Nógrád Megyei Hírlap, 2006. július (17. évfolyam, 152-177. szám)
2006-07-08 / 158. szám
2006. JULIUS 8., SZOMBAT 5 KULTÚRA „Aki ír, mindig kiadja magát” Nyári szünet előtti utolsó előadásához érkezett a minap a Területi Művelődési Intézmények Egyesülete (TEMI) Nógrád Megyei Könyvtára rendezésében a már eddig is nagy sikert aratott irodalmi felolvasóest-sorozat. A vendég ez alkalommal dr. Praznovszky Mihály irodalomtörténész, muzeológus, könyvtáros, a Palócföld című megyei irodalmi, művészeti, közéleti folyóirat főszerkesztője volt, akit Pádár Lászlóné könyvtárigazgató köszöntött és mutatott be a már szokásosan szépszámú közönségnek. Baráthi Ottó Az előadó azzal kezdte, hogy mindenki, aki egy kicsit kapcsolatba kerül az irodalomtörténettel, az irodalmárokkal, előbb-utóbb azt hiszi, hogy tud írni. Elmondta, hogy a kilencvenes években a budapesti Petőfi Irodalmi Múzeum főigazgatójaként kikkel volt szerencséje kapcsolatba kerülni. Hubay Miklóst „két lábon járó tiszta szellem”-ként említette, Juhász Ferencet kozmikus szóképei vei hozta összefüggésbe, majd Mándy Iván, Somlyó György és mások alakját idézte fel. Mint mondta: ezek a találkozások egyrészt nagy élményt, másrészt ösztönző erőt jelentettek számára... Ezt követően - nógrádi, salgótarjáni születésűként - ki másról beszélhetett volna, mint a nagy palóc Mikszáth Kálmánról, akinek életművével - talán Madách Imre mellett - a legtöbbet foglalkozott. Sorolta, például hogy Mikszáth családjából ki mindenki írt, s hogy milyen műveket. Aztán Veszprémet említette - ahová elkerült és manapság is él- és arról beszélt, hogy ott is szoros kapcsolatba került írókkal és az irodalommal. Többek között megemlítette Illyés Gyula özvegyét, József Attila múzsáját, Flórát, vagy Radnóti Miklós feleségét, akivel a színházban ültek egymás mellett. Szólt arról, hogy az ilyen találkozások - szó szerinti fogalmazása szerint- mindig mennyire „feldobták”. Aztán azzal folytatta Praznovszky Mihály, hogy egy alkalommal - akkor éppen Veszprém megyei muzeumtgazga- tó volt - Várpalotára hívták Borsos Miklós szobrászművész kiállítását megnyitni. Utalt arra, akkor érezte először igazán, hogy tulajdonképpen milyen felelősség egy ilyen nagy művész előtt - ahogyan mondta - „szövegelni”. Nagyon felkészült és úgy érezte, hogy jól megírt gyönyörű beszédet sikerült mondania, vastapssal a végén. Ekkor - mesélte - odafordult Miklós bácsihoz, aki így reagált: - Biztos nagyon szép volt, fiam, csakén semmit nem hallottam bel& le, mert már régen süket vagyok. Az est vendége többek között azt is megemlítette, hogy a balatonfüredi híres Lipták-házban, - amely afféle irodalmi szalonként működött a huszadik század hatvanas éveiben - jószerivel mindenki megfordult a magyar irodalmi és művészeti élet nagyjai közül. Például Szabó Lőrinc, Németh László, Déry Tibor. Csoda-e - kérdezte Praznovszky Mihály - ha tele van irodalmi élményekkel? Ezek után - az est jellegének megfelelően - fel is olvasott műveiből, amelyeknek - ahogyan fogalmazott - csak a színe-javát hozta magával. Elsőként egy rövid írásával ajándékozta meg hallgatóságát, amelynek a címe „Mik- száthtal Bécsben”. Hozzáfűzte, hogy még a fővárosban dolgozott, amikor az Európai Utas című folyóirat megszólította a magyar közélet személyiségeit, hogy írjanak valami kis „szösszenetet” a magyar és az európai irodalom kapcsolatáról. Hát így született a kis mű, amelynek lényege, hogy Mikszáth - noha nem volt valami nagy utazó - az osztrák fővárosba többször is eljutott, így az 1873-as világkiállításra is. „Minden magyar itt, még az is, ami német’’- idézte többek között rövid írásából Mikszát- hot Praznovszky Mihály. Némi irodalomtörténeti fejtegetés után saját kutatásain is alapuló, adriai, dalmáciai úti élményeiről szóló írásából olvasott fel. „Az élet teljes hiányának a csendje szorított bilincsbe” - hallottuk az egyik megrázó mondatát az évekkel ezelőtti háborús hangulatra utalva. Végezetül azt mondta: - Az írás az mindig személyes dolog. Aki ír, mindig kiadja magát. És amint az várható volt, nem múlhatott el az est Madách nélkül. Először is az egyik, folyóiratban, 2002-ben megjelent „Madách és a siker súlya” című írásának körülményeiről beszélt az előadó. Arról, hogy azt vizsgálta, miként értékelték Madáchot az elementáris erejű siker, Az ember tragédiája után. Hogy ez milyen súllyal nehezedett rá. A másik írása, amelyről még beszélt az est előadója, a Palócfóldben megjelent „Két bál regénye” című dolgozata volt, amelyből aztán fel is olvasott. Mások mellett beszélt József Attiláról is. Azt mondta többek között, hogy a kozmikus egészet soha senki úgy a magyar irodalomban nem értette, mint ő. Elmesélte, hogy 1932-ben a költő részt vett az első balatoni íróhéten, amelynek a történetét megírta „József Attila boldog hete” címmel. S, hogy kik voltak ott az íróhéten? Kosztolányi Dezső, Supka Géza, Berda József, Illyés Gyula és társaik. Illusztris társaság. Az egész történet - mint mondta a felolvasóest vendége - „csak” egy adalék a József Attilái életműhöz. Végezetül, egy egészen friss írását olvasta fel a közönségnek Praznovszky Mihály, amelyben az egykori tiszta vizű Tarján-patakot idézte, majd még jó néhány - természethez, tájakhoz, városokhoz, eseményhez kötődő - személyes élményét osztotta meg hallgatóságával. Különleges értékeket hordozott, kuriózumokat is kínált Praznovszky Mihály irodalomtörténész igényesen öszszeállított programja. A rendezvényre rányomta bélyegét az előadónak is kitűnő irodalomtörténész sziporkázó szellemisége, sajátos stílusa, szinte egyedülállóan ironizáló humora is. Az előadást nem véletlenül honorálta nagy tapssal a hálás közönség. Meseerdő a könyvtárban Kisiskoláktól a végtelen tengerig... Ismerek egy két olyan embert, aki ha beszéd közben elkezd nevetni, egy ponton mintha sírásba csapna át a nevetése. Elfátyolosodik a tekintete, a hangja elcsuklik, s csak a száj vonala marad meg a vidámság nyomdokában. Csupa szív, csupa szeretet emberek az ilyenek... Mihalik J. Küllemében, berendezésében is legyen a legifjabb olvasókhoz illő a Balassi Bálint Megyei Könyvtár Gyermekrészlege. Felújításának gondolata, illetve az igény, hogy más legyen, mint a felnőtt részleg, vidám, új arculat váltsa fel a barna, szürke fehér színeket, mintegy két éve vetődött fel. Salgótarján. Az intézmény vezetése folyamatosan keresi a lehetőségeket, pályázati forrásokat, annak érdekében, hogy az ide vonatkozó elképzelések megvalósuljanak. Igazgatója, dr. Bó- di Györgynéés a részleg munkatársai felkérték a Hibó Tamás Művészeti Iskola salgótarjáni képzőművész tanárait és tanulóit, hogy készítsék el a terveket. Ez a 2004-2005-ös tanévben meg is történt. Az anyagi forrásokhoz mérten, a tervek elfogadása után a megvalósítás is elkezdődhetett a most véget ért iskolaévben. Az előzményekhez tartozik, hogy a Hibó-iskola tanévzáró kiállításának már négy éve ad helyet a gyermekrészleg, a diákok alkotásai közt sok mesés, színes festményt, rajzot láthattak már a látogatók. Különösen visszatérő témák az erdő, a fák és az álmok csodálatos képei. S talán ez ébresztette fel a közös gondolatot a két évvel ezelőtti tanévzáró kiállításmegnyitó alkalmával: a gyerekek találják ki, mit szeretnének és mit tudnának legjobb tudásuk szerint festeni, alkotni a könyvtárban. Rengeteg mesés színvilágú ábrázolás született erdőkről, s a gyermeki fantázia kimeríthetetlen tárházának köszönhetően jött az ötlet, elképzelés arról, hogy meseerdő fogadja a gyermekkönyvek kedvelőit a könyvtárban. Ennek jegyében, több lépésben sok mindent meg fognak változtatni a gyermek- részlegen, ahol idén április, május, június hónapban elkészült a meseerdő két oszlopa. A felszabadult alkotás öröméről árulkodó képek a művészeti iskola diákjainak, valamint Szabó Noémi és Kotrocz Gabriella képzőművész-tanárainak munkáját dicséri. Az egyik rózsaszin-lila-sárga színharmóniájával ötlik szembe, ezt Szabó Cintia tanuló, a zöldkék színvilágát pedig Sándor Z/Vtatervezte. Sok-sok képzőművész-tanuló vett részt a festésben, bátor és átszellemült munkájukért köszönet illeti őket. Munkáik harmonizálnak a könyvtár más műalkotásával: Kő Pál szobrászművész és Péterffy öze/tafestőművész műveivel. Az oszlopok színeinek megválasztásánál ez fontos szempont volt. A térrendezés és szépítés a jövőben folytatódik, a könyvtár pénzügyi lehetőségei szerint, a művészeti iskola kis képzőművész-csapata a továbbiakban is a kétkezi alkotómunkáját és a megújulás szellemiségét adja ehhez. A Meseerdő Gyermekkönyvtár névadó ünnepségét ősszel tartják meg, kulturális és művészeti programokhoz kötve. Bal tenyeréből alig maradt valami, ujjait is letépte a detonáció akkor, régen. A salgótarjáni Barna Ferike ezért nem lett kétkezi mesterember. Ez indította el a tanulás mezsgyéjén. Barna Ferenc ma - amikor felemlegeti a csúnya, régi históriát, azt, hogy az erdőben talált háborús szerkezet óvatlansága miatt a kezében robbant fel - már tud nevetni akkori önmagán. Ám a szemei elhomályosodnak, s mintha nevetve sírna, vagy sírva nevetne... Régen történt az a baj, a nyugdíjas pedagógus jó néhány évtizedet tudhat maga mögött azóta. Tény azonban, hogy a dolog meghatározta az életét, a gazdag pályát, amit bejárt. Közgazdasági technikumban kezdte középiskolai tanulmányait, mégpedig szorgalommal, kitartással. Komolyan vette a feladatát. Diplomáját 1956-ban Egerben kapta meg, az akkori szabályok szerint egy év gyakorló tanári munka után, ez utóbbit Karancsberényben végezte. S ahogy mondja, „mindjárt be is került a sűrűbe.” Ez alatt azt érti, hogy mindjárt többféle elvárást támasztottak vele szemben: kényszerhelyzet miatt például alsóban is tanított. Szeretett volna itt maradni, az élet azonban elirányította. Új igazgató érkezett, akinek mint neki, az egyik szaka a matematika volt. Ennek következtében Karancsalján folytatta pályáját. A változás nem hagyott benne kellemetlen nyomot, mert a fiatal pedagógus számára nem a hely volt a fontos, hanem az, amit csinált. így ebben a faluban is jól érezte magát. Múltjának epizódjai közt tallózva mosolyogva jegyzi meg: - Még színdarabot is írtam az egyik Jó- kai-mű alapján, amit aztán a gyerekek vittek lelkesen színre. Ember- és sorsformáló, alapvetően közösségi munka a pedagógusé, s Barna Ferenc amellett, hogy tanulta, egyfajta, magával hozott természetességgel művelte mindezt. Karancsberénynek és Ka- rancsaljának nála közös vonása az, hogy mindkettő egyben a visszatérés színhelye is. Be- rényben igazgatóként kamatoztatta rátermettségét, felkészültségét, a karancsaljai visszatérés időtartama egy év volt az egri főiskola gyakorló iskolájában töltött rövid idő után. Ka- rancslapujtő úgy kapcsolódik ehhez az időszakához, hogy elvállalta azoknak az elvtársaknak a tanítását, akiknek nem volt meg a 7-8. osztályuk. A tanítás menetének, szakmai rendjének ellenőrzése következett nagy feladatai sorában: csaknem húsz évig tanfelügyelőként alkalmazták. S bár a megfogalmazás személytelenséget sugall, az ő esetében szó sincs erről. A (szak)emberség óvó szigorával igyekezett eleget tenni a saját és munkaadója elvárásainak. Szavai szerint sokszor hálátlan volt ez a munkakör, hiszen úgy kellett véleményt formálnia, hogy a kolléga okuljon, de ne sértődjön meg. Ugyanakkor sok-sok kisiskola életébe pillantott be, s köztük „azokat értékelte igazán, ahol régi végzettségű tanítók voltak. Ők annyiféléhez értettek...” A közvetlen pedagógusi munkától sohasem szakadt el: a felügyelői beosztása mellett tizenöt évig a dolgozók gimnáziumában tanított. Futóverseny, mozgalmi ténykedés, vöröskeresztes titkári teendők? Ezek is belefértek az életébe. Egyáltalán, Barna Ferenc nemrégiben átvett aranydiplomája, vagyis az a tény, hogy ötven éve lépett a pedagógusi pályára, azonos egy képzeletbeli, óriási, mindenféle földi jóval megrakott tarisznyával. Ami most sem nyomja a vállát. Mert a már idős, de energikus férfi „nem fáradt el,” s ezt leginkább a hivatásbeliek mondhatják magukról. Azok, akiknek nem nyűg a kisebb-na- gyobb oktondi diákkal való vé- ge-hossza nincs nyűglődés, ve- sződség. Ma is tanítva él: hat fiúunokájával „örökké” szemezgetnie kell a tanulnivalók végtelen tengerében... Az aranydiplomás Barna Ferenc...
