Nógrád Megyei Hírlap, 2006. december (17. évfolyam, 281-304. szám)

2006-12-18 / 295. szám

2006. DECEMBER 18., HÉTFŐ 5 NÓGRÁD MEGYE Hagyományok éltetői: a kosárfonók A Börzsöny vidékén - hasonlóképp az or­szág más tájegységeihez - mindig jelentős volt a kosárfonás hagyománya. A falusi em­berek maguknak készítették kosaraikat, de falvanként más és más alakú, rendeltetésű kasok, kaskák, „hátyik” készültek. Magát a technikát, a vesszőfonást a magyar­ság már jóval a honfoglalás előtt ismerte. Tech­nikája több ezer éves, amit a sövény-vagy pa- ticsfalú házak ásatásokon feltárt maradványai tanúsítanak. A fal vázát földbe szúrt karók közé font vesszőfonadék alkotta, melyet mind a két oldalán agyagos sárral vastagon beta­pasztottak. A leégett házak falának vörösre égett, összetöredezett darabjai őrzik a vessző­fonás lenyomatait A kosárfonás legrégibb tör­ténetére, a régészet derített fényt. Az ásatások során olyan agyagedények kerültek felszínre, amelyeken vízszintes és függőleges irányban rövidebb-hosszabb rovátkák vannak ponto­san olyanok, mint egy fonott kosár nyomai. A fazekaskorong feltalálása előtt az égetett anyagedényeket úgy készítették, hogy előbb megfelelő alakú kosarat fontak, ezt körülta­pasztották agyaggal, tűzbe tették és kiégették. A fonott kosár elégett, nyomai pedig az agyag­edényben maradtak. A vámosmikolai kosarak az ipolysági és váci vásárok révén messze földön híresek vol­tak. A kosárfonás alapanyaga legtöbbször fűz­és mogyoróvessző, ritkábban nyírfavessző. A vesszőt leggyakrabban augusztusban és ősz­szel szedték, de vágták májusban és télen is, amint a fűzvessző megért A késő ősszel és té­len szedett vesszőt otthon, nagy üstökben kö­rülbelül két óra hosszat főzték, míg a haja szé­pen le nem hasadt. A főzött vessző téglavörös színt kap, így a mesterséges hántolás egyben festést is jelentett. A hántolatlan, hajas vagy zöld vesszővel dolgozó specialistákat és házi­iparosokat széles körben kaskötőnek nevez­ték, míg a hántolt vesszőből finomabb kivite­lű munkákat készítő háziiparosnak és kis­iparosnak kosárfonó volt a megnevezése. A 19. század végi iparrendtartások a kosárfo­nást engedélyhez kötötték. A folyók, vizes te­rületek közelében élő falusi lakosság gyakor­ta foglalkozott a hámozatlan vesszőkkel való kaskötéssel. A kerek tárgyaknak előbb a fe­nekét kötötték meg, ebbe tűzve a bordákat ha­ladtak felfelé a peremig. Vámosmikolán ké­szültek kétfülű kosarak, gömbölyű fenekű fiikasok, baboskosarak, borszűrő kasok, s persze „puplikok”, azaz nagyobb méretű csir­keborítók is. A lisztesszakajtók, a bab és a to­jás tárolására való nagyszakajtók készítése már finomabb anyagot, nagyobb szakértel­met kívánt. A varsákat, a halfogás eszközeit szintén vesszőfonással készítették. A kosarak a szerint is változtak, hogy fér­fi, vagy asszonykézbe készült-e. A durvább megmunkálásé gazdasági és a finomabb ké­zi kosarak. Az előbbibe a gorombább mun­kák során kerültek a nehezebb terhek, ezért gömbölyű, hántolatlan vesszőkből készül­tek, az utóbbiakat csinosabban kidolgozták, s többnyire hántolt, finomabb, vékonyabb vesszőkből fonták. Az is előfordult, hogy a kézikosarakat festett vesszőkből készítették. A vesszőfonás során nem csupán kosara­kat készítettek. Ezzel a módszerrel készül­tek a cserények oldalfalai, olykor kerítésele­mek, szekéroldalak, kocsikasok, tyúkketre­cek is. A hátikosár készítésének egyik legjelen­tősebb helyszíne Bernecebaráti volt. A kör­nyékbeli falvakkal együtt jóformán az egész Észak-Magyarországot ellátták „hátyival”. A kosár űrtartalma 1-1,5 véka lehetett: A 20. században terjedt el teherhordó eszközként, elsősorban a puttony és a batyu rovására. Az asszonyok e nélkül jóformán ki sem léptek otthonról. Többnyire a nők viselték, a férfi­ak csak akkor, ha nehéz terhet kellett ben­ne cipelni. Ebben vitték a mezőre az élelmet, hazafelé pedig mindenféle szántóföldi ter­méket. A mindennapokra egyszerűbb, rit­kább, durvább kötésű kosarakat, ünnepnap­okra finomabb készítésű, cifrább hátyit ké­szítettek. A bernecebarátiak elsősorban az ipolysági vásárokra hordták a négyszögletes kosaraikat. Míg a selmeci kosár ára 1939- ben 2,5-3 pengő volt, addig a Bernece- barátiból származóért megadták az öt és fél pengőt is. A két világháború közötti időben nagy számban csempészték át a határon a bernecei kosarakat. A természetes anyagok iránti érdeklődés időről időre feltámad, s ezért elevenítették fel ezt a nagy múltú kézműves-technikát a rétsági művelődési központban. A kosárfo­nó tanfolyam résztvevői első munkaként egy hagyományos kerek aljú kosár készíté­sére vállalkoztak. Az alapfogások elsajátítá­sán túl azonban a továbblépés mindenkinek a fantáziájára van bízva. V. J. „Kistérségi beszélgetések" Drégelypalánk. Hivatalosan min­den településnek van művelődé­si háza, könyvtára, a gyakorlat­ban azonban meglehetősen ke­vés működik igazán belőlük. Na­gyon sok helyütt civil szerveze­tek igyekeznek pótolni a hiányt. Az ő segítésükre jött létre az or­szágszerte tevékenykedő közös­ségfejlesztők egyesülete, mely legfőbb célként a közművelődés és ezen belül is első sorban a ci­vil élet támogatását tűzte maga elé. Megyénkben Szolnoki Ildikó, a Nógrád Megyei Pedagógiai és Közművelődési Intézet munka­társa irányításával folyik ez a munka. Kezdeményezésére szá­mos tréning, tanácskozás, kon­ferencia valósult már meg Nyu- gat-Nógrádban is. A közelmúlt­ban Berkenyén találkoztak a me­gye e téren tevékenykedő szerve­zeteinek képviselői, s legújabb sorozatának - mely viselhetné akár a „kistérségi beszélgetések” címet is - egy-egy találkozója Rétságon, majd legutóbb Dré- gelypalákon szerveződött. Nem véletlenen, hogy az Ipoly-parti település lett a házi­gazdája a tanácskozásnak, hi­szen itt jó az összhang az önkor­mányzat és a közművelődési in­tézmény között, s mindez tükrö­ződik a sokrétű, gazdag kultu­rális kínálatban is. A téma ez alkalommal az ifjúság helyzete volt. Népművelők, pedagógusok, a civil élet képviselői, s persze maguk a fiatalok fogalmaztak meg kérdéseket, s próbáltak rá válaszokat is adni. Ismerjük-e eléggé az igényeiket? Tudunk-e számukra vonzó kínálatot nyúj­tani? Mi a teendő ott, ahol nem működik az intézmény, s csak a kocsma jelent találkozási lehető­séget? Ilyen, s ehhez hasonló sú­lyos kérdések merültek fel az est folyamán, de természetesen szó esett a fiatalok leterheltségéről, a számítógépes függőség veszé­lyeiről, a drogról és alkoholról, az értékrend társadalmi szintű válságáról. Természetesen egyetlen este nem jelenthet megoldást, de elindíthat egy fo­lyamatot, melynek legfőbb üze­nete, hogy az együttes gondol­kodás, az összefogás sok nehéz­ségen átsegítheti a települések lakóit. S ha ezáltal egy apró fok­kal is hozzájárulhatunk egy él­hetőbb világ helyi megvalósulá­sához, már nem volt hiábavaló a kezdeményezés. A közösségfejlesztés egy folya­mat, melynek valószínűleg so­sincs vége. A kistérségi beszél­getések sorozatnak is lesz továb­bi állomása. A tervek szerint leg­közelebb Dejtáron találkoznak a közösségért munkát is vállaló aktív önkéntesek. „Menedék egy szívtelen világban" Salgótarján. Tizenöt éves a csa­ládsegítő szolgálat és a hajlékta­lanok ellátása a városban. Ebből az alkalomból rendeztek ünnep­séget és szakmai konferenciát pár napja az egészségügyi-szoci­ális központban Együtt a csalá­dokért címszó­val. A tanácsko­zás azt célozta, hogy feltárják a civil szerveze­tek, az önkor­mányzat illetve a családsegítő szolgálat közötti együttműködés lehetőségeit, megerősítsék a kapcsolatrend­szert. A vendégeket Szlovacsek Gyuláné igazgató köszöntötte. A rendezvényen az adventista egy­ház, a katolikus egyház, a Szent Lázár Lovagrend, a Vöröskereszt megyei szervezete, a nagycsalá­dosok egyesülete, a Csend Hang­jai Alapítvány, a Sümegi Ilona Alapítvány, valamint a Mozgás- korlátozottak Egymást Segítők Egyesülete munkáját ismerhet­ték meg a jelenlévők. A rende­zők szerint ugyanis szükséges, hogy a nyilvánosság is megis­merje a civil szervezetek eseten­ként nélkülözhetetlennek te­kinthető tevékenységét. Más­részt a résztvevőknek vannak közös feladataik: például a csa­lád, mint alapvető érték szere­pének megőrzésében, és más fontos vonáséinak erősítésében. A tanácskozás következő részé­ben Győrfi Éva, Telek Ervin és Ba­lázs Rita - az egészségügyi-szoci­ális központ - munkatársai elő­adásait hallhatták a jelenlévők a családról, mint rendszerről, illet­ve a civü szervezetek és az önkor­mányzatok közötti összefogással megvalósuló segítés lehetőségei­ről. A rendezvényen a Napsugár óvoda gyermekei szívet melenge­tő műsorukkal emelték az ünnep fényét. Salgótarján óvodásai csa­ládrajzokat készítettek erre az al­kalomra, ezeket kiállításon mu­tatták be a vendégeknek. Az ünnepség záróakkordja­ként ajándékkal és tortával kö­szöntötték azokat a szakmabeli­eket, akik elsőként nyújtottak se­gítő kezet a családoknak, s kitar­tottak elhivatottságuk mellett. Minden jelenlévőben számos gondolat fogalmazódott meg a jel­zett gondolatok kapcsán, így egyebek mellett az: a jövőben el­engedhetetlenül fontos a család- segítő szolgálat és a civil szerve­zetek közti együttgondolkodás, a folyamatos párbeszéd a legki­sebb közösség érdekében. (M.J.) 1956 üzenete Argentínából Egyedülálló kiállítással és könyvbemutatóval lepte meg a város lakosságát a Palóc Múzeum az 1956-os forradalom ötvenedik évfordulója alkalmából. A ma­gyar rajzművészet egyik legnagyobb alakjának, a rajztoll varázslójának, mágusának, a magyar szabad grafika megteremtőjének tartott Szalay Lajos 1956-os grafikai sorozatából nyílt tárlat. A kiállítást nem más mutatta be, mint Szalay munkásságának egyik legna­gyobb hazai ismerője, kutatója: Sümegi György művé­szettörténész, kinek az „1956 képtára” című kurió­zumszámba menő könyvéről dr. Matits Ferenc művé­szettörténész, megbízott múzeumigazgató beszélt. Balassagyarmat, a L’Harmattan Könyvkiadó gondozásában nem­régiben napvilágot látott kötet hiánypótló- hiszen, ahogyan a szerző, Sümegi György, az Ál­lambiztonsági Szolgálatok Tör­téneti Levéltára dokumentációs osztályának vezetője mondja: az ’ 56-os forradalomnak még nincs különálló, önálló intézményként kezelt képtára, mely bemutat­hatná a föllelt vizuális munká­kat. Az anyagok több helyen ki­állításokba integrálódva, csak másodlagos értékben, történel­mi illusztrációként jelennek meg. Itt az idő hát, hogy a forra­dalom teljes értékű képi megje­lenítői legyenek, ezáltal forrásul szolgálva a történeti folyamatok megértéséhez. A szerző kimu­tatja azt is: az 1956-ot ábrázoló munkákban tisztán elválnak egymástól a forradalmi és ellen- forradalmi képek. Az utóbbiakat a kádárista politikai propaganda hívta életre, majd „lesüllyedtek a felejtés vattás közegébe”. A for­radalom képei lappangtak, rej­tőzködtek Magyarországon, évti­zedekig nem beszéltek róluk. A művészettörténész kutatásai alapján ez a műszám mára már eléri az ezer darabot (a skicctől, a vázlattól a valós művekig), s csak 1989-től, a rendszerválto­zás kezdetétől váltak igazán megismerhetővé. Sümegi György arról is szól: tudathasa­dásos állapot alakult ki a forra­dalom megítélését illetően: 1956-ot a hivatalos pártpolitikai vélemény ellenforradalomként bélyegezte meg. Az ’56-os emig­ráció nagy része és a művelt vi­lág viszont továbbvitte ’56 igaz emlékét és üzenetét, bár egyes nyugati országok kommunista pártjai és a baloldali emigráció bizonyos körei jobbára a kádárista felfogást fogadták el. 1991 után aztán erőteljes kutatói érdeklődés indult meg a forra­dalom vizuális emlékanyagának feltárására. Sümegi György ön­maga által „vázlatos gyorsjelen- tés”-nek nevezett könyvében az 1956. október 23-tól 1989. júni­us 16-ig született művek szemlé­jét igyekszik megadni. A kötet­ben ezáltal feltárulnak „a leg­újabb kori politikai művészet-ki­űzetés alkotásai” - egy komoly műtárgy jegyzékkel ellátva. A könyvbemutatót követően Sümegi György Szalay Lajos fes­tő, grafikus ’56-os grafikai soro­zatát mutatta be az érdeklődők­nek. A Nagyváradot, Pécset, Mis­kolcot, Békéscsabát megjárt mű­vek emigrációban, Argentíná­ban születtek. A művész a magyar forradalomrój a rádió­adásokból és a sajtóból értesült, s az általa elképzelt, a számára képekkel, fotókkal, hírekkel megidéztetett eseményeket sod­ró erejű, szuggesztív rajzsorozat­ban rögzítette, mely az El drama de Hungria című spanyol nyelvű kiadványban jelent meg. Emblematikus jelentőségűek lettek a lüktető, nagyfokú érzel­mi azonosulást kifejező rajzok, amelyek a Don-kanyarban átélt apokaliptikus élményeket is ma­gukba sűrítették. „0 akkor Ar­gentínában, Buenos Airesben la­kott, de Magyarországon élt- együtt a forradalommal” - fogal­mazta meg Sümegi György. Szalay rajz-életművének csúcs­teljesítményét jelentő könyvébe, a Genezisbe is beválogatott ’56- os rajzaiból, s ő készítette el az egyesült államokbeli Norwalk- ban „Hungary 1956” címmel a magyar forradalom és szabad­ságharc emlékművét is. Gyenes Ádám, a L’Harmattan Könyvkiadó ügyvezető igazgató­ja intézményéről szólva elmond­ta: a francia anyacégű könyvki­adó mintegy 1500 könyvet ad ki egy évben, 560 sorozatuk van. Magas címszámmal dolgoznak, azaz sokfajta kötet lát napvilágot alacsony példányszámban, ko­moly digitális, technológiai hát­térrel. 1999-ben telepedett meg a cég Magyarországon, 200 fölött jár már megjelent köteteik szá­ma 40 sorozatban - mely többek között a folklórt, a filozófiát, az antropológiát, a történelmet, po­litikatudományt, szépirodalmat is magába foglalja. Tudományos munkák megjelenésére kíván­nak lehetőséget tdremteni. Az ügyvezető igazgató komoly gond­nak tartja a lokális témák iránti érdeklődés hiányát, ami megne­hezíti a terjesztést is. Az ő gondo­zásukban látott napvilágot pél­dául a kazári parasztasszony, Tő- zsér Kapcsos Anna „Palócul taní­tott imádkozni anyám” című ön­életrajzi könyve, mely szinte az egész 20. századi történelmet fel­öleli. Gyenes Ádám minden ol­vasni szerető embernek melegen ajánlotta az igényes, egyedi kivi­telezésű könyveket. Szabó Andrea

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents