Nógrád Megyei Hírlap, 2007. január (18. évfolyam, 1-26. szám)
2007-01-19 / 16. szám
4 PP. 9 6 2007. JANUÁR 19., PÉNTEK- NÓGRÁD MEGYE Emlékfal az Esélyek Házában teleiére. Az amerikai színes bőrű Martin Luther King teológiai doktorátust szerzett, 1953-tól baptista lelkészként dolgozott az alabamai Mont- gomeryben, majd 1960-tól Atlantában. 1955-ben lépett fej először polgárjogi aktivistaként, amikor az autóbuszokon érvényben levő, a feketéket sújtó ülőhely-elkülönítés ellen emelte fel szavát, s buszbojkottot szervezett Montgomeryben. Akcióját siker koronázta, egy évvel később a város tömegközlekedési eszközéül megszűnt a faji megkülönböztetés. 1957-ben megalapította és elnökként vezette a száz egyházi és polgári szervezetet tömörítő erő- szakmentes ellenállási mozgalmat. Az erőszak nélküli ellenállás szellemében mondta el 1963. augusztus 28-án: „...De vajon még hány embernek kell meghalnia világszerte azért, hogy egy kicsivel több igazságosság, béke és megértés költözzék közénk?” Gerlefiókák a tavaszi télben szafelé jövet vette észre, hogy a fenyő tövében még egy, pelyhes fejlettségű korában elpusztult gerlefióka'van. Most már ez a legkésőbbi költési adatom a balkáni gerléről. Községünkben a költőpárok számát 80-ra becsülöm az előzőekben közölt 60-70 párral szemben. Pást-laposon egy családi ház portáján december 6-án egy kot- lóstyúk 10 apró csibéjével állított be váratlanul a közeli szénakazalból. Érdekes, hogy a gazda nem is tudott arról, hogy tojásokon kotlott a tyúkja. Rozgonyi Sándor Karancslapujtő A Hírlap postájából A Pf. % - A Hírlap postájából - az olvasók fóruma. A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a beküldött leveleket rövidítve, szerkesztve közölje. A közölt levelek tartalmával a szerkesztőség nem feltétlenül ért egyet. Tavasz a télben - jellemezhető így is az eddigi januári időjárás. Az enyhe időszakban fész- kelésbe kezdtek a balkáni gerlék: elmúlt év decemberének elején fiókás fészekaljról szereztem tudomást Karancslapujtőn a Pást-laposon. Családi ház kis előkertjében, lucfenyő törzse mellett, ág tövében hat méter magasan költött. December 6-án a ház tulajdonosa egy fészekből kiesett tollas, rövid farkú fiókát talált a fa alatt. Visszahelyezte a fészkébe, majd le is fényképezte a mobiltelefonjával. A fáról viszSalgotarjan. Január 15-én az emberi jogok napja alkalmából a Nógrád megyei Esélyek Háza kis ünnepségén emlékfalat állított a megyeházán kialakított Esélyek Házában Martin Luther King tiszTegyük széppé környezetünket! A minap elgondolkoztunk né- hányan, hogy valamikor régen milyen nagy volt az összefogás a mi kis falunkban. Társadalmi munkában festettük a temető kerítését, szépítettük parkjainkat, munkánkkal segítettük az óvoda és iskola környezetének szebbé tételét. Takarítottuk a telkünk, házunk táját, a járdát és az árokpartot, nem tűrtük a szemetelést. Egyszer csak beszélgetés közben megfogalmazódott a kérdés: - Miért ne lehetne feleleveníteni á régi jó szokásokat? - Nem kellene sok időt fordítani rá és kikapcsolódásnak is jó lenne. Ezen felbuzdulva hirdettünk (kezdetnek) szemétszedési akciót. Sajnos az időjárás nem nagyon kedvezett, mert eléggé fújt a szél és nagyon hideg volt, de azért páran felvettük a kesztyűt és elindultunk szemetet szedni. Kilenc felnőtt és három kisiskolás, dacolva az idővel, néhány utcát bejárva zsákszámra szedtük a szemetet. Nem is gondoltuk volna, hogy milyen nagy szükség lenne egy- egy ilyen megmozdulásra. Tudom, hogy minden kezdet nehéz. Most még kevesen voltunk, de ha jön a tavasz, jó lenne elindítani a „TISZTA, VIRÁGOS CSECSE” akciónkat és reméljük sokan csatlakoznak ehhez a kis lelkes kezdő csapathoz. Addig is ad nekünk munkát a tél, hiszen ha leesik a hó, nem fogunk unatkozni. Tudom most sokan felkapják a fejüket: - Mit akarnak ebben a rohanó világban társadalmi munkát? - De higgyék el egy óra nem nagy idő, és sok ember együtt észre sem veszi, hogy milyen gyorsan eltelt. Ennek nyomán pedig csak a szép utcák, terek és virágos területek lesznek. Ugye milyen szép lenne? Tegyünk érte, és vigyázzunk értékeinkre. Lánczi Imréné Csécse A „rendszer omlása” A mellettem lévő tonnás kőtömb furcsa hangot adva végigrepedt. Kicsit olyan zajt adott, mint amikor vásznat tépnek szét. Meglepődve ugrott mindenki a biztonságosnak hitt kövek felé. Aztán már peregtek az események. A bejárati kürtő belső részén lévő vaslétra hangos csörömpöléssel tűnt el az alsó nagyteremben. A nagy kő ami idáig tartotta, lézervágta módon hasadt és esett a létra után. - A fal mellé!- kiabáltam az egyre nagyobb zűrzavarban. A mátrai táborunk hó nélkül, a megfakult víztől csöpögő avaron terült el. Embereink az állandó nyirkosságtól idegesen az égre pillantgatva álldogáltak a sátrak mellett. A gyömrői földrengés ürügyén indultunk fel a szurdokban a ráccsal lezárt barlanghoz. Felszereléseket cipelő csapatunk mint jól megtermett anakonda kerülte a legutóbbi árvíz óta tönkrement úton a lehullott sziklákat. Nem véletlen volt a kutatás, a Csörgőlyuk-barlang mint érzékeny műszer jelzett minden földmozgást, függetlenül a távolságtól. Talán a kusza labirintusainak a következtében. A Vándor-rét alatti keskeny patakáttörés rémisztő látványt nyújtott. A fák törzsén 2-3 méter magasságban az ész nélkül rohanó víz nagy sziklákkal vésett maradandó nyomot. A barlang előtt összegyűlt csapat Tivadart várta, aki egyre türelmetlenebbül kereste a méteres betonvasból készült kulcsot. Utóbb kiderült, rászakadt a partoldal. Aztán felszerelésszortírozás, leereszkedés. Természetesen az út minden fázisát fotóztuk, ügyelve denevéreinkre. Annak ellenére, hogy a kijárat közelében tanyáznak. Felébreszteni nem szabad őket, téli álmukban ugyanis nem kell enniük, ébren viszont éhen- halnak, mert télen kevesebb, vagy egyáltalán nincs táplálék. A kürtőn való lemászás után következtek a bevezetőben elmondott események. Természetesen mindenki halálra rémült. A földrengés első kézzelfogható nyomai, az amúgy is „mozgékony” belső kőzetmag, egy-két helyen megadta magát. Felméréseink szerint az úgynevezett egyes körjárat bizonyos szakaszai veszélyessé váltak. Ugyanígy a „kocka átjáró” fölötti több ezer tonna is lefelé mozdult. A szentlőrinckátai barátaink lámpái, már a barlang ennek a részének tulajdonságai miatt, rövid pislákolás után felmondták a szolgálatot. Nálunk kettős funkcióval rendelkező lámpák voltak, innentől karbidfény mellett folyt a kutakodás. A fényképezőgépben is egyre gyakrabban villant fel az elem vörös piktogramja. A tavaly elhelyezett mozgásérzékelők (madzag) mind el voltak szakadva. Az iránytű mint a bolond forgott körbe (így találjon valaki ki iránytűvel a rendszerből). Kifelé menet volt még egy igen váratlan kalandunk, mivel elég gyengén égett a lámpám (ugyanis a Petzl cég nem ilyen kúszós barlangokra tervezte ezt a típust), ezért lecsavartam a vízbeöntő nyílás csavarját, jól belefújtam. Félméteres láng csapott ki a sisakra szerelt gázégőn, a gázt szállító szilikoncső elkezdett lángolni, vele a ruhám ujja, a szemöldököm leégett, a hajamat csak a sisak mentette meg. A többieknél csak a hangot fogta a felvevő. Nem sajtóba való. A kürtőnél újra fúrtuk a leszakadt létrát tartó csavarok helyét. Ezt az „elveszett ágban” is megejtettük. Jó túra volt. Veszélyes, sok tanulsággal szolgált a kőzet tulajdonságairól. Denevért kb. 180-200 körüli egyedszámban találtunk, a járt helyeken. Még egy érdekes követ is sikerült a rendszerből kihoznunk (geológus barátunk szerint valamilyen kristály). A bejárat újra bezárult Elcsendesedett a környék. Bent a sötétségben újra hallhatóan peregtek az idő homokszemei. Buda László Száz esztendőről mesélő osztálykönyv Alsópetényben Kékesi Bernadett cikkében egy 100 évvel ezelőtt, 1906-ban datált osztálykönyvet mutat be, melyre a helyi alsó tagozatos általános iskolában bukkantak rá. Alsópetény község neve csak azoknak cseng ismerősen, akik már jártak a Nyugat-Cserhát völgyében fekvő kicsiny szlovák nemzetiségi faluban. Nehéz feledni a Kő-hegy lábánál, festői környezetben található települést, amelynek egyik birtokosa, Werbőczy István, országbíróként itt írta a híres Hármaskönyvet, a Tripartitumot. Cikkem témája azonban nem ez az évszázadokon keresztül a nemesség jogalapjául szolgáló dokumentum, hanem egy másik, egy 100 évvel ezelőtt, 1906- ban datált osztálykönyv, melyre a helyi alsó tagozatos általános iskolában bukkantak rá. Termán Ildikó, az iskola igazgatója nevetve meséli a részleteket: Új szekrényt kapott a nevelőtestület, s a régiből raktuk át a fontos dokumentumokat az újba, amikor kezembe akadt ez a régi kötésű, impozáns betűkkel címzett napló. Azt hittem, nem látok jól, amikor megnéztem az elején az évfolyamjelzést: 1906/07-es tanévre szólt. Utána még egy meglepetés ért, mert osztálytanítóként az a Kozelka Alajos szerepelt benne, aki nem más, mint a saját dédnagyapám. A napló az Alsópetényi Római Katolikus Elemi Népiskola I-VI. osztálya számára készült iskola- látogatási, osztályozási és mulasztási napló. Az elején található iskolalátogatási részből kiderül, hogy összesen kilenc ízben ellenőrizték a tanév folyamán az itt folyó munkát, s a megjegyzések szerint: „A tanítás rendben folyt.” A tanulók nevét végigtekintve az első érdekesség, hogy az osztálytanító úr két leánygyermeke, Kozelka Mariska és Kozelka Ilonka is az iskola tanulója volt A tipikus alsópetényi nevek (Kucsera, Laluja, Termán, Janek, Piszár, Fedor, Kosztolnik) között felfedezhetjük az Adreánszkyt is. A falu híres szülöttének, a neves botanikusnak, báró Adreánszky Gábornak két testvére, Lenke és Sándor is bejegyzett magántanulói voltak az iskolának. Sándor később maga is a tudományok doktorává vált. A tanulók összetétele, származásukat tekintve meglehetősen vegyes volt, amint az kiderül az édesapák neve mellett feltűntetett foglalkozásokból: a báró és a körjegyző mellett napszámosok, földművesek, cselédek gyermekei is helyet kaptak az intézmény padjaiban. Az osztályozási napló rész jelzi, hogy három évharmadra osztódott a tanév, melyet a nyári, karácsonyi és húsvéti szünidők indokoltak. A tantárgyak között olyan elnevezések szerepeltek, mint fejszámolás, jegyszámvetés, szépírás, testgyakorlás. De osztályozták az előmenetelt is, akár csak a hit- és erkölcstant. Az osztályzati számok azt mutatják, hogy az akkoriban élő gyerekek az 1-es osztályzatért küzdöttek, ha a legjobbak akartak lenni. A szöveges elnevezések némelyike mosolyra készteti az olvasót, mert pl. magaviseletből a hármas osztályzat hivatalosan „tűrhető”-nek, míg szorgalomból az egyes „ernyedetlen”-nek számított. A tanév végeztével már akkoriban is elmaradhatatlan volt a „statisztikai kimutatás”, melyet az osztálykönyv legvégén, alapos részletességgel kellett a királyi tanfelügyelőséghez beterjeszteni. Túl a tanköteles gyermeklétszám adatain, nembeli megoszlásán regisztrálni kellett, jár-e a korabeli szakmai folyóirat, a Néptanítók Lapja. A taneszközlistából kiderül, hogy rendelkezik-e az iskola az Osztrák-Magyar Monarchia térképével vagy telluriummal. Említés esik az ún. kanonica vizitáczióról is, amely még ezekben az években sem veszített jelentőségéből. Ezek az egyházlátogatási naplók, az azokban részletesen leírt tapasztalatok adnak képet a ma olvasójának az egyházközségek életéről. Ami pedig az oktatást illeti, a vizitáczió döntött arról, hogy a tanító köteles-e segédtanítót tartani, s ha igen, milyen juttatások és javadalmazások fejében. A százéves osztálykönyv mellett előkerült a szekrény mélyéről egy 1931/32-es évjáratú anyakönyvi napló, egy 1936/37- es haladási napló és tanmenet is. Ez utóbbi kézbevételekor pedig én hatódtam meg, mert a tanmenet készítője Kékesi Ferenc, Alsópetény kántortanítója, az én nagyapám, akit sajnos korán bekövetkezett halála miatt sosem ismerhettem meg személyesen, csak képről. Még ma is ott lóg a nagyszülői ház szobájának falán az a tabló, amelyen a Csurgói Állami Tanítóképző Intézet 1932/33-ban végzett V. évfolyamos tanulói között ott mosolyog ő is. E cikk megírásával tiszteleg neki a nyomdokaiba lépett, tanítóvá vált unokája és Kozelka tanító úr dédunokája, Termán Ildikó.
