Nógrád Megyei Hírlap, 2008. december (19. évfolyam, 279-303. szám)
2008-12-04 / 282. szám
4 Visszaköszönt az újságban a művem Felemelő érzés volt, hogy írhattam az újságba. A cikkek írásakor próbáltam a legtöbbet kihozni magamból. A csütörtököt alig vártam, hiszen kíváncsi voltam, megjelentek- e a cikkeink. Ha pedig visszaköszönt rám a művem a lapokból, nagyon boldog voltam. A családom és barátaim is örültek neki. Ez egy jó lehetőség volt arra, hogy kipróbálhassam magam ezen a területen is. Köszönöm, hogy részt vehettem a Séta-programban és együtt „sétálgattunk” minden héten. Busái Amanda, Szent Imre Keresztény Általános Iskola és Gimnázium, 8. a „Apró77 munkatárs Az újságírók munkája mindig nehéz. Sokszor szűkös határidőn belül kell megírniuk egy cikket, ám munkájuknak egyben érdekesnek, figyelem- felkeltőnek, olvashatónak kell lennie. Olyan ember vagyok, aki szereti, ha megmutathatja, hogy mit tud. Ha érdekes a téma, szívesen írok. Az elmúlt hetekben megadatott a lehetőség, hogy írhassak. írtam. Leginkább érzelmeim vezettek. Hogy milyen volt? Jó, rossz, kielégítő, fárasztó, néha kedvem sem volt hozzá. Mindnyájunknak okozott fejtörést egy-egy cikk megfogalmazása, mégis hozzáfogtunk. Nagyon örültünk, amikor megláttuk saját, vagy társaink írását az újságban. Ez minden szempontból sikerélmény. Talán néhány év múlva valamelyikünk úgy dönt, hogy az újságírói pályát szeretné választani. Akkor legalább már lesz egy kis tapasztalata. Mára én is jobban fogalmazok. Némelyik cikkhez átlapoztam az újságokat, hogy lássam, hogyan írnak a „nagyok”. Megkérdeztem mások véleményét is. Végül írtam. Örültem akkor is, amikor néha kritizáltak, mert legalább rájöttem, hogy min kell javítani. Egyikünknek sem vált kárára, hogy egy rövid időre a szerkesztőség „apró” munkatársai lehettünk. György Anna, Szent Imre, 9. Most továbbsétálunk... Nagyszerű kezdeményezésnek tartom, hogy a Nógrád Megyei Hírlap szerkesztősége megszervezte és megvalósította idén is a már évek óta tartó Séta-programot. Minden évben diákok írhatnak egy külön ezeknek az írásoknak fenntartott rovatba. Idén egy balassagyarmati és egy salgótarjáni iskola tanulói kaptak lehetőséget. Hét héten keresztül megadott téma alapján írtuk meg a cikkeket, majd továbbítottuk azokat. Az első „Séta-rovatos” újság október 16-án jelent meg, amelynek témája az iskolánk bemutatása volt. Ezen kívül írhattunk még szülőföldünkről, mindennapjainkról, a divatról és a magánéletünkről. Az írások egy része az interneten is olvasható volt. Magam is nagy örömmel és lelkesedéssel fogtam neki a cikkekhez. Hétről hétre családommal, barátaimmal együtt izgatottan vártuk a csütörtöki lap megjelenését. Ismerősök állítottak meg az utcán: „olvastam a cikkedet a Nógrádban”. Olyan is volt, akit személyesen nem is ismerek, csak megüzente nekem, hogy gratulál, s hogy nagyon tetszettek neki a gondolataim. Az iskolában is felkerültek a cikkeink a „dicsőségfalra”, s jólestek a biztató szavak. Úgy gondolom, a Séta-rovat sokakkal megszerettette az írást és az újságolvasást egyaránt. Nekem a többiek cikkeit olvasva az tetszett a legjobban, hogy bár különböző korúak és neveltetésűek vagyunk, mindenki megpróbálta bemutatni a saját stílusát, érzésvilágát. Ez a program a továbbtanulási szándékomban is megerősített. Sajnos, a Séta véget ért. Nagyon szerettem írni, gondolataimat megosztani másokkal. Most továbbsétálunk, de remélhetőleg még találkozunk. Köszönöm a lehetőséget, az olvasóknak a figyelmet. Burik Anett, Szent Imre, 10. Kedvet kaptam a szakmához Először nem akartam jelentkezni a Sétaprogramra, de szerencsére meggondoltam magam. Kíváncsian vártam az első témát, s amikor megkaptam, egyből neki is láttam. Később sorban jöttek a témakörök, néha megijedtem, hogy mit is írjak, de beküldtem. Nagyon megörültem, hogy kétszer egymás után az én cikkem látott napvilágot, és leírhatatlan érzés volt, hogy egy megye az én művemet olvassa. Most, hogy a program végére értünk, kicsit szomorú vagyok, hogy nem kell minden hétre egy adott témából írnom, és a barátnőimmel nem fogjuk minden csütörtökön izgatottan várni az újságot. Mindannyian sokat fejlődtünk a pár hét alatt. Most már, ha felkérnek, hogy írjak egy adott témáról, sokkal könnyebben megy, magabiztosabb vagyok. Nagyon megbántam volna, ha nem éltem volna ezzel a lehetőséggel. Sosem szerettem újságcikkeket írni, de most már nagyon megszerettem. Egy kicsit kedvet kaptam ahhoz is, hogy újságíró legyek. Igazán érdekelne, hogy hogyan készül egy újság, hogyan választják ki, mit tegyenek bele, és milyen lehet egy igazi szerkesztőnek lenni. Molnár Eszter, Szent Imre, 8. a Egy újságíró bőrében Mit is jelentett számomra hogy a Nógrád Megyei Hírlapnak írhattam? Soha nem gondoltam volna, hogy megjelenhet bármiféle „firkálmányom” a nyilvánosság előtt, a dolgozatbakik kivételével. Köztudott rólam, hogy nem vagyok sem egy Petőfi, sem pedig Kazinczy, hiszen sokszor nem tudom megfogalmazni a gondolataimat, a helyesírásom pedig rettenetes. Ebből kifolyólag sokan megkérdezték: ki írta helyettem a cikkeket? Természetesen én írtam őket. Azt sem tudom pontosan, hogy miképp sikerült végre ihletet kapnom. Magam is igen nagyot néztem, amikor osztálytársaim mondták, hogy olvasták a cikkemet. Talán azért jelentek meg az írásaim, mert az a két téma, amiről írtam, teljesen nekem való volt. Hisz' kinek ne lenne mondanivalója arról, milyen suliba járni, hogy mit takar a külső? Végre kifejezhettem önmagamat és remélem, sokan megértették, hogy miért ilyen a külsőm. Ha csak egy ember is elolvasta a cikkemet, nekem már az is sokat jelent, hiszen legalább van remény arra, hogy ő megértett engem. Általában őszinte vagyok mindenkivel, nagyon szeretem a humort, szerintem reálisan látom a dolgokat - úgy gondolom, ezeket az írásaim is mind tükrözték. Tehát teljesen megmutathattam magamat „ország-világ” előtt, az olvasók betekinthettek egy feltűnési viszketegségben szenvedő kamasz kölyök hétköznapjaiba, érzéseibe. Ezzel igazándiból az is célom volt, hogy ne csak engem vegyenek észre; rengeteg hozzám hasonló fiatal van, azonos érzésekkel - szeretném, ha az emberek minden hozzám hasonló fiatalt megértenének. Ezért kellene minél több diáknak megragadni a tollat (vagy a billentyűzetet), hogy kifejezhessék önmagukat. Szavakkal a legkönnyebb és egyben a legnehezebb kifejezni az érzéseket, de meg kell próbálni, s akkor nagyobb az esély, hogy megértenek. Remélem, a későbbiek során még sok diáktársam cikkét olvashatom az újságban és sokuknak sikerül „feltűnést kelteni”. Számomra ezt jelentette „az újságíró bőrébe bújni”. Bene Tamás, Stromfeld, 11. d 2008. DECEMBER 4., CSÜTÖRTÖK Miért nem küldtem írásokat? Nevem Virág Gergő, Salgótarjánban születtem, azóta is itt élek és nem költöztem el innen sehová. Itt jártam és járom az iskoláimat is, jelenleg a Stromfeld szakközépiskolába járok, ahol nulladik évfolyamos gépész szakos vagyok. Lehetőséget kaptunk újságcikkek írására, amit megjelentetnek, a Nógrád Megyei Hírlapban. Még soha nem adódott számomra ilyen alkalom, hogy egy újságba bekerüljön egy cikk, amit én írtam. Ötleteim lennének. Lehetne írni az iskoláról, ahová jelenleg járok, az új osztályomról, az újonnan megismert diáktársaimról és még sok másról. A magyartanárunk mondta, hogy lehet cikket írni és én gondolkoztam is rajta, de az otthoni számítógépemben hiba volt, s nem volt lehetőségem senkinél begépelni a fogalmazást. Ám amint lehetséges, bármikor tudok fogalmazást írni a hírlap számára! Virág Gergő, Stromfeld Aurél Gépipari, Építőipari és Informatikai Szakközépiskola, 9. c Valami lezárult Eltelt egy időszak. Sok fejtörést okoztak a cikkek témái. Vajon mit írjunk, hogyan öntsük formába mondanivalónkat? Végül sikerült. Örömmel fogok visszaemlékezni arra, hogy két hónapig „újságíróskodtam”. Sok tapasztalattal gazdagodtam. Megtanultam kifejteni a gondolataimat, érzéseimet egy- egy témával kapcsolatban. Lehetőséget kaptunk ezzel a médiakurzussal, hogy más emberekkel megismertessük azt, hogyan vélekednek, éreznek a mai fiatalok. Titkon mindig is érdekelte a korosztályunkat mások véleménye. Vége lett, s ebből is tanulunk. Megköszönöm a lehetőséget, hogy leírhattuk gondolatainkat. Majer Júlia, Szent Imre, 11. a Bátorságot is adott Nem botrányhősként szerepelhettem... Ilyen érzésem nem volt még sohasem! Jó érzés volt egy kicsit belekóstolni az újságírásba, hiszen minden foglalkozásnak megvan a maga varázslatossága. Ahogyan ennek is. Nekem kifejezetten tetszett az, hogy megfogalmazhattam a gondolataimat, megmutathattam magamat, s bekerültem írásaimmal egy megyei újságba. Hiszen nem mindenki mondhatja el magáról, hogy szerepelt bármilyen újságban - és nem botrányhősként! Azt hiszem, sikerült növelni a lap olvasottságát, mivel sok ismerősöm, rokonom vette kezébe és olvasta szívesen az újságot - s persze az írásaimat. Ez számomra felemelő érzés volt és sokáig elkísér. Az ilyen pillanatok ragadjak meg igazán az ember emlékezetében. Remélem, lesz majd módom dicsekedni vele az unokáimnak is. Nagyon szépen köszönöm ezt a lehetőséget az ötlet kitalálóinak és kivitelezőinek, a magyartanárnőmnek, hiszen nélkülük nem sikerülhetett volna ezen remek, de rövid Séta-program. Nem utolsósorban köszönöm mindazoknak, akik olvasták és magukba szívták mondanivalóim lényegét. Búcsúzóul Madách üzenete jutott eszembe: minden vég egy új kezdet is egyben. Én ebben bízom, s abban: semmi sem fejeződik be teljesen. Jeszenszki Patrik, Stromfeld, 12. a Pár hónapja a magyarórán ülve hallottam arról, hogy a Nógrád Megyei Hírlap Séta-programjában lehet cikket írni különböző témában. Hetente megbeszéltük a „feldobott” kérdéseket és én úgy gondoltam: amelyik téma megragad, abban fogok cikket írni. Ez egy jó alkalomnak tűnt, hogy kipróbáljam magam mint „újságíró”, mivel terveim között az szerepel, hogy a jövőben is ezzel foglalkozzam. Hihetetlen élmény volt hétről hétre felkészülni és összeszedni a gondolataimat a különböző témákkal kapcsolatban. Belekóstolhattam abba, hogy a profi újságírók mit is csinálnak a mindennapokban. Szóhoz sem tudtam jutni a boldogságtól, amikor az első cikkem megjelent a Nógrád Megyei Hírlapban. Büszkeséggel töltött el, hogy a nevemet láthattam az újságban, s kicsit megijedtem: tejó Isten, mennyi ember fogja elolvasni a cikkeim! Bátorságot adott azonban, hogy arról is elmondjam a véleményem, amiről másképpen gondolkodom, mint mások a környezetemben. Köszönetét kell, hogy mondjak a magyartanáromnak, aki „helyzetbe hozott”, hogy írjak bátran. Szeretném megköszönni továbbá a Séta-program kitalálójának és megalkotójának, s persze a Nógrád Megyei Hírlap összes dolgozójának a magam és társaim nevében is, hogy né- hányunknak lehetőséget adtak, hogy megszólaljunk. Cseszték Klaudia, Stromfeld, 12. a Egy novemberi napon iskolába mentem és magyarórán feladatot kaptunk: írjunk egy fogalmazást „Miért ülök a buszon?” címmel. Amikor hazaértem, nagyon érdekesnek találtam, ezért elkezdtem vele foglalkozni. Elég sokáig dolgoztam vele, de végül fáradozásomnak meglett a gyümölcse és elküldtem tanáromnak. A következő órán már furcsálltám, hogy elküldték a portára az aznapi újságért. Amikor visszaértem, az asztalra tettem az újságot. A helyemre mentem, de a tanár furcsa pillantásokat vetett rám és kihívott magához - ahol az a csodálatos hírt közölte velem, hogy az irományom megjelent az újságban! Ezután felolvastam az osztálynak és leírhatatlan érzésem támadt. Ez az érzés nagyon jó volt, ilyen érzésem nem volt még sohasem! Amikor hazaértem, szüleim és nagyszü- leim már olvasták a cikket és nagyon megdicsértek. Szüleim szemében lehetett látni a büszkeséget; hogy ilyen dolgot értem el. Lehet, hogy másnak ez jelentéktelen, de nekem fontos! Egy csodálatos élmény volt számomra, amit sohasem fogok elfelejteni! Az igazat megvallva ebben tanár úr is segített egy kicsit, amit ezúton szeretnék megköszönni. Gubán Richárd, Stromfeld UL: nem felejtettem el a pezsgőt!
