Nógrád Megyei Hírlap, 2007. január (18. évfolyam, 1-26. szám)
2007-01-13 / 11. szám
4 KULTÚRA 2006. JANUÁR 13., SZOMBAT „Megtettem mindent, ami megtehettem” ri országgyűlési képviselő napirend előtti felszólalása a Parlamentben Salgótarján legtragikusabb napjáról, december 8-áról. Ugyancsak erről a drámáról értekezik Sulyok László „Valóság és tévedéAz erdélyi költő, Dsida Jenő írta le ezt a sort, amelyet Fehér József Czinke Ferenc- re vonatkoztatva idéz a salgótarjáni grafikusművész tiszteletére szülőföldjén, a bodrogközi Pácinban felavatott emléktábla és a Borsi Antal szobrászművész által készített dombormű apropóján. De érvényes ez az elmúlt évben elhunyt Zenthe Ferenc színművészre is, akit a „Jeles palócok” sorozatban Solymár József mátra- ballai, illetve solymári illetőségű író idézett meg. Mindkét írás a „Palócföld” című Nógrád megyei irodalmi, művészeti és közéleti folyóirat 2006/6-os számában látott napvilágot még az év végi ünnepek előtt. Czinke Ferenc Munkácsy-díjas érdemes és kiváló művész 2000. november 23-án költözött el az árnyékvilágból. Onnantól kezdve lett kötelessége a kortársaknak, a túlélőknek, hogy művészi rangjához, pedagógusi munkásságához méltón ápolják emlékét, őrizzék szellemi örökségét szülőföldjén éppúgy, mint országosan, de mindenekelőtt itt, Nógrádban, ahol a kenyere javát megette, ahol művészete kibontakozott. E folyamatban különös jelentőségű volt 2006, hiszen Czinke Ferenc a leköszönt év október 20-án töltötte volna be nyolcvanadik születésnapját. Egy évvel korábban Salgótarjánban emlékbizottság alakult, amely - a Czinke Ferenc a műtermében készült felvételen város önkormányzatának hathatós anyagi és erkölcsi támogatásával - szép programot teljesített a Czinke-év során. Egyebek mellett a Nógrádi Történeti Múzeumban megrendeztetett a művész gyűjteményes kiállítása, a Szerpentin úti lakóházára pedig emléktábla került. A bizottság mintegy másfél éves tevékenységét is számba veszi az a cikkcsokor, amely „80 éves lenne Czinke Ferenc” címmel jelent meg a Palócföldben, abban a lapban, amelynek ő hosszú éveken át nem csak állandó rajzművésze, illusztrátora, de sokáig szerkesztője, szerkesztőbizottsági tagja is volt. Több mint tucatnyi szerző - barát, földi, kolléga, tanítvány, szakértő (mások mellett Tóth Gabriella, Földy Ferenc, Baratt Attila, K. Peák Ildikó, B. Gedeon Hajnalka, G. Lóránt Lujza, Kelemen István, Lóránt János Demeter) fejtette ki figyelemre méltó gondolatait Czinke Ferenc művészetéről, s osztotta meg a művészhez kötődött személyes emlékeit a közvéleménnyel. A legátfogóbb, jószerivel az életpálya egészét áttekintő tanulmány a Debreceni Boglárkáé, aki egyetemi szakdolgozatának rövidített változatát adta itt közre „Vadócba rózsát oltani” címmel. A zömmel természetesen méltató, a gazdag életművet elismerő írások közé egy „ünneprontó” is bekerült. Tudatosan. Gáspár István Gábor ugyanis „Kísért a múlt” címmel azt elemzi, hogy miként és miért jutott mostoha sorsra Czinke Ferenc „Városköszöntő” térplasztikája Salgótarján déli kapujában. Baranyi Ferenc költő sírbeszéde - amely Bozó Gyula közvetítésével jelenhetett meg - tartalmazza az egész emlékezéssorozat lényegét: „Nos, Feri is földbe ütve hagyta az ő jelképes ásóját, hogy mi, akik még itt maradtunk egy kis időre, folytassuk a szív-emész- tő harcot. Azért, hogy a világ, előbbre menjen. ’’Ezt a küzdelmet magáért Czinkéért is meg kell vívni immár a jubileumi év elmúltával is. A „Mélységből” (1999) Czinke Ferenc utolsó alkotói periódusának szülötte 2006 nyarán Zenthe Ferenc személyében egy nagy talentumé színész, minden Magyarországon megkapható művészeti díj tulajdonosa is eltávozott az élők sorából. Egy olyasvalaki, aki mindezen értékek tudatában is megmaradt végtelenül szerény, rokonszenves, szeretetet, jóságot sugárzó és igénylő embernek. Nem mellesleg Salgótarján, konkrétan Salgóbánya szülötte, a város és a megye díszpolgára volt. Ezért az ország gyászában Nógrád többszörösen is osztozott. A Palócföld ezúttal emlékezik rá. Egyrészt úgy, hogy Solymár József Zenthét is mint jeles palócot veszi számba és megkérdezi az előzőekben már bemutatott művésztársakat - Avar Istvánt, Sára Sándort, Ács Irént, ifj. Szabó Istvánt -, hogy milyen emléket őriznek róla, másrészt pedig úgy, hogy közli egy, a városi televízióban 2003 februárjában készült interjú részletét. Mentalitására, egyéniségére mi sem jellemzőbb, mint az, ahogyan a kívánságát firtató riporteri kérdésre válaszolt: - „Azt szeretném, hogy javuljon meg a világ! Legyen jobb a világ!” A Palócföld lényegében a tavalyi egész évfolyamában foglalkozott a 1956-os forradalom és szabadságharc visszaidézésével, tekintve, hogy éppen a félszázadik évfordulója volt. így történt a 6-os számban is, amelynek lapjain olvasható Pál József akkosek” címmel. Az „’56 ötven éve” című összeállításban kapott helyet továbbá Kasza Márton Lajos „Aki kétszer menekült Európában”, Nógrády Andor „Béla és Bandi, avagy megmozdult a Föld” című prózája és Barcs János „Asszonyomnak” című verse is. A hagyományos „Könyvszemle” rovatból ezúttal N. Tóth Anikó recenzióját emeljük ki témája miatt. Az ipolysági szerző ugyanis Kerényi Ferenc „Madách Imre” című, a pozsonyi Kalligram Kiadó gondozásában, a „Magyarok emlékezete” című sorozatban megjelent könyvét mutatja be. Az elmúlt év óta már kétszeres Madách-díjas irodalom- és színháztörténész, jeles Madách-kutató, Kerényi Ferenc újabb, önálló kutatáson alapuló, adatokban bővelkedő életrajzot adott közre s - mint N. Tóth Anikó írja - „úgy hajol közel kedves témájához, hogy mindvégig objektív marad, a tények feltétlen tisztelete vezeti... könyve azzal töltheti be igazi küldetését, ha felkelti a potenciális olvasók érdeklődését, hogy magukat a szépirodalmi alkotásokat is a kezükbe ve gyék, s azokon keresztül önmagukhoz jussanak el. ’ E tanulságos következtetés végül is a Palócföld 2006/6-os számának egészére is igaznak bizonyul, pedig több - főként szépirodalmi jellegű - közleménye e helyütt említetten is maradt. ■ Csongrády Béla Maradandó gesztus a síron túlra A közelmúltban Salgótarjánban megjelent egy kis kötet, mondhatni, könyvecske a maga alig nyolcvan oldalával. A „Könnycsepp az arcokon” cím alatt levelek sorjáznak, de nem magánjellegű- ek, hanem közéleti tartalmúak, olyanok, amelyek többségükben lapunkban, „A Hírlap postájából” című rovatban láttak napvilágot 1992 és 2004 között. Mindebben nincs semmi különös, manapság szabad a pálya, bárki bármilyen gondolatát - ami a törvényekkel nem ütközik - publikálhatja, közölheti a nyilvánossággal. Csakhogy ezúttal másról, többről is szó van. A szerző, Verbovszki Emilné, született Szabó Ilona több mint két esztendeje nincs már az élők sorában, a férj, Verbovszki Emil pedig úgy gondolta, hogy tartozik annyival 2004 őszén eltávozott asszonyának, hogy egy kis kötetbe rendezve őrzi meg azokat a leveleket, amelyeket felesége különböző lapok olvasói rovatába beküldött. Ezek egy része - mint fentebb utaltunk rá - megjelent, másik része pedig úgymond kéziratban maradt néhány vaskos dossziéban összegyűjtve. Két egymást a sírig szerető ember, egy példaszerű házasság szimbóluma ez a könyv. Ritkaság, hogy egy férj ilyen módon adózzék szeretett felesége emlékének s ekképpen is köszönetét mondjon az együtt töltött nem kevesebb mint ötvenkét esztendőért, a házastársi hűségért, a párjától kapott sok-sok szere- tetért. A válogatott levelek Verbovszki Emilné - aki nem tanult toliforgatónak - íráskészségéről, érzelem- és gondolatgazdagságáról tanúskodnak. Azt bizonyítják, hogy nyitott szemmel élt, járt-kelt a világban, sok mindenről volt kiforrott mondandója. Szívesen idézte fel gyermekkorát, édesanyja alakját, gyakran írt a szülő és a gyermek kapcsolatáról, az általa oly szépnek és fontosnak tartott anyák napi, nőnapi és bányásznapi ünnepekről. Kiállt az egyedül élők, a magukra maradottak, az úgynevezett kisemberek mellett, átérezte és hangot adott nehéz sorsuknak. Következetes volt - csakúgy, mint férje - évtizedekkel korábban kialakult politikai hitvallásához, nem változtatta életelveit. A kötet címét adó írásban 2001. november 1-jén például így emlékezett édesanyjára: „Az én fájdalmas könnyeim anyám fényképe előtt hullanak megállíthatatlanul. A kis mécses, amit meggyújtottam, már az ő fájdalomtól elgyötört, beteg arcát világítja meg. ” Egy, az állam- alapítás ünnepével foglalkozó - a kötet hátsó borítójára szerkesztett - igencsak aktuális írásában pedig így fogalmazott: „A tiszta búzában sok még az ocsú. Mindannyiunk felelőssége, hogy szeretett hazánkban békés és nyugodt legyen mindenkinek az élete. Ez augusztus 20-a üzenete is. ” Remélhető, hogy e könyv jó érzéssel, valamelyest megnyugvással tölti el az egyedül maradt, nehezen vigasztalható 83 éves Verbovszki Emilt: maradandó, szép gesztust tett bő két éve elveszített felesége emléke ápolásában. Abban is lehet bízni, hogy akik családtagként, rokonként, olvasóként találkoznak e levélcsokorral, még nagyobb tisztelettel gondolnak arra az emberre, aki gyakran helyettük, az ő nevükben is fejtette ki véleményét. ■ Cs.B. Verbovszki Emilné 1/íUUtAriCAéiiá Mr JUMaÍpiUI Verbovszki Emil e kis kötettel élteti felesége emlékét JÓ MEGFEJTÉS, SZERENCSÉS NYERTES Múlt heti rejtvényünk helyes megfejtése: „Kisfiam, az aszkéta ugyanaz, mint az atléta, csak sóvá nyabb. ” Szerencsés nyertesünk: Szabados Józsefné, Mátraterenye, József A. u. 6. Kérjük, mai rejtve nyünk megfejtését január 18-ig juttassák el szerkesztőségünkbe (St., Alkotmány út 9.), az 1000 Ft
