Nógrád Megyei Hírlap, 2009. április (20. évfolyam, 76-100. szám)
2009-04-17 / 89. szám
4 PF. 9 6 2009. ÁPRILIS 17., PÉNTEK Köszönöm a lehetőséget - A „Józsi" igazgatóváltásának margójára A Hírlap postájából A Pf. 96 - A Hírlap postájából - az olvasók fóruma. A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a beküldött leveleket rövidítve, szerkesztve közölje. A közölt levelek tartalmával a szerkesztőség nem feltétlenül ért egyet. Azért engedem meg magamnak ezt a becéző stílust, mert egész életemben ezen a néyen ismertem a házat. Emlékszem, ide hoztak az oviból és a suliból színházba, itt láttam ifjúkorom kedvenc filmjeit - az akkor igen népszerű vasárnap esti vetítéseken - de ide jártam videodiszkó- ba és szalagavatóra is. Aki itt él, tudja, hogy miről beszélek. Öt évvel ezelőtt, kisgyermekes anyukaként, friss népművelői diplomával a zsebemben kopogtattam először - nem vendégként, a Józsi ajtaján. Munkát kerestem nála, bár mondták már előtte sokan, hogy felesleges ezzel próbálkoznom, nincs munka a városban, se nekem, se másnak. Menjek Pestre, ott könnyen találok nekem tetsző kulturális hivatást. Nem hittem nekik, házaltam az önéletrajzommal, bíztam a tudásomban és az elszántságomban. Szeretem ezt a várost, nem szívesen mennék el innen. Kitartásom nem volt hiábavaló, két hónap múlva visszahívott a Józsi. Információs és portaszolgálatot kínált, amit én nagy örömmel fogadtam el. Nem bántott, hogy diplomásként a sor végén kell kezdenem a munkát, inspirált a tudat, hogy a Józsi életének része lehetek, beléphetek végre a kultúra házába, megismerhetem a ház hétköznapi működésének minden mozzanatát. Pár hónap elteltével a Józsi támogatást adott a diplomám egyetemi kiegészítő szakának elvégzéséhez, amit én egy rendezvényszervezői szakképzéssel toldottam meg. Azt tettem, amit a hivatástudatom diktált: tanultam és fejlődtem, a magam és a munkám örömére. Egyre több programba vontak be a Józsiban, munkám kezdett túlmutatni a betöltött munkakörön. Az egyik kolléganő távozása után kért fel a Józsi, hogy dolgozzak a közművelődési csoportban. A lehetőség, hogy végre népművelőként dolgozhatok, úgy érzem, egyben a munkám elismerése is volt. A portásfülkéből kilépve a civil rendezvények előkészítője és koordinálója lettem. Új távlatok nyíltak meg előttem, a befektetett tudás végre megtalálta a talaját. Az együttműködés erejére támaszkodva kezdtem meg az építkezést. Civil szervezetek sokaságát vontam be a munkába, pontos tervet, előremutató elképzeléseket határoztam meg, pályázati forrásokat és önkéntes munkaerőt mobilizáltam. Képzőművészeti kiállítások nyíltak a helyi művészek örömére, egészségmegőrző programok érkeztek a fővárosból, siker lett az ifjúsági színházbérlet, szépen növekedett a nézőszám, jöttek az elismerő levelek és a jóleső kézszorítások. Aztán a Józsi arra kért, hogy legyek a közművelődési csoport vezetője, aminek én örömmel tettem eleget. Nagyszerű kollégáimmal reklámtervet készítettünk, leraktuk a professzionális működés alapjait és meghatároztuk a stabil működés kereteit. Munkánk nyomán olyan programok születtek, amelyek a kultúra és a közművelődés kibontakozását segítették a városban. Akik ott voltak ezeken a rendezvényeken, tudják miről beszélek. 2008 őszén aztán új igazgatót kaptunk. A régi nyugdíjba vonult. Az új igazgató pár hónapig maradt a székében, megfelelő iskolai végzettség hiányában lemondott, vagy lemondatták. Ezt nehéz lenne megítélni. Új pályázatot kellett kiírni, de megbízott igazgatóra addig is szükség volt. A polgármester asszony kért, hogy segítsem ki a Józsit, legyek én a megbízott igazgató. Mivel egész életemben távol tartottam magam a pártpolitikától, azzal a feltétellel vállaltam el a megbízott igazgatói státust, hogy csak úgy tudom elképzelni a munkát, mintha hosszú távra szólna. Kizárólag szakmai döntéseket hozva, semmilyen politikai döntést nem vagyok hajlandó végrehajtani. Ha kellek, akkor azt teljes elhivatottsággal, a szakma iránti kellő alázattal, szakmai elméleti és gyakorlati tudásom teljes egészével, a város kultúrájának szolgálatába állításával tudom csak elképzelni. Azt a választ kaptam, hogy pont erre van szüksége. Többen szóltak, hogy naiv vagyok, de akkor még azt hittem, megtörtént a rendszerváltás, már nem a pártpolitika diktálja a kultúrát. Maximális erővel vetettem bele magam a munkába. Pár hónap alatt olyan változásokat értünk el, amelyek kézzelfogható gazdasági és kulturális értékeket teremtettek. Nem titok, hosszú távon gondolkodtam a munkámban, ezért nagyon fontosnak tartottam, hogy olyan kollégákkal dolgozzam, akiknek elhivatottságához és szakmai tudásához kétség nem férhet. Teltházas előadások, régen látott közösségi élet indult be a házban, mindenki úgy érezte, hogy valami merőben új van kialakulóban. Pedig ekkorra már pálcát tört felettem a pártpolitika, a kicsinyes hatalomvágy, a dolgok fél évszázados gyakorlata. Amikor az üzemviteli csoport- vezető beosztásra felvettem egy oda illő embert, a polgármesteri hivatal vitatott végzettségű nagyembere telefonon kért számon, hogy mióta döntök én személyi kérdésekben és miért nem az ő emberét vettem fel. Miután közöltem vele, hogy azóta, amióta a demokratikus úton hozott jogszabályok ezt lehetővé teszik, értésemre adta, hogy hamar összeakadhat a bajszom az önkormányzattal és nem leszek sokáig igazgató. Félretettem magamban ezt a „kis” affért, gondoltam, ha mindjárt az elején látják, hogy itt nincs politikai döntés majd érzékelni fogják ezt, és aztán mehet minden a szakmaiság útján, hiszen amit leteszek az asztalra, az jó a városnak, jó az embereknek. Nekem más fontos szempontom nem lehetett és nem is lehet. A lassan kibontakozó válságfa hivatkozva jelentős megszorítások elé nézett a ház. Kollégáim és a normál munkamenet érdekében sikerült egy olyan gazdasági stratégiát kidolgoznunk, amelynek eredményeként nem kellett 12 embert elküldeni, csak hármat, ami nem volt kis teljesítmény. Pár nap múlva most nem a telefon csörgött, hanem személyesen hivatott a városi hatalom, hogy a már említett nagyember azt üzeni: ha a portában dolgozó emberét bele merem tenni a leépítésbe, akkor nem én leszek az igazgató, az új igazgató majd vissza fogja vonni az illető felmentését és engem fog kirúgni. Úgy éreztem, hogy a hetvenes évek pártpolitikájának reneszánszában élek. Felülről, kézzel vezérelt politika, személyes mutyi és hatalmi parádézás a közösség romjain. Nem voltam hajlandó pártpolitikát vinni a szakmai döntéseimbe. Úgy tudtam és tudom ma is, hogy a Józsi nem a polgármesteri hivatal és a párt- politika játszótere, hanem a kultúra és a művelődés háza, az egyéni és közösségi kiteljesedés mindenkinek lehetőséget adó otthona. Hitem és tudásom szerint követve a pályám ívét, megpályáztam az igazgatói állást, amit többen ismét előre borítékolt kudarcnak tekintettek. Ezúttal nekik lett igazuk. Hiába a sokéves szakmai munka, a 21 támogatói levél, a meleg kézszorítások sorozata, a teltházas előadások, a rekordszámú néző, a válságot áthidaló gazdasági terv és a sokak által kiválónak ítélt pályázati anyag, igazából meg sem hallgattak. Közölték, hogy hiányzik pár hónap a szakmai időmből. Az egész eljárás hemzseg a bántó szakmai hibáktól és szabálytalanságoktól, a tervszerűen levezetett kiválasztás a legrosz- szabb pártállami időket idézi. A polgármesteri hivatal néma bó- logatói azt tették, amire fentről utasították őket. Nincs bennem harag, inkább csak keserűség önti el a szívemet, ha arra gondolok: ez a város többet érdemel. Többet, mint amit ez a városvezetés adni tud, illetve adni akar. Szerettem volna többet adni az itt élőknek. Akartam látni, ahogyan újra élet költözik a Józsiba, ahogyan újra generációk nőnek fel a városi élet örömében, a kultúra forgatagában. József Attila szavai jutnak eszembe: Akárhogyan lesz, immár kész a leltár. Éltem - és ebbe más is belehalt már. Csomorné Dávid Anikó népművelő Elismerés a munkánkért Én már több éve járatom az önök lapját. Elismerést érdemelnek azért a sok tájékoztató anyagért, amit az olvasóknak nyújtanak, a magyar kormány ügyeitől kezdve egészen a nagyvilág dolgáig. így van, nem csak a megye eseményeiről számolnak be, hanem ami csak történik Magyarországon, szinte minden belekerülhet a lapba! Elismerésünket szeretnénk kifejezni azért, hogy sok fiatalról is írnak, az iskolásoktól kezdve. A rendőrséget is csak dicséret illeti, a békességet védik, csendesen, a maguk módján. Ők is boldog országot akarnak, hogy az emberek békében élhessenek és dolgozhassanak. Egyébként ami a legfontosabb lenne, hogy az emberek szeressék és ne bántsák egymást, legyenek bármilyen nemzetiségűek, éljenek békességben - ez lenne a kívánságunk minden magyarnak! Csak dicséret illeti a Nógrád Megyei Hírlap szerkesztőségét minden cikkért és fotóért, amelyekért naponta megdolgoznak a munkatársak! Azért írtam ezt a kis levelet, mert önöket még soha, senki nem dicsérte meg a sajtóban! Takács Lajosné, Mizserfa Ima Magyarországért - Lélekben erősödtek Jól megmondjuk a szemeteiknek! A balassagyarmati Szent Imre Keresztény Általános Iskola és Gimnázium tanárai és diákjai a Keresztény Értelmiségiek Szövetségének szervezésében közös imádságon vettek részt március 29-én, Budapesten a Hősök terén, a millenniumi emlékmű előtt az Ima Magyarországért elnevezésű istenóhajtáson, amely a déli harangszóval kezdődött. A találkozó mottója: „Istenünk, hazánkat oltalmazó Boldogasszonyunk, tarts meg minket őseink szent hitében és erényében!” A rossz idő ellenére több ezren jelentek meg a rendezvényen. Gyertyákkal, keresztekkel, zászlókkal, vonultak a térre a honfitársak az országért, a nemzetért, a magyar lelkekért áldást kérve. A magyar kulturális és szellemi hagyományt megjelenítő műsor lélekcsendesítő regöléssel, ősi dobokkal köszöntötte a térre érkező érdeklődőket. Az előadásra felkért művészek, előadók: Molnár V. /d- zse/néplélekkutató, Papp Lajos gyógyító, Szeverényi János evangélikus országos missziós lelkész, BenkőÁgnes; BenkőDóra Rózsa, Blaskó Péter, Köles Ágota, Köles Éva, Költi Helga, Maczó Mária, Pál Eszter, Szenes Tünde. A közös fohászon részt vett a Történelmi Vitézi Rend és a Baranta Szövetség is. A szervezők fő célja egy „lélektemplom” építése volt, mely olyan szakrális tér, amelyben az Isten, a haza és az egymás iránti szeretet, hűség eggyé válik, így megalkotva hazánk házát. Az imádság után a tömeg lelkiekben megerősödve indult haza. „Mert ismeri az Úr az igazak útját, a bűnösök útja pedig a semmibe vész.” Burik Anett Ipoly menti gond: lezárt utak, partszakaszok Többször jeleztük már a balassagyarmati Mikszáth horgászegyesületnek is, a halászati felügyelőnek is, hogy Balassagyarmat és Ipolyszög térségében nehézségekbe ütközik a folyó megközelítése. Nem csupán az Ipolyhoz vezető utakat zárták le, de egyes partszakaszokat is! Úgy tudjuk, a folyó a magyar államé, a halászatra-horgászatra jogosult, haszonbérlő a Horgász Egyesületek Nógrád Megyei Szövetsége. Megkerestük a megyei szövetséget, hogy tegyen a törvénytelenség megszüntetése érdekében, de az ügyvezető tájékoztatása szerint a szövetség - miután nem hatóság - nem járhat el az ügyben, csupán a halászati hatóság segítségét kérheti. Úgy tudjuk ez meg is történt, de azóta sem történt semmi. A törvény, a vizek megközelítésével kapcsolatban szolgalmi jogról szól. Ez vajon nem vonatkozik az Ipoly folyóhoz való eljutásra? Nem mindegy, hogy több kilométeres kerülővel tudjuk-e elérni a partot - és ott sem haladhatunk folyamatosan - vagy pedig közvetlenül a főútról juthatunk el a vízig. Ha az utat magánszemély zárta le, akkor - véleményünk szerint - ennek megszüntetése, a törvényesség helyreállítása a hatóság dolga. Ha viszont az út az államé, vagy az ön- kormányzaté, akkor az illetékeseknek még inkább feladatuk a törvényi előírás betartása. Név és cím a szerkesztőségben Családunk gyakran járja Salgótarján környékét, gyalogszerrel is, amikor pedig az időjárás engedi, kerékpárral is. Elszomorító, hogy milyen sok a szemét az erdőszéleken, az erdei utak mellett, de még a patakok medrében is. A pillepalackok százával, ezrével éktelenkednek a természetben, minden jóérzésű ember bánatára! Érthetetlen, hogy aki innivalóját magával viszi a szabadba, s elfogyasztotta azt, a jóformán súlytalan üres palackot miért nem tudja akkor magával vinni a legközelebbi kukáig? Miféle ember lehet az, aki a háztartási szemetét az erdőszélre viszi szétszórni? Örömmel láttuk legutolsó biciklitúránkon és olvastuk a Nógrád Megyei Hírlap tegnapi számában is, hogy az Ipoly Erdő Zrt. salgótarjáni erdészete sokfelé összeszedette a szemetet - csak az a baj, hogy az utánpótlás folyamatos! A környezetet és ezzel az életet nem tisztelő emberek egyszerűen tahók! Mohácsi Márton Salgótarján
