Nógrád Megyei Hírlap, 2007. július (18. évfolyam, 152-177. szám)

2007-07-26 / 173. szám

4 NÓGRÁD MEGYE 2007. JÚLIUS 26., CSÜTÖRTÖK Aranytorkú énekes A Hírlap postájából A Pf. 96 - A Hírlap postájából • az olvasók fóruma. A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a beküldött leveleket rövidítve, szerkesztve közölje. A közölt levelek tartalmával a szerkesztőség nem feltétlenül ért egyet. Új ismeretek lapunkból Virágos belváros Tisztelt Szerkesztőség! Engedjék meg, hogy pár mon­dattal zavarjam önöket, mivel a „Nógrád Megyei Hírlapnak” kez­dete óta előfizetője vagyok. Több változás is történt az év­tizedek óta, amelyek mindig ér­tékesebbé tették a lapot. Alig vá­rom a szombati számot, amely­ben a 4. oldalon nagyon sok, tar­talmas ismereteket nyújtó infor­A salgótarjáni Akkord Fú­vós Kisegyüttes egyik fontos feladatának tekinti a fiatal ka­maramuzsikusok pályakez­désének előkészítését. Az el­múlt héten a Balaton mellett megrendezett hagyományos zenei táborának is ez volt a fő gondolata. A régi - immár 26. éve - együtt muzsikáló „öreg vadászkürtösök” csapata ez alkalommal fuvolistákkal bő­vült: a salgótarjáni Váczi Gyu­la Művészeti Iskola növendé­kei és tanáruk vittek új, fiata­los lendületet a tábor életébe. Egy hét alatt négy fellépésük volt, közreműködtek a strand- avatón és kiállítás-megnyitón, továbbá evangélikus isten­tiszteleten. Végül önálló kon­mációkat olvashatok. Nem va­gyok egyedül e véleménnyel, bő­vebb körben mindig megbeszél­jük az új ismereteket. E széles körű, alapos munká­jukhoz kívánok további sok si­kert, kiemelten Csongrády Bélá­nak. Továbbra is várom az újabb színvonalas cikkeit! ■ özv. Scholtz Lászlóné nyugdíjas tanítónő certtel Veszprémben zárták az együttlétet, melynek egyik fontos célja az elkövetkező évadra történő megfelelő fel­készülés volt. Az ezt követő napokban la­punk ünnepén - a maconkai Tóparti randevún, majd a Mu­zsikál az erdő rendezvényso­rozat keretében Mátrakeresztesen hallhatták őket a fúvósmuzsika kedvelői. Szeptember első napjaiban néhány salgótarjáni zeneisko­lás növendéket is magukkal szeretnének vinni Erdélybe. Az Akkord ugyanis az Óradnán sorra kerülő magyar napokra kapott meghívásnak a fiatal muzsikusokkal együtt szeretne eleget tenni. Salgótarján. Országos rekordot döntött a kánikula (40 Celsius- fok körül), s a hőséget magam is megtapasztaltam, amikor este nyolc óra felé kisétáltam a teme­tőbe meglocsolni a virágokat. Hazafelé jövet örömmel tapasz­taltam, hogy alkonyattájt már (még?) elég sokan tartózkodtak a Fő téren. A szökőkút hűsítő, sekély vizében szüleik felügye­lete mellett kisgyerekek hancú- roztak, a padokon fiatalok cso­portjai társalogtak, s a sátras, napernyős ideiglenes nyári tera­szon kellemes, „félig élő” zene mellett is hűsöltek jó néhányan. Már hetek óta csodálom a te­relőoszlopokra és kandeláberek­re helyezett színes petúnia vi­rágözönét. Azt gondoltam, hogy a kánikula nagyon meg fogja vi­selni őket, de meglepetéssel és nagy örömmel tapasztaltam, hogy szépségük csak tovább fo­kozódik, már szinte egybefüggő, Pú tarka virágfüzért képeznek a tér környékén! Más városokban járva eddig nagyon sokszor megirigyeltem a gyönyörű, egynyári virágsző­nyegeket, Egerben a patakparti virágvályúk színpompáját, Bátonyterenyén az út menti kan­deláberek hosszú sorának dús piros muskátlijait! Most azon­ban jóleső büszkeség fogott el, mert ilyen szép petúnia-kiülte- tést emlékezetem szerint még sehol sem láttam, akár Ausztri­át is beleértve. S a látvány élmé­nyét még megtetézte a virágtö­meg estefelé széjjeláradó illata! Köszönet érte a VGÜ szakem­bereinek, mindenkinek, akik közreműködtek ennek a város­szépítő csodának a létrehozásá­ban, és naponta fáradoznak fenntartásában. Gyönyörköd­jünk benne és segítsünk meg­óvásában! ■ Dr. Fancsik lános RilUÓC. Budapesten, a Vigadó­ban odament hozzá Vass Lajos és gratulált a szerepléséhez, s azt mondta: „Hölgyem, az ön torká­ban arany van.” Ennek már jó né­hány éve, Vass Lajos már nincs közöttünk, de abból az aranyból, ami a rimóci Holecz Istvánná tor­kában van, kis hazánkban és ha­tárainkon túl már nagyon sokan részesültek. Ő örömét leli az ének­lésben, a palóc dalok tolmácsolá­sában. Előadását hallgatva a kö­zönség gazdagabb lesz, nem grammokban, karátokban kifejez­hető aranyban, egy csodálatos él­ménnyel. Úgy ad, hogy közben ő is gazdagabb lesz, ő is kap tapsot, szakmai elismerést és a közönség szeretetét. Nehéz lenne felsorolni azt a sok elismerést, Arany páva nagydíjat, arany oklevelet, kiváló minősítést, fesztiválnagydíjat, amit az elmúlt évek során kapott. A díjak, elismerések összegzé­se, a Népművészet mestere kitün­tetés, amelyben 1999-ben része­sült, s a közelmúltban megjelent CD-je, amelyet Hruz Dénessel, a Dűvő együttessel készítettek kö­zösen. Amikor, az után érdeklőd­tem, hogy hogyan is kezdődött az éneklés, azt válaszolta: „Nem tu­dom, lehet, hogy így születtem.” Mindenesetre gyermekkorában, az iskolában felfigyeltek szép, tisz­tán csengő énekhangjára és az éneklés szeretetére. A tanárnője, aki csak 2 évig ta­nított Rimócon, Budapestre került a Honvéd táncegyütteshez, levél­ben arra kérte a volt tanítványát, hogy küldjön a szá­mára azokból a dalokból, amit ő énekel. A kisdiák 400 dalt adott postára. EZ kis töredéke annak a sok ezer dalnak, amit ismer, amit az elmúlt évtizedekben összegyűj­tött. Szenvedélye a dalok gyűjtése. Ifjúkorában a nagyszülőket fa­kasztotta dalra, hogy repertoárját helyi dalokkal bővítse, s ez a jó tu­lajdonsága a mai napig megma­radt. Margit néni közösségi em­ber, társak között érzi jól magát. 1969-es országos Röpülj páva si­keres szereplését követően 1970- ben megalakították a helyi nép­dalkört. Pécsik Sánáomé tanító­nőt kérték fel a vezetésére. Később idős Dombóvári József lett a cso­port szakmai irányítója. Évek óta ő a Gyöngyösbokréta hagyomány- őrző együttes vezetője. Eddig na­gyon sok helyre elvitték a palóc dalokat. Az elmúlt év és az idei esztendő kiemelkedő sikerei be­aranyozták a Gyöngyösbokréta életét Kapuvártól kezdve, Mező­kövesden át Egerig számos helyen sikerrel léptek fel, kivívva a kö­zönség, a szakmai zsűri elismeré­sét. Mindenhonnan a legrango­sabb minősítéssel tértek haza. Holecz Istvánná nagy szeretettel beszélt a csoport tagjairól, két szó­lóénekesükről, Pásztor Ferencnéről és Lackó Andrásnéról. Margit néni megkü­lönböztetett figyelemmel foglalko­zik a tehetséges fiatalokkal, hogy lelkűkben beépüljenek a szülők, nagyszülők, a palócföld dalai, azt átörökítsék az utókor számára. El­sősorban a szécsényi Varga Ivett és a rimóci Pásztor Bianka 11 éves diákokat dicsérte. A népművészet mesterének na­gyon sok a meghívása. Június 3- án a Ködellik a Mátra a népzenei találkozón vett részt Egerben. Két héttel később ugyancsak Egerben, a táncházban rimóci táncokat ta­nított. Eleget tett egy szécsényi fel­kérésnek. Meghívást kapott Né­meth Ildikó és Szabó Szilárd tánc­művészektől, hogy Budapesten énekeljen a műsorukban. Vár rá egy regensburgi meghívás, s cso- [»ortjával készülnek az augusztu­si rimóci napokra. ■ Szenográdi Ferenc Zenei táborban is fújták Zarándokok visszaemlékezése - A Szent Jakab út (IV.) Mi, zarándokok Utunk következő sza­kaszán már azt vártuk, hogy átérjünk Galíciába, amit egy tábla is jelez. Innentől kezdve már fél kilométerenként jelzik, mennyi van hátra. Ez persze csak nagyjából igaz, mivel többször volt útkorrekció, ami növelte a távolságot. Sajnos, Pet­ra torokgyulladást ka­pott, én nem is vettem észre, mivel csak jött lá­zasan mögöttem. Én vé­gig azt néztem, mennyi­re emlékeztet a táj a Karancsra, a Medvesre, a Pécskőre, mintha ezek­nek a hegyeknek a ma­kettjei lennének, de sok­kal szebben „elkészít­ve”. Honvágyunk van. Petra egyre lázasabb, be kell érni a szállásra, saj­nos, csak egy hely van, és a gondnoknő nem en­gedi meg, hogy az étke­zőben a földön aludjak. Máshol mindig megen­gedték. Úgy döntök, kint alszom a ház mel­lett, ezt sem akarja hagyni, de nem érdekel, „megágyazok”. Reggel ittunk egy kis forró te­át, Petra jobban lett tőle, de el­döntöttük, hogy Sarriaban ve­szünk gyógyszert. Szerencsésen alakult a nap, a tervnek megfele­lően találtunk gyógyszertárat és a szállásunk is nagyon jó, az út elég szép volt, csak sajnos, min­denhol trágyaszag érezhető. Ez is elkísér végig, szinte minden szakaszon volt egy bűzös rész, de Galíciában rengeteg a tehén­farm. Másnap nagy nap, elérjük a 100 kilométerkövet, ez már nem távolság. Hihetetlen érzés volt a kőnél megállni, egy spa­nyol vörösborral kínált és lefény­képezett a kőnél, a kedvünk egy­re jobb, csak a köd szálljon fel. Nagy tempót mentünk, egy­ben 36 kilométert, egyre jobban bír­juk és élvezzük a menést. Nagyon jó a kedvünk, keveset beszélünk, talán nem is szólunk semmit, csak me­gyünk. Csodálatos érzés a szabadban gondtalanul gyalo­golni, a táj szép, de feledhető, az út a szokásos, bár töb­bet megyünk erdő­ben szerencsére. Már csak három nap és beérünk a tervnek megfelelő­en! Ezen a szaka­szon sok a középis­kolás korú gyerek, szünet van az isko­lában és az utolsó 100 kilométert sze­retnék megtenni a Composteláért (za­rándokoklevél). Miattuk már hasz­náljuk a füldugót, nagyon zajosak éj­szaka, nem ismerik a zarándok­szokásokat .....Nagyon kellemes id őben indultunk el, és (túl) jól haladtunk. Meg akartunk állni, de valahogy átrohantunk a terve­zett pihenőhelyen, már 11 előtt a szálláson voltunk, gondolkod­tunk, nyugodtan mehetnénk to­vább. Nincs értelme, mivel a ha­zautazáshoz túl jól haladunk. Na­gyon kellemes volt az út - túl va­gyok a holtponton, Petra most ke­rült be.” Ez jó, mert az egyikünk mindig húzza a másikat. Más­napra rövid utat terveztünk, mosni szeretnénk, teljesen tisz­tán akarunk belépni Santiagóba. Egy hatalmas, 800 fős zarándok­szállásra értünk be. Tíz órára a dombról már a látszik a santiagói katedrális és az egész város. Nagyon dobog a szívünk, men­jünk tovább? Már csak öt kilo­méter, ezt akárhogy ki lehet bír­ni! Jó állapotban vagyunk, de a tiszta érkezés nagyon fontos. Összecsukjuk a túrabotjainkat, megköszönjük a segítségüket, nélkülük nem tudtuk volna telje­síteni ezt a 800 kilométert Iszunk egy internetbárban egy korsó sört és értesítjük az otthoniakat, mikor leszünk Santiagóban, webkamera-közelben. Reggel úgy indultunk, hogy kilenc előtt a za­rándokhivatal előtt legyünk. Ne­gyedik-ötödikként érkeztünk, és hamar sikerült kiváltani a Compostelát. Erre vártunk, a ke­zünkben van, hihetetlen érzés! Sajnos, elromlott a hivatalban a számítógép, szerettem volna se­gíteni, de annyira régi típusú volt, hogy sajnos, már lehetetlen volt, így nem tudtunk vonatjegyet sze­rezni. javasolták, valamilyen köz­lekedési eszközzel menjünk ki az állomásra, mert nagyon messze van. Összenéztünk és majdnem elnevettük magunkat, lementünk 800 kilométert és most az állo­másra, ami három-négy kilomé­terre van, ne gyalog menjünk ki? Hamar sikerült megvenni és szereztünk egy nagyon kellemes panzióban szállást, másnap dé­lig­Siettünk vissza a katedrálisba, délben zarándokmise van. Hihe­tetlen tömeg van, és megdöbbe­nésünkre elkezdik sorolni meg­tett távolság szerint, az aznap be­érkezett zarándokokat nemzeti­ségük szerint. Elég hamar hall­juk spanyolul San Jean Pied de Portból... két magyar,..., mi va­gyunk, bemondtak, tudnak ró­lunk, büszkeség töltött el, talán el is érzékenyültünk! A nap további része városné­zés és webkamerából integetés, többen visszajeleztek, látnak és integetnek ugyanolyan in­tenzitással, mint mi. Elképzel­jük és nagyon jólesik. A város gyönyörű, a katedrálisban sze­retnénk végigcsinálni a zarán­dok-rituálét. Sajnos, a csodála­tos oszlopcsarnokban már vé­dettek azok a szobrok, amelye­ket meg kellene simogatni, de a főoltár mögött sikerül az Apostol kagylóját megérinte­nünk. Másnap reggel kilenc óra előtt a Hostal de los Reyes Católico (Katolikus Királyok Kórháza) garázsánál várako­zunk egy kanadai nő és egy an­gol férfi társaságában. Ez a szálloda talán a világ legrégibb és legdrágább szállodája, mivel a tulajdonosok ezt a zarándok- menhelyet átalakí­tották luxusszállodává, a Compostela másolatának fejé­ben, minden nap 10-10 zarán­doknak reggelit, ebédet, vacso­rát adnak. Mi a reggelit próbál­tuk meg, sikeresen, mivel csak négyen voltunk. Csak a baj az volt, hogy nem tudtuk, kell má­solat a Composteláról. Szeren­csére Petrának sikerült a rend­őrkapitányságon másolatot sze­reznie. Végigvezettek a szállo­da luxusbelterén, udvarain és felvittek a konyhába, ahol kap­tunk péksüteményeket és vala­milyen sült tésztát, hozzá tejet, kávét, majd levezettek a zarán­dokszobába. Mi, négyen hihe­tetlen jó hangulatban, nagyon jó beszélgetés közben elköltöt­tük életünk legelegánsabb he­lyén a reggelinket. Nagyon jó kedvünk volt, a két társunk ebédre is viszszament, mi már a hazaúton gondolkodtunk. Tudtuk, több mint húszórás vo­natutazás áll előttünk, szend­vicseket készítettünk és ki­mentünk az állomásra. Irány Barcelona, onnan Budapest és végre Salgótarján, Nógrád me­gye. A repülőtéren felirat várt: végre itthon Petra és Ákos. Azóta nagyon sokat álmodom az Útról az El Caminoról, csupa szép és kellemes érzéssel. Sok­szor álmodom, hogy reggel van és indulunk gyalogolni, hirtelen felébredek és csalódottan ve­szem tudomásul, csak a hegyre kell felsétálnom. A Camino nem­csak gyaloglás, teljesítmény, ha­nem egy emberformáló, örök él­mény. Most már megértem azo­kat, akik másodszor is nekiin­dulnak ...

Next

/
Thumbnails
Contents