Nőgrád Megyei Hírlap, 2008. november (19. évfolyam, 255-278. szám)
2008-11-13 / 264. szám
4 2008. NOVEMBER 13., CSÜTÖRTÖK 5A7TŐ V> TANUtÁJ Miért ülök a buszon? Bár az illemszabályokat mindenki ismeri, a kényelem néha nagyobb úr, mint a szégyenérzet Minden hétköznap 6 óra 45 perckor álmos szemekkel ballagoka buszhoz. A buszmegállóhoz érve illedelmesen köszönök az ott várakozó embereknek. Tíz percet is állunk, mire megjön a busz. Sok fiatal eló'retolakszik, hogy legyen ülőhelyük. Amikor fellépek a buszra, látom, hogy már alig van ülőhely, amit idősebb nénik, bácsik lefoglalnak másoknak. így nem marad más választásom, mint állóhelyet bérelni magamnak. Az utolsó buszmegállóhoz érve szinte már csak egy „levegőszippan- tásnyi” hely marad. Sok jó ember kis helyen is elfér - tartja a mondás. De ennyien??? Úgy érzi magát az ember, mint a pácolt heringek a dobozban. Milyen jó is lenne ilyenkor két busz! „Jól kiálltam magam mellet” - konstatálom, mire beérünk Salgótarjánba. Az iskolában valamennyire sikerült kipihennem a reggeli út fáradalmait. Könnyű napom volt, szinte repültek az órák, de a korábbi buszt így sem sikerült elérnem. Várakoznom kellett két órát. Csigalassúsággal telt el ez a néhány óra, mire megjött a következő buszom. A megállóban gyanúsan nagy tömegre lettem figyelmes. Úristen, kezdődik minden elölről! - morfondíroztam magamban. Az állóhelyem már biztosított - mi jöhet még? Csak ülőhely! Próbáltam úgy helyezkedni, hogy mindezeknek érvényt szerezzek, s erőfeszítéseimet siker koronázta. Ülőhelyem lett!!! De a következő megállónál felszállt a volt matematikatanárnőm, így kötelességemnek éreztem átadni a helyemet. Újból sikerült elfoglalnom a „kedvenc” állóhelyemet. Már szinte hiányzott is! Sajnos, a példámat senki sem követte. Sőt egész kis patába kerekedett a ki üljön, ki álljon párbeszédekből- Egész nap az iskolapadban ülnek, mégis fáradtak - jegyezte meg egy érces férfihang középről.- Igazad van, Feri! De te is felállhatnál! Melletted kisgyerekkel állnak. Remélem fél méterre ellátsz! - tromfolt rá egy másik utas.- Ne oktass engem! Hiszen a te fiad is ül - replikázott az érces hangú. FOTÓ: ILLUSZTRÁCIÓ / GYURIÁN TIBOR- Majd felállók én - zárta le a vitát a buszvezető. - Csak azt nem tudom, hogy akkor ki fog vezetni? Jóízű derültség hullámzott végig a tömegen.- Add át nekik a helyed, Józsi! - javasolta félig nevetve egy fejkendős idős néni. - Akkor legalább mindenkinek lesz helye!- Majd a temetőben, Margit ángyom - viccelődött egy másik öregasszony.- Az már igaz, néném - nyugtázta az ősz hajú Sándor bácsi, miközben az eldőlt csomagját próbálta egyenesbe állítani. - Oda még busz sem kell! Ilyen előzmények után érkeztünk haza. Leszálláskor mindenki mosolygós pillantást vetett a sofőr felé. Mintha csak azt sugallták volna: „Nagy voltál, Józsi!” így, ilyen és hasonló élményekkel telnek utazós napjaim, hol állva, hol ülve és jókat derülve - de teljesen kimerülve. Szűcs Krisztián, Stromfeld, 10. a Összeroskadva a „heringjáraton” Miért fontos, mire kell az illem? Számtalan alkalommal használom az infrastruktúra közlekedésre irányuló részét: ez nálam az autóbuszra értendő. A bérlet köztudottan drága, hiszen aki vásárolja, vagy csak televízióból értesül a fokozatos áremelésről, az tudja, hogy miről beszélek. Minden hétköznap reggel szembesülök azzal, hogy a salgótarjáni infrastuktúra milyen rosszul van megvalósítva. Nemegyszer késnek a buszok, s az a tömegnyomor, ami sokszor indítja a reggeleinket, számtalanszor kivált olyan viselkedést az emberekből, amikor „a kultúra kicsapja a biztosítékot”. Úgy gondolom, hogy ezekben az igazán szorult pillanatokban kaphatunk képet az emberek viselkedéséről. De nem csak ilyen esetekre kell gondolni. Egyszer hazafelé jövet az iskolából el voltam gondolkodva a buszon és észrevettem, hogy egy fiatal- asszony a kisgyermekével felszállt a buszra. Átengedtem neki a helyemet. De abban a pillanatban, ahogy felálltam az ülőhelyemről, észrevettem valami nagyon furcsa dolgot. Mégpedig azt, hogy egy idős néni, akit gyakran látok buszos utazásaim folyamán, mennyire „sportos” is tud lenni. Senki sem gondolná, hogy ez a néni mire képes! Ahogy néztem ki az ablakon, láttam ezt a nénit futni a sétálóbotja kíséretében, ami persze a hóna alá volt csapva. Képzeljen el mindenki egy óriási „marathóni futást”. Hiszen szerintem ez ilyen lehetett az idős hölgy számára. Hősiesen elérte azt a buszt, amin én is utaztam és kipirosodott arccal így szólított meg egy kismamát: „lenne szíves, átengedné a helyét?” Majd jóízűen mosolygott, miután megkapta a várva várt helyet. Eközben elkezdtem gondolkozni, hogy mégis mi az az illem? Egyáltalán átadjam-e a helyemet ilyen pillanatokban? Hiszen láttam, hogy mi történt! Tanulságos volt számomra ez a történet is. Ez a néni - akivel gyakorta utazom egy buszon - bizony szóvá teszi, hogy a fiatalok (legyenek bár kismamák) csak ülnek, nem adják át a beteg, idős embereknek a helyüket. Ugye, milyen cinikus a világ? Jeszenszki Patrik, Stromfeld, 12. a Reggel 4 óra 30 perc. Csörög a vekker, már megint egy korai ébredés. Szinte alig pattant ki a szemem, de már a buszomhoz sietve kapkodok. Édesanyám minden réggel felkel velem és támogat, ha esetleg nehézségeim akadnának. De mennyi is az idő? Te jó ég! Mindjárt elkések! Gyors búcsú, majd a buszmegálló felé veszem az irányt. Alig megyek pár métert, ismerős arcok mosolyognak rám. Ezek az arcok hol nevetnek, hol pedig komor némasággal kísérnek, de mindig mellettem vannak. így megyünk, s ahogy közeledünk, egyre többen vagyunk. A busz már beállt. Szépen hátraballagunk a hátsó sorba és kényelmesen el- henyélünk. Valaki folytatja az alvást, mások hangos visongásba kezdenek, mi a zenehallgatást választjuk. Mindig van helyünk, mert a busz onnan indul, ahol felszállunk. Sok még az üres ülés, de pár megálló, s már meg is telt a busz. „Heringjárat” - mondják sokan morgolódva, miközben egymás hegyén-hátán lépkedve helyezkednek. Mi pedig kényelmesen elterülünk a soron. De jó ez így nekünk? Valóban megérdemeljük a helyünk? Aztán hirtelen zajra leszünk figyelmesek Valaki jajgat. Egy idős hölgy, akinek úgy fájt a lába, hogy nem bírt tovább állni, és összeroskadt. Ma reggel is pont a kórházba ment volna. Ijedten állják körbe a segítő emberek. Ki vízzel kínálja, ki „csak egy harapást egyen” - mondja és a helyüket sorba adnák át neki. De mi még mindig csak ülünk. Már mindannyian némán. Egy furcsa érzés van bennem. Ha átadtam volna a helyem, talán nem történt volna ilyen. Mi ez az érzés? Igen: bűntudat! Szívesen odamennék megkérdezni, mi van a hölggyel, esetleg segíthetek-e valamiben, de sokan vannak előttem - úgysem jutnék oda. Csönd van. Csak a busz motorjának hangos zaja hallik. Miért ez a nagy némaság? Sokan elgondolkodunk: bármelyik más idős hölggyel vagy úrral is megtörténhet volna ez, sőt most is megtörténhet. Még az én drága nagymamámmal is, ő is lehetett volna ilyen helyzetben. Nem! Ilyenre még gondolni is szörnyű! Inkább cselekszem. Hangosan felszólalok: „én átadom a helyem! Tessék idejönni!” Aztán megszólalnak társaim is, ők is követnek. Nevetve állunk a hátsó ajtóhoz. Jobb a kedvünk és a bűntudatnak már nyoma sincs. Jót tettünk. Tóth Vivien, Stromfeld, 10. a Buszos délután így utazunk mi Egy ragyogó, napsütéses őszi délutánon busszal mentem haza. A helyi járat megállójába megérkezett a busz. Én már elsőként ott álltam. Megláttam, hogy mögöttem idős nénik és bácsik állnak. Szépen, udvariasan magam elé engedtem őket a buszon. Eszembe jutott, hogy milyen büszkék lennének rám a szüleim. Nem úgy, mint a szomszéd Józsikára, aki nem ismer (illem)szabályokat: neki mindig elsőnek kell lennie, még akkor is, ha ő érkezett utoljára. Észrevettem, hogy a busz végében van egy hely, gyorsan leültem oda. Csakhogy idő közben megláttam egy idős nénit, aki a vihorászó lányok felett állt, két nagy csomaggal a kezében. Mindjárt odamentem hozzá és szóltam neki, hogy nyugodtan üljön le az én helyemre. A néni kedvesen rám mosolygott, és mindjárt a nagymamám jutott róla eszembe; az, hogy mennyire örülne ő is, ha nem kellene állnia a buszon. A következő megállóban úgyis le akartam szállni... Ekkor láttam, hogy ott áll egy fiatal terhes nő egy nagy szatyorral a kezében. Azonnal odamentem az anyukához, elvettem tőle a szatyrot és segítettem neki fölszállni a járműre. Máskor a buszon még annak is fültanúja voltam, hogy két gyerek azon nevetgél: milyen ügyesen ki tudták játszani a buszvezetőt. Nem volt se bérletük, se jegyük, mégis ott ültek a buszon. Felháborítónak tartottam, hogy az én szüleim kemény munka árán tudják csak megvenni a bérletet, míg mások gyerekei ingyen utaznak. A történteket este elmeséltem édesapámnak, aki nagyon örült, hogy ilyen gyermeke van. A példamutató viselkedésemért elvitt az édességboltba és annyi cukrot és csokit választhattam, amennyit csak akartam. Knyazoviczki Barbara, Szent Imre, 8. a Ez a harmadik évem, hogy minden tanítási napon busszal járok iskolába. Először furcsa volt, de megszoktam. Most már tudom, hogy hogyan viselkedjek, s mik azok a szabályok, amelyeket fontos, hogy betartsak. Ha fel-, illetve leszállunk, illik köszönni a sofőrnek. Ezt sokan nem teszik meg, ami szerintem neveletlenség. Amikor öreg nénik, kismamák állnak a busznál, a fiatalok ugyanúgy tolakodnak, mint egymás között, ahelyett, hogy előre engednék őket. Anyukámék mindig arra tanítottak, hogy az idősebbeknek, kismamáknak, vagy betegeknek adjam át a helyemet. Úgy gondolom, ez elsősorban a férfiak kötelessége, de ha egy öreg nénit látok és senki nem adja át neki a helyét, én szívesen felállók. Ha felszállunk a buszra, figyelembe kell vennünk, hogy nem csak mi vagyunk: ne ordibál- junk, csámcsogjunk, vagy hango- sítsuk ki a zenét. Ha leülünk valaki mellé, aki éppen olvas, ne zavarjuk beszélgetésünkkel. Amikor Balassagyarmatra jöttem a barát- nőmhöz, egy regény izgalmas részébe merültem. Leült mellém egy idős néni és elkezdett mesélni az unokáiról. Aranyos néni volt, csak azt bántam, hogy nem olvashattam tovább. Egy másik probléma a buszokon a szemetelés. Van, aki figyeÜlni, vagy nem ülni? Az iskolámtól messze lakom, ezért kénytelen vagyok busszal járni iskolába. Minden egyes nap azzal megyek, sok emberrel találkozom, s mindig van köztük olyan, akinek problémája van a fiatalokkal, mert „nem adják át a helyüket a buszon”. Ez érthetően nem tetszik az idősebb korosztálynak. Én, ha egy hölgy, vagy egy idős néni, esetleg bácsi van előttem a buszon, előreengedem, mert én vagyok a fiatal. De ugyanez vonatkozik a gyerekes emberekre és a terhes asszonyokra is. Ez így helyes! Sajnos, nem mindenki cselekszik így, mondván: ők is kifizették a jegyet. Marad tehát az eredeti probléma, hogy a fiatalok nem adják át a helyüket... Ezzel kellene mit kezdeni - az illemet meg kell tanulni! Gubán Richárd, Stromfeld Aurél Gépipari, Építőipari és Informatikai Szakközépiskola, 9. c Tisztelet? Sokan nem ismerik az alapvető illemszabályokat - vagy csak nem tartják be. A mai világban a tisztelet mintha kihalóban lenne. Nem figyelünk az idősebbekre, a tisztelet megadását is mellőzzük. Viselkedésünkért nem csak mi vagyunk a felelősek, hanem a modern szokások (mindenki tegez mindenkit, gyakori a feleselés). Régebben a tisztelet még a családon belül is megfigyelhető volt; például a szülők magázásán. Ma előfordul velünk, fiatalokkal, hogy szüléinknek nem úgy válaszolunk, ahogy az illene, hanem sértően, flegmán. Manapság kihalófélben van az illem. Miért? Senki nem gondol bele, hogy ez milyen fontos. Á magyar nyelvben a magázás, az önözés a tisztelet megadásáért létezik, hogy úgy tudunk beszélni másokkal, ahogy megérdemlik. A jelenben meg kell tanulnunk újra az alapvető illemszabályokat, hiszen ha betartjuk ezeket, jobb emberek leszünk. Majer Júlia, Szent Imre, 11. a lembe sem vesz semmit, csak eldobja a hulladékot Ha ezeknek az embereknek kéne kitakarítani a buszt, biztos nem csinálnák ezt, ami egyébként nagyon zavaró és rossz szokás. Sokszor megtörténik útközben, ha állunk, hogy rálépünk a másik lábára vagy holmijára. Ilyenkor bocsánatot kell kérni. Végül megemlíteném a telefonálást. Ha telefonálunk, azt halkan tegyük, és a csengőhangunk se a maximumra legyen állítva, hogy mindenki csak azt hallja. Ezeket a szabályokat, ha belegondolunk, nem is olyan nehéz betartani, csak akarni kell... Molnár Eszter, Szent Imre, 8. a
