Nógrád Megyei Hírlap, 2007. május (18. évfolyam, 101-125. szám)

2007-05-14 / 111. szám

4 NÓGRÁD MEGYE 2007. MÁJUS 14., HÉTFŐ jelek. 1973 januárjában a rettenet és félelem döbbent csöndje nehezedett Balassagyarmatra öt teljes napon keresztül. A karácsonyi szünetről tértek vissza a lányok kollégiumukba, mikor is egy határőr alezredes két fia - az apjuktól szerzett fegyverekkel - közülük tizenötöt túszul ejtett, egymillió forintot és egy helikoptert követelve, mellyel külföldre akartak utazni. Harangszó alatt tüzeltek a mesterlövészek Szabó Andrea - Mihalik Júlia A lányok szerencsére épségben túlél­ték a megaláztatás és a rémület iszony­tató időszakát. A ma Sopronban élő Sza­bó Miklós gimnazistaként élte át a tör­ténteket: - Egy emberöltő telt el már a gyarmati túszdráma óta, de a nyugtalan­ságnak, a félelemnek, az izgalomnak és a döbbenetnek az a különös érzelemve- gyülete, amit az akkor negyedikes balas- sis diákként éreztem, még mindig fel­idézhető számomra. Bár az akkor átélt valóság mára már átszíneződhetett, a té­nyek mozaikdarabkákra estek szét, de bennem maradt például a téli szünet utá­ni első nap zavarodottsága, tanáraink nyugtalan arca, a sugdolózó csoportok a gimnázium folyosóm, a lassan mindenki­hez eljutó hír: kora reggeltől két fegyve­res fiú tart fogva a lánykollégium egy szo­bájában tizenöt lányt. Aztán innentől kezdve napokig az ellenőrizhetetlen hí­rek tucatjai tartották izgalomban az isko­lát. „A folyosón már határőrök állnak farkaskutyákkal...” „Az apjuk reggel be­szélt velük az ajtón keresztül, de kilőttek a lába elé...” „A vágóhídról küldenek be a lányoknak fazekakban felvágottat, hogy ne éhezzenek...” „Egy kiskatona, ahogy az egyik kezével betolta a félig nyitott aj­tón a fazekat, a másik kezével kirántotta a folyosóra az érte nyúló lányt...” „Egye­dül az ideggyógyászt engedték be, hogy beszélhessen a lányokkal, mert ismerte a fiúkat, korábban kezelte őket...” „Ő hoz­ta a hírt, hogy az öcs már kezd kikészül­ni, csak a bátyja terrorizálja...” „Egy lány - ahogy szokás szerint kiönteni készült az első emeleti ablakból a vizelettel teli vödröt - leugrott az utcára, csak az orra zúzódott össze, mert az épület sarkához menekülve megcsúszott...” „Helikoptert kértek, hogy Görögországba disszidál­janak...” „A helikopter csak a laktanya udvarán tudott volna leszállni, de az oda­menetelt a túszejtők nem merték megkockáztatni...” „Most meg egy fegy­verekkel telerakott buszt kértek, lera­gasztott ablakokkal...” „Mesterlövészek érkeztek a városba...” „A nagyobbik fiú kilőtt az ablakon, a golyó a tanácsháza tárgyalótermében a tanácselnök széké­ben akadt el...” A Gyarmatot begyűrűző pletykák, rémhírek és néha tényszerű informáci­ók hullámaiból kitekintve feltűnő volt a tévé, rádió hallgatása az ügyről. Még a Szabad Európa Rádió is késve és szűk terjedelemben jelezte az itt történteket. Nem információéhségünkre, inkább fia­talos kíváncsiságunkra fogom, hogy ba­rátaimmal közelről próbáltuk végigkí­sérni az eseményeket, ameddig lehetett. Az első nap, a tanítás után még a busz- pályaudvar felől közelítve a tanácsháza sarkáig, a kordont álló munkásőrök há­táig jutottunk. Onnan nézhettünk fel a ti­tokzatos ablakokra, és hallgathattuk a jól értesült bámészkodókat. Másnap azonban a gimnázium megtiltotta, hogy diákjai a helyszín közelébe menjenek, sőt osztályonként meg kellett szervezni a tanítás utáni csoportos hazamenetelt. Ez persze nem tartott vissza bennünket attól, hogy esténként, feltűrt kabátgal­lérral ne ácsorogjunk újra meg újra az egyre kijjebb húzódó kordon mögött. Mindmáig elevenen idéződik fel, hogy a nappal hallott egyre vadabb hírek után milyen borzongáskeltő volt az elsötétí­tett épület néma, zárt ablakainak esti lát­ványa. Emlékszem még arra is, hogy az ablakpárkányról leugró leány szeren­csés megmenekülését követő napon, vá­ratlanul tanítási óráról kértek ki néhány negyedikes évfolyamtársammal együtt. Teherautóval vittek ki bennünket a szü­A szekrény mely máig őrzi a lövöldöző testvérpár egyik golyójának helyét gyi út melletti, birkaakloknak tetsző rak­tárak egyikéhez, ahol nagy laticelmatra­cokkal kellett teleraknunk a kocsit. Bár a Teleki utca sarkánál leszállítottak ben­nünket az autóról, de később azt hallot­tuk, hogy ezeket a szivacsokat a kollégi­um ablakai alá tették le. Azt hiszem, jól emlékszem arra is, amit az utolsó napon, a nyomasztó események után éreztem. Úgy rémlik, déltájban egy robbanásszerű zaj csattant fel egy rövid sorozat hangjá­val egyetemben. Aztán em­berek futottak fel a gyógy­szertár felől a Teleki utcán. „Vége van! Lelőtték őket!” Nemsokára már módosult a hír: „Csak a nagyobbikat..., a lányokat mentő vitte a kórházba..,, integettek az autóablakokból...” Nem a durva halál, a tragédia meg­rázkódtatása, hanem a meg­könnyebbülés volt valószí­nűleg mindannyiunkban, mintha valami teher alól szabadult volna fel a város: még a téli nap is kisütött. Azokban a percekben az élet újra elevennek és biz­tonságosnak tetszett - me­sélte el a túszdráma egyko­ri tanúja.- Az idősebb Pintye-fiú, szokatlan megjelenésével - kopaszra borotvált fejével - a túszdrámát közvetlenül megelőző éjszakán, egy óra körül, feltűnt Snancsik József mentősnek. Emlékezete szerint a fiatalember nem sokkal korábban váltott erre a külsőre. Azon az éjjelen a fiúk a mozi előtt beszél­gettek néhány srác társaságában. Tenge­résztarisznyához hasonló, láthatóan nem üres sportszatyor volt valamelyiküknél. Feltételezések szerint abban lehettek a fegyverek. Másnap reggel Srancsik Jó­zsefet már azzal ébresztette az édesany­ja, hogy valami történt a városban, lezár­ták a főutcát, korábban kellene beérnie munkahelyére. így is tett, átöltözött, s megtudta, hogy a lánykollégiumhoz kell menni, de az okról nem szóltak neki sem.- Ahol most a szobor van, egy- építési terület volt,. abban az időben bontottak le ott egy földszintes sarok­házat, az Ipoly Szálló javában üze­melt, de ki volt ürít­ve minden, s az összes utcát lezár­ták. Engem erre az építési területre küldtek az első nap, aztán később, mentővel együtt „be­telepítettek” a kollégium udvarára. Akkor már tudtuk, hogy túszul ejtettek lányo­kat, de részletek persze továbbra sem vol­tak ismeretesek. A történések minden képzeletet felül­múló, elképesztő rendkívüliségéről mondta a már nyugállományban lévő mentős:- Magyarországon elképzelhetetlen Az ablakok melyekből Pintyéék lőttek volt abban az időben ilyen erőszakos cse­lekmény, ráadásul a szülők olyan beosz­tásban voltak, hogy gyerekeikről senki sem feltételezte, hogy képesek volnának erre. Mármint, hogy túszokat ejtsenek, fe­nyegessenek, buszt, helikoptert, pénzt követeljenek, Nyugatra akarjanak men­ni. Borzalmas hidegre váltott azon a hé­ten az időjárás, mínusz 16-18 fokot mér­tek, amibe tudtunk, betakaróztunk, hi­szen akkor a mentőkocsinak sem volt jó fette-------iii----~--­te u ek°dr I a fm a »1 1 * ® k al /S3. I Balassa Sr*a.nná i* '•5? a __ l’V iiéT° '«kJXn T1 W SíSK,™-'"1' hires' Na Miliők,, SSSJ, a/SJSf»*. «M.|; * ss^^rsss •»- fayolErSL' fm tonm, j * A korabeli újság meglehetősen szűkszavúan számolt be az fvábtó pénze^(Met^t^ A tűit • —l- - í fM'rh I '■ eseményekről fűtése. Mellettünk állt egy kiskatona, ha­talmas rádió adó-vevővel, neki is adtunk takaróféleséget. Ott voltunk, de nagyon hosszú ideig. Később aztán leváltottak, de még kétszer ki kellett menni. Egyszer készülődés félreérthetetlen je­leire lett figyelmes:- Azon a bizonyos építési területen - amit elhelyezkedése miatt a fiúk nem lát­hattak, legfeljebb a szemben lévő tanács­házát figyelhették - egy mű­helykocsihoz hasonló jár­mű tűnt fel, Csepel alvázra szerelt batár volt. s elkezd­tek ráépíteni egy trambulin- szerű részt, miután ponto­san bemérték a kollégiumi ablakmagasságot. Kétcolos fenyődeszkából lényegében egy pluszplatót emeltek, go­lyóálló mellényt viselő kato­nák helyezkedtek el rajta egy kutyával. Mint később megtudtuk, az volt a terv, hogy ezzel a járművel meg­közelítik az épületet, elvon­ják valahogyan a túszejtők figyelmét és behatolnak az ablakon. Ám közbejöttek bi­zonyos dolgok. A baj ott kez­dődött, hogy dízelüzemű volt a teherautó, nem indult be, tüzet is raktak, hogy me­legítsék az olajat, majd hoz­tak egy rakás akkumulá­tort, húzták-vonták a kocsit, de a motor sehogyan sem engedelmeskedett. Napok teltek el. Esemény­telenül? Nem egészen. A mentők szerdai napon kap­ták az első riasztást..- A vélekedésekkel ellentétben nem két mentő volt ott, hanem három. A mi­énk akkor már bent állt az udvaron, az egyik a jelenlegi buszmegálló helyén. Hallottuk mi a katonai rádión keresztül, hogy valami történni fog. Egyébként más mód nem volt a tájékozódásra, az újság, a rádió ugyanis semmit nem közölt az eseményről. Ennek ellenére csak híre ment a ször­nyűségnek, még­pedig alapos tévhíre...- Egyszer jött három vagy négy személygépkocsi Pest felől, keres­ték a forradal­mat.., mint közöl­ték, segíteni jöt­tek... Az igazolta­tó munkásőrök a második kereszt­utcáig irányítot­ták őket, s a jöve­vények ott egye­nesen a rendőrök karjaiba futottak.- Azt hiszem, szerdán kiugrott az ablakon az egyik kis­lány, ha jól emlékszem a combcsontja tört el. PUlanatok alatt elvitték a helyszínről. Volt egy másik emlékezetes mozzanat is az egyik napon: a tanácselnök bement az irodájába, amelyen a gépfegyveres fiatal­ember - az átellenes oldalról célba véve az épület ablakát - „átengedett” egy löve­déket. Mikor magát a lövést hallottuk, még nem tudtuk, mi is történt... Az ese­mények folytatódtak: a testvérpár követe­lőzésekkel állt elő. A férfi-elmeosztály is­mert pszichiáterével két ízben is hajlan­dók voltak szóba állni, az anyjukkal nem, tudtommal megfenyegették, hogy távoz­zon... Úgy tudom, a főorvosra eleinte hall­gattak, aztán valami okból mégis megma­kacsolták magukat. Egyre több gondjuk volt már azonban ekkor a túszejtőknek is, mert élelmiszert, vizet követeltek, de már a radiátorcsövek­ből is engedték le a vizet, azt itták... A szennyes vödröt időnként egyik lánnyal kiöntették az ablakon, az egész utca úszott a koszban. Ahogyan telt az idő, az elviselhetetlen- ségig fokozódott az izgatottság. Az a férfi akit szintén sokan ismertek Gyarma­ton, s aki megtanította lőni a gyerekeket - magából kikelve kiabált...- Az ötödik nap, péntek volt az isten­igazából feszült nap, mert akkor már mindenféleképpen ki akarták szabadíta­ni a lányokat, meg akarták oldani a rend­kívüli helyzetet. Ki-ki átfagyva, pattaná­sig feszült idegekkel várakozott. Már be­mentünk a kazánházba is, ahol a csövek­re feküdtünk, hogy kicsit melegedjünk. Akikkel ott a helyszínen szót váltot­tunk, azoktól azt hallottuk, hogy a fiúk életét meg kell kímélni. Beszélgetésfosz­lányokból azt is kikövetkeztettük, hogy a tanácsháza és a volt megyeháza padlásán is mesterlövészek helyezkedtek el. Olyan csend volt, hogy semmit nem le­hetett hallani, mégis érezték, közel a vég­kifejlet.- Déli tizenkét óra előtt pár perccel va­laki megszólalt: ma harangozni fognak. Tudniillik vasárnaptól a harang nem szó­lalt meg. Közben csökkent a hideg, s be­indították a Csepelt. Tudni kell azt is, hogy az idősebb testvér félt, hogy le fog­ják lőni, nyüván a megtévesztés céljával vett fel női sapkát és pulóvert. (A kollégi­umban elhangzottakat lehallgatták.) Óri­ási zajjal indult be a Csepel, s közben el­kezdtek harangozni. Mindez annyira megzavarhatta a fiatalembert, hogy félre­tette minden addigi óvatosságát. Először * egy lányt küldött az ablakhoz, hogy néz­ze meg, mi van odakint, de az nem látott, nem láthatott semmi különöset. Aztán ő maga lépett oda, kihajolt... s azon nyom­ban azonosították, ki viseli a narancssár- ga sapkát es a lila pulóvert. A katonai rá­dióból jól kivehetően hallottuk: ablakban a cél, majd azt, hogy: tűz!... A lányok rögtön a lövések után feltép­ték az ajtót, s rohantak le a lépcsőn, mind a tizenhármán behúzódtak egyet­len mentőkocsiba. Könyörögni kellett nekik, hogy páran legalább jöjjenek ki, üljenek át a hamar átérkező, másik mentőbe, nem zsúfolódhatnak össze egyben ennyien, ráadásul az ajtót sem lehetett becsukni. Nehezen, de csak si­került rávenni őket erre. Szirénázva in­dultak velük a kórházba. Két vagy három golyó a kollégiumablak párkányába fúródott, s persze nem ennyit lőttek ki. Srancsik József bement az omi­nózus, parkettás, nagyobb helyiségbe. ... Az ablaktól mintegy három méterre feküdt az élettelen test, tenyérnyi seb volt a hasán, szétlőtték az ujjait azon a kezén, amelyikkel a géppisztolyt fogta. Két löve­dék a homlokán, kettő a szíve fölött érte.

Next

/
Thumbnails
Contents