív barangolások és eltévedések miatt nehéz pontos számot megadni) 8 000 kilométer körüli utat. Nő létére „szakadár- ként” a marokkói határátkelés után amolyan előőrsként ő vágott neki legelsőnek a nyugat szaharai aknamezőnek, és a Bamakóba valaha is megérkezett BB-sek közül ő egyedül az egyedüli. Nem csak ezért, de udvariasságból is őt kérdeztük először élményeiről, ám nem bizonyult valami bőbeszédűnek. No nem lapunkra haragudott, de úgy látszik most jött ki rajta a bő 2 hét (és az előkészületek) stressze. I- Egyáltalán nem éreztem, éreztük magunkat veszélyben, fölösleges volt megcsonkítani a Budapest-Bamakót az utolsó pillanatban - mondja, és azt tartja a legfontosabbnak, hogy elvitték az ajándékokat oda, ahol a legnagyobb szükség van rá. Egy Bamako mellett élő angol misszionárius hölgy, a helyi viszonyok évtizedek óta jó ismerője segített szétosztani igények szerint az adományokat. Teljes biztonságban Az ugyancsak salgótarjáni Halász Péter - aki egy megyénkén kívüli társsal indult - már jóval többet mesélt.- Felemás érzésekkel emlékszem vissza harmadik Bamakómra, rányomta a bélyegét a rendezők kapkodása és tanácstalansága, majd amolyan „last minute” döntése a „csonkolásról”, a feleslegesen befizetett összegek és biztosítások sorsa, és még sorolhatnám. Agadirig, az új végcélig csak bóklászgattunk, napi 2-300 kilométereket mentünk, mert ha tartottuk volna a Bamakóig tartó időrendet, négyöt nap alatt ott lettünk volna az új végcélnál. Csalinkázgattunk, napoztunk, kirándulgattunk, hogy ne unatkozzunk, egyedül az Atlasz-hegység átkelése jelentett egy kis izgalmat az út során.- És mi lett azután, hogy Agadirban a mezőny kb. egy harmada, azazaszakadá- rok kinyilatkoztatták, hogy ők mennek tovább oda, ahová eredetileg is akartak?- Valahogy elintézték a biztosításokat, melyekre már a nevezéskor elkérték a pénzt,-M ®s m* úgy félszáz m kocsival nekivágtunk a hátralévő útnak az ado- s mányokkal. In- I nen már tem- pósabban haji ladtunk, hogy | tartsuk az ere | deti időren- v det.- Nem féltek, hisz ekkor már elhagyták Marokkót, jött az aknamező és Nyugat- Szahara?- Abszolút biztonságban éreztük magunkat, hamar konvojba rendeződtünk, katonai és rendőrkocsik vezettek fel villogóval, éjszaka körbefogták és őrizték a táborunkat vagy szálláshelyünket - bár nem ingyen. Egyébként is számos, terepjáróval kószáló egyéni és csoportos turistával találkoztunk, igaz főleg Mauritániában és Maliban. Például Bamako közelében összefutottunk olyan Citroen 2 CV (Kacsa) tulajdonosokkal, akik márkatalálkozót tartottak és voltak vagy kétszáz autóval. Szerencsére egy-két defekten kívül senkit nem ért semmilyen gond, a versenykategóriában többszörös győztes Ulrich házaspár súlyos borulása még jóval Agadir előtt történt. Áremelés a reptéren- Szállás, étel, ellátás?- Aludtunk többféle kategóriájú szállodában és sátorban is. Ettünk hazait és saját készítésűt (utóbbit Hajninak köszönhetően), de megkóstoltuk az ottani specialitásokat is, szerencsére utóbbiakat nem láttuk azonnal viszont...- Bamakóban hogy fogadták a szállítmányt vivő „felmentő sereget”?- Közel sem úgy mint eddig, mert addigra elterjedt ott is, hogy nem megyünk el odáig. Csak teljes spontán és egyéni fogadtatás volt. Az adományokat elvittük a Hajni által is említett misszióba, ahol jól tudták kinek, hová és mi kell. Három napot töltöttünk a fővárosban, mert a Malév- charterjárat előre meg volt beszélve, hogy mikor visz haza minket. Az egész út egyedüli komoly problémája ekkor adódott: az ottani reptér a megbeszélt 6 500 euró helyett 17 ezret kért a tankolásért és reptérhasználatért, kiszolgálásért és a pilótától nem fogadtak el hitelkártyát vagy csekket. Mi utasok, közel százan összedobtuk a hiányzó pénzt, melyet megérkezésünk után Ferihegyen a cég azonnal visz- szafizetett mindenkinek.- Ahogy Halász Petitől hallottam, kavicsozás mellett azért homokoztatok is egy kicsit a sivatagban... Egykét különleges élményt azért felidézhetnétek.- Még Marokkóban egyik este egy másik autóval együtt leszakadtunk a többiektől és hirtelen ránksötétedett. Kicsit bolyongtunk az ismeretlenben, majd fényt látva arra vettük az irányt és hirtelen egy hatalmas gazda- a ház ud- | ' | varában találtuk magunkat. Az emberek kirohantak, azt sem tudhatták kik-mik vagyunk és milyen szándékkal toppantunk be, mi pedig úgy láttuk, jobb ha azonnal eliszkolunk egy kövér gázzal... Ezen kívül az Atlasz hegységi átkelés volt kicsit rizikós: egy nyomsáv, tátongó szakadékok az egyik oldalon - védőkorlát természetesen sehol. Mindezt felfelé és lefelé is, egy teljes napon át. Később a homokdűnék között is sokat „forgolódtunk”, egy kicsit az egykori Dakaron érezhettük magunkat. Szerencsére nekünk nem kellett levenni a kocsi tetejéről a lapátokat, de nagyon sokan ástak, akik hasonló vigasságra vállalkoztak. Ám mindenki segített mindenkin, példamutató összefogás jellemezte az egész utat Samu (Samuele Maina) rengeteget fényképezett a vezetés mellett, a navigációért Veres Péter felelt, de persze ő is ült eleget a volán mögött. Csak tankolniuk kellett- A rendezés nulla, de csak elmentünk a végcélig, ráadásul úgy, hogy csak tankolnunk kellett. Az égvilágon semmilyen műszaki problémánk nem merült fel, nem zörgött, koppant semmi az autóban, még egy defektet sem kaptunk, pedig ha már arra jártunk, egyszer-kétszer rodeózgattunk a szikla- és kavicssivatagban, meg egy kiszáradt sóstóban végsebesség (nekünk 130 km/óra) próbát tehettünk, kár hogy messze jártunk az élvezhető 300 kilométeres sebességtől - foglalja össze röviden a lényeget a BB-újonc bátonyiak Old Fox (Öreg Róka) csapatának ralisportban edződött „vezérsofőrje”, Kiss Róbert, aki azt szerényen elhallgatta, hogy talán nem a véletlennek és jó szerencsének, hanem az igen alapos műszaki előkészítésnek is köszönhették a sima sétakocsikázást. Visszamennének ha...- Mi döbbentette meg legjobban az európai szemet, látásmódot?- Bár hallottunk róla, de más volt látni és tapasztalni a mérhetetlen szegénységet Maliban. Láttunk sárkunyhókat, fémbódékat ahol laktak, de olyanokat is, akik csak egyszerűen az utcán élnek, azaz tanúi lehettünk a meztelen valóságnak.- jövőre nekivágnak e újra? - és ez a kérdés már mindannyiuknak szólt.- Bár a szervezési, rendezési problémák miatt most majd mindannyiunkban keserű érzések kavarognak, de egy korrekt és biztos előkészítés után miért ne? Egyben okosabbak is lettünk, mert láthattuk, megy ez akár önszerveződéssel is - vélekednek így mindannyian és abban is elég egyhangú a véleményük, hogy nagy valószínűséggel ott lesznek a jövő évi rajtnál. Mert a kalandvágy és segíteni akarás kéz a kézben jár.
