Nógrád Megyei Hírlap, 2006. október (17. évfolyam, 231-255. szám)

2006-10-05 / 234. szám

4 2006. OKTÓBER 5., CSÜTÖRTÖK Az endrefalvai nyugdíjasok között Az ablakon beszökő őszi napfény melengető sugarai simogatták az emberek arcát. A termet a jelenlévők szívéből áradó szeretet, melegség töltötte meg. Endrefalván az idősek napközi otthona, ahogy Bartus Pálné mondta, az ő második otthonuk. A beszélgeté­sünk során kibontakozott előttem egy közösség élet­kedvvel, szeretettel, tenni akarással átitatott élete. Emberi sorsok villantak fel.- Én Kishartyánból idejöttem férjhez. Annak már 50 éve, de csak most itt a klubban, ahová Deák Gáborné hívott, érzem iga­zán endrefalvainak magam - tört fel belőle az őszinteség.- Tavaly ősszel megalakítot­tuk az énekkarunkat. Azóta már szerepeltünk Szécsényfelfalu- ban, Szalmatercsen és termé­dalmat rendezett. A szőlőkosár sorsolásánál a szerencse nekem kedvezett. A tartalmát ott közö­sen jóízűen elfogyasztottuk - mondta Papp Józsefné.- Nagyon sok közös rendezvé­nyünk van, kezdve a farsangtól a karácsonyig. Még a gyermek­napot is megünnepeljük. Meg­hívjuk azokat a gyermekeket, Az otthon 33 lakójának korel­nöke, a 86 éves Deák Albertné, aki 13 éve az alapítástól tagja a kisközösségnek, ha csak teheti, mindennap ott van a társak kö­zött. A férjét 23 éve temette el. A helyi termelőszövetkezetben el­töltött dolgos évekről bőven volt mondanivalója, amiből egyértel­műen kihallatszott a munka sze- retete.- Én is az alapító tagok közé tartozom. A testvéremen kívül, aki szintén tagja a klubnak, itt Endrefalván nincs senkink. A társak között jól érzem magam, gyorsan elrepül az idő - véle­kedett a 81 éves Papp Istvánná. Oláh Dánielné hat gyermeknek adott életet. Népes családja van, a másik népes családja­ként, az otthont említette. Mi­ért jó itt? - Beszélgetünk, olva­sunk, kézimunkázunk, hason­ló korú emberek között va­gyunk - vélekedett Pilinyi Istvánná. - Eldicsekedünk egy­másnak az,unokákról, az ott­hon vezetője Zsuzsika, a társai aranyosak, szívükön viselik a sorsunkat, kell ennél több? Folytatta tovább a gondolatot - Papp Istvánná, akinek az egyik unokája Londonban tanul.- - Megtartjuk egymás névnap­ját, de nem akárhogy. Ajándékot készítünk, a házi költőink, mert nekünk ilyen is van, verssel fel- kögzöntik az ünnepeltet - újsá­golta Pilinyi Istvánná. Az otthon két házi költője, Papp Mihályné és Bartus Pálné, azt mondták, ha éjszaka jön az ihlet, kikelnek az ágyból, hogy papírra vessék a sorokat. Bartus Pálnét egy alkalommal rántás­keverés közben csókolta homlo­kon a múzsa. Nem érdekelte, hogy odaég a rántás, a gondolat papírra került. A tiszteletemre elszavalták legutóbbi köszöntő­versüket.- Nézzen szét, amit a falon lát képeket, az asztalon a térítőt, az mind a mi munkánk - dicseke­dett Deák Ferencné. - Szabad időnkben kézimunkázunk, azt tesszük, amihez értünk - tette hozzá Deák Lászlóné.- Időseknek idősek vagyunk, de nem vagyunk egy megkese­redett társaság, szeretünk vicce­lődni, énekelni - fűzte tovább a gondolatot Papp Józsefné. Deák Mihályné, aki egyedül él a falu­ban, nagy szertettel beszélt a klubról. Számára az ott eltöltött idő, nemcsak együttlét a többi­ekkel, jó kikapcsolódás, lelki fel- töltődés. szetesen itt Endrefalván is - új­ságolta Gulyás Istváné. - A cso­portnak nincs külön vezetője, a legjobb hangúak, Juhász Lajos- né, Karancs Rajmundné, Deák Bertalané, Holecz Pálné, állítják össze az énekeket és műsor köz­ben, ők adják meg a kezdőhan­got - magyarázta Oláh Vencelné, majd kérésemre felsorolta a kó­rus többi tagjának a nevét is. Piliny Istvánná, Deák Sándorné, Deák Mihályné, Deák Lászlóné, Bartus Pálné, Papp Mihályné, De­ák Béláné. Rácz Lászlóné az egri és a vá­ci kirándulás hangulatát idézte fel. juhász Lajosné a salgótarjá­ni Gorkij idősek klubjába tett lá­togatásról számolt be. - A két klub közösen egy szüreti viga­akik év közben műsorral ked­veskednek nekünk, s ilyenkor mi látjuk őket vendégül - ma­gyarázta Holecz Sándorné Zsu­zsika az otthon vezetője. Deák Bertalanná, aki annak idején a termelőszövetkezetben dolgozott a munkában való ke­mény helytállásról szólt. Amikor a klubjukra terelődött a szó, azt mondta - Hálásak vagyunk a fa­luvezetőinek, hogy biztosítják számunkra ezt a lehetőséget. Közösség, amelynek tagjai dolgos, szorgos munkájukkal nyomott hagytak a világban; kö­zösség, amelynek tagjait egy­más iránti tisztelet és szeretet hatja át; közösség, amelynek lé­te hitet és erőt ad a további lét­hez. Ritkul a sor Jött az öreg bányász, feszült raj­ta a szénfekete egyenruha. Ak­kor kerül elő, ha ünnep van, vagy temetés, és vele együtt előjönnek a régi szép idők is. Azok, amikor még dolgozott a bánya, munká­juk volt az embereknek Nádúj­faluban, meg a környékén is. Nagy Imre nem volt több tizen­nyolcnál, amikor a bányába ke­rült. Talán ha három kilométerre volt tőlük Csipkés-akna, bicikli­vel nem volt távolság.- Földünk nem volt... de más munkájuk sem igen akadt a falu­si fiataloknak. Mentünk a bányá­ba - mondja. így tette ezt a nagyapja, meg a négy fia is. Az unokák közül meg heten szegődtek a bányá­hoz, köztük Nagy Imre is. Mesé­li, Csipkés után Novák követke­zett, majd Ménkes. Csillés volt, aztán Nagybátonyban elvégezte a bányaipari technikumot, és vá­járként, később aknászként dol­gozott. Amikor 1982-ben nyug­díjba küldték, már főaknász volt, harmincnyolc kemény munkásév terhével vállain. Mondja egy időre kijött a bányá­ból a napvüágra, „kivitte” a moz­galom. De kint is bányász ma­radt, bányász módra gondolko­dott, cselekedett, élt. Nyugdíjasként akár elégedett embernek is mondhatná magát. Szépen felnevelték lányukat. An­nak idején kilencezer forinttal ment nyugdíjba, de most már ép­pen a tízszeresét viszi neki a pos­tás. A feleségével megélnek belő­le. Unatkozni akkor sem tudna, ha akarna. Ott van a kert, a gyü­mölcsös minden napra ad valami munkát. Aztán ott van a bányász­szakszervezet, amelynek 1950 óta tagja. Össze-összejönnek a ba­rátokkal, a régi társakkal a klub­ban is beszélgetni, időt tölteni. Miről eshet a legtöbb szó, mint a bányáról. A legtöbbjük még dol­gozott kézi fúróval, később jöttek a korszerűbb, termelékenyebb gépek, a maróhenger, a szállító- szalag. A munka könnyebb lett, de nem veszélytelenebb.- Csak az a baj, hogy ritkul a sor, a bányászok közül sokan el­mentek - mondja csendesen. - Az utcánkban régebben több mint ötven bányász lakott. Volt család, ahonnan hárman is dol­goztak a bányában. Ma már csak négyen vagyunk... Nagy Imre is érzi, hogy bizony eljár felette az idő.- Nem volt nekem semmi ba­jom amíg nem értem el a hetven­öt évet.. Most sem vagyok beteg, csak elfáradtam. Szívében, agyában azonban most is ott zúg-zakatol a bánya. Mit nem adna érte, ha ezt „kint” is hallhatná. ■ -vg­Végigtáncolták a falut Pifkó Rudolfné, Irénke Nem­űben született, s a családban nyolcán voltak gyerekek. Apja bá­nyász volt és négy öccse is bá­nyásznak állt. A nagymama a fa­lu bábaasszonya, sok gyereket se­gített a világra. A nagynéni meg előimádkozó a templomban, ügyesen sütött-főzött. Majd min­den lakodalomba őt hívták. írón­két szerette, sok mindenre taní­totta. Imádkozni is. hász Gábor országgyűlési képviselő- Aki nem tud imádkozni, az nem is megy férjhez - mondogat­ta a fiatal lánynak. Talán tizenhárom éves lehetett, amikor már Hatvanban, az urada­lomban summásként dolgozott. Ott ismerkedett meg párjával és tizenhat éves volt, amikor meges­küdtek. Amikor arról faggatom, a férje hol talált munkát, azonnal kész a válasszal:- A bányában... hol találhatott volna másütt. Szépen éltek, nevelték, útjára bocsátották egyetlen fiukat, dédel­gették a két unkát. Aztán a fiuk megfázott, megbetegedett, s nem tudták megmenteni őt az életnek. Ennek már jó pár esztendeje, hi­szen az unokák is megnőttek, élik a maguk életét. Az asszony szeme azonban most is bepárásodik, ahogy mérhetetlen fájdalmáról be­szél. Azt hitte beleőrül a gyászba. S nem hiába mondják azt a ré­gi öregek, hogy az idő a legjobb doktor. Múlásával szelídül a fájda­lom is, mert rányitja az ember sze­mét más, új dolgokra. Irénkéét a falura, az ott élő emberekre. írni kezdett a faluról, az emberek éle­téről, szokásairól. Bemutatta a fa­lusi életet a gyermekek érkezését, a keresztelőt, s azt is, amikor már a gyerek akkora lett, hogy az any­ja vihette a hátán a határba. Meg­vizezte a kenyérkét, megcukrozta és a gyerekecske el volt vele, míg az anyja dolgozott. Leírta az estét a fonóban és a nemti lakodalmat is. Olyan jól sikerült mindkettő, hogy elő is adták. Meséli, hogy leg­alább háromszor végigtáncolta a falut Juhász Gábor országgyűlési képviselővel, aki gyakori vendég Neműben. Szervezett szüretí mulatságot és énekel a Zsuborinka egye­sület asszonykórusá­ban. Magyarázza, hogy a zsuborinka olyan színes pántli­ka volt, amit a nemű lányok régen a ha­jukba fontak. Gyűj­tött népdalokat, írt ti­zennyolc balladát, amelyeket az­tán elő is adott egy-egy lakossági rendezvényen. S varrta a fellépési ruhákat, a szép palóc viseleteket mindannyiuk örömére. Harmincnégy éve, hogy özvegy­sorsra jutott. A magány ellen úgy „védekezik”, hogy tesz-vesz a ház körül, a kertben, de a faluban is, a faluért. A bányásznapon egy tárót „nyitottak” a polgármesteri hivatal udvarán a bányászkodás és azok emlékére, akik életét áldozatul kö­vetelte a bánya.- A polgármester úrral beszél­tünk erről... Egyetértett velünk, se­gített. Házról házra jártuk a falut és 167 ezer forintot szedtünk ösz- sze - mondja Irénke. Tájházat is nyitottak, egy régi falusi portát hozatott rendbe az ön- kormányzat. Az egyik szobában bányász emlékeket, a másikban a falusi élet tartozékait őrzik. Irénke sorolja mi mindennel gyarapította a tájházat: vánkossal, dunyhával, szőttessel.- Ez a szervezkedés legalább két évet tett az életemhez... Tudja szeretem a falut. Szavai egyszerűen, őszintén csengenek. ■ V.G. Régi ismerősként találkoznak: Pifkó Rudolfné és Ju-

Next

/
Thumbnails
Contents