Nógrád Megyei Hírlap, 2006. július (17. évfolyam, 152-177. szám)
2006-07-04 / 154. szám
2 2006. JÚLIUS 4., KEDD NÓGRÁD MEGYE Nógrádban a „békefakír” Nem mindennapi „vendég” rója a napokban megyénk útjait. Joel Buton egy kétszáz kilós kézikocsival közlekedik, több mint 45 000 kilométert tett már meg, a békét hirdeti és pihenésképp szöges deszkán fekszik. Csörgő Balázs NÓgrád megye. A lassan világhírnek örvendő 46 éves fakir már bejárta fél Európát, elmondása szerint a békéért indult útnak Nantes-ból. Diana hercegnő halála után úgy érezte „vállára kell vennie” a világbéke terhét, így egy kiskocsira rakta holmijait és nekiindult az öreg kontinensnek. Jó néhány polgármesteri igazolás és több tucat újságcikk hirdeti, hogy útjának egy jelentős részén már túlvan. Tegnap Salgótarjánba érkezett, ahol először a városházát, majd lapunkat kereste fel. A néhány perces diskurzus után szemügyre vehettük guruló „otthonát” és megcsodálhattuk nem mindennapi fekhelyét. Joel a Balassi Bálint Megyei Könyvtár előtt egy rögtönzött bemutatót is tartott Simon Katalin segítségével, aki asszisztált a nem mindennapi mutatványhoz. Az arrajárók természetesen csodájára voltak a mutatványnak és Joelnek is. A fakir - aki egyébként az éjszakákat egy sátorban tölti - természetesen figyelemmel kíséri a világ eseményeit. Számon tartja az iraki és afganisztáni történéseket, sőt a labdarúgó világbajnokság eseményeit is. Tippmixelők figyelem, Joel - francia lévén - hiteles háttérinformációt szolgáltatott a vébé további eseményeihez. Véleménye szerint a gallok a fináléig menetelnek, ahol a németekkel kerülnek majd szembe, akiktől 2-1-es vereséget szenvednek, mert nem bírják majd az iramot. A franciák gólját pedig nem más, mint Zidane lövi. Kire hallgatna az ember ha nem egy francia fakírra... História, amely a patak bal partjáról indult Mikor az ember a kilencedik „ikszbe” lép, sokadszor- ra is átlapozza élete történetének képzeletbeli lapjait, s elidőzik zord vagy derűsebb idők képeinél. Egyes részletek a hajdani elevenségben láttatják magukat, míg más epizódok kissé vagy erősebben, de megkoptak. A salgótarjáni Sturmann Béla a kicsi gyerekkort leszámítva, nyolc és fél évtized eseményeit tudhatja a háta mögött. A háború viharai, forrongó hetek és háborgó lelkek, nevelő emberi közösségek, meglepő élethelyzetek sokasága közepette próbálta a legemberibbet: ember akart, s tudott maradni. Készülő önéletrajzi írása is ezt dokumentálja. M. J. Salgótarján. Sorsának talán legfontosabb kulcsa az, hogy mindig, mindent komolyan vett. Természetesen légióként a feladatokat. Meg is lepte ezzel azokat, akik csak félig-meddig tettek eleget a velük szemben támasztott elvárásoknak. S ha csak meglepte volna...! Akadtak, akik megrágalmazták, mikor becsületből szóvá tett felháborító dolgokat. Hogy hol kezdődik az ember, arról az első benyomásokat a tarjáni szülői házban, az udvarban - melynek kedvence volt - kapta-szerezte. Már a bába is szép jövőre érdemesnek tartotta a kis jövevényt, bár az acélgyári patak bal partján, a szegényebb soron látta meg a napvilágot. Mély gyökerek kötik a városhoz, köszönhetően annak is, hogy nemcsak az épített környezetet, h^eem az erdőket, mezőket is életterének tarthatta. Apja megtanította, hogy becsülje a sűrűségek, legelők ajándékait, a gom- "bát, gesztenyét, szedret, csipkét, s más; efféle földi jót. Heten voltak testvérek, így a taníttatása szakmaszerzésben merült ki, de később, felnőttfejjel aztán bepótolta, többször koptatta a jelképes vagy valóságos iskolapadot. Kezdetben a ferences plébánia konyháján segítkezett, majd kitanulta a rádiószerelést. A cégnél, ahol ezt először kamatoztatta, igen keményen kellett dolgoznia, rendszerint éjszaka is úton volt. Ezért váltani akart. Jelentkezett az acélgyárba, ahol a kapakovácsokhoz vették fel, aminek főként azért örült, mert többet keresett, mint az édesapja. Beiratkozott ipari iskolába, s a szociáldemokratákkal szimpatizálva, körükben kezdte a közéleti szárnypróbálgatásokat Mint kisgyerekkorában, erős akaratú, közösségi emberként ismerték családtagjai, a kollégái, barátai, ismerősei. Ezzel a beállítottsággal kereste folyton-folyvást a helyét. Abban az időben, mikor a fővárosba került, „köpködőnek” hívták a munkaügyi hivatalt, ahol mint álláskereső fordult meg. A Fejérvári úti, amerikai érdekeltségű gyárbari kapott munkát, nem is akármilyet: revizorként alkalmazták. A háborús évek is itt érték, az ostrom, illetve a Margit-híd felrobbantása azonban hazatérésre késztette. A karácsony este már itthon érte, a bunkerban, ahol kis fenyőt is állítottak... Mint katonakötelest, itthon a csendőrség nem fogadta éppen kitörő örömmel: letartóztatták, s bár rémes gondolatok gyötörték, szerencsésnek bizonyult: megúszta azzal, hogy csendőrségi sofőrködést sóztak a nyakába. A háború után a békebeli idők kívántak helytállást tőle: a szociáldemokraták jelöltjeként a rend kialakításában, megtartásában rendőrségi alkalmazottként vett részt. Gazdasági vonalon dolgozott, majd Cereden rendőrparancsnoki feladatokat látott el. Nyugdíjazását megelőzően, orvosi műszertechnikusként ezután egészségnevelőként látta el a munkáját. Ez utóbbit is odaadással, újításokra törekedve, a gondolkodást közvetett módon formálva csinálta. Kapcsolatot létesített a Greenpeace környezetvédő mozgalom hollandiai aktivistáival, úttörő kezdeményezésként lépett fel az AIDS terjedése, megelőzése érdekében. Az írás, újságírás, hírlapi fotózás, sőt a televíziózás is fontos helyet foglalt el a ma nyolcvanöt éves Sturmann Béla életében. írással most is foglalkozik: jelenleg az önéletrajzát szerkeszti, bővíti. Lényeges fejezete ennek többek közt 1956. Az akkori, helyi események leggyakrabban azt juttatják eszébe, jó hogy nem lett több áldozat. Jó, hogy kapta a hírt: baj lehet a megyeházánál, s az acélgyári munkásokat kérésére visszatartották. Sohasem feledheti viszont jó ismerősét, aki ott, a téren, fia holtteste mellett, percek leforgása alatt őszült meg... FELHÍVÁS NÓgrád megye közönségéhez az 1956-os emlékkiállítás segítésére A NÓgrád Megyei Múzeumi Szervezet kiállítást tervez 2006 októberében az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc 50. évfordulója emlékére. Kiállításunkban bemutatjuk a forradalom előzményeit: érzékeltetni kívánjuk az 1950-es évek légkörét, valamint azokat a tényezőket, amelyek a tömegek elégedetlenségét kiváltották és a gyűlölt rendszer összeomlásához vezettek. Különös hangsúlyt fektetünk a megyeszékhelyen, Salgótarjánban zajló forradalmi történések megjelenítésére a forradalom intézményeinek létrejöttétől az 1956. december 8-i sortűzig. Kérjük NÓgrád megye polgárait, hogy a birtokukban lévő fotók, dokumentumok és más korabeli használati eszközök, tárgyak eljuttatásával segítsék kiállításunk megvalósítását. Az első tsz- ekhez, a beszolgáltatási rendszerhez, a szocialista munkaversenyekhez kapcsolódó emlékek, az áldozatoknak a sortűz idején viselt, esetleg fennmaradt ruhadarabjai, fényképei, az elítéltek börtönbeli használati tárgyai nagy segítséget nyújtanának a korszak megjelenítéséhez és a város XX. századi története legtragikusabb eseményének feldolgozásához. Kérjük Önöket, hogy a kiállításra szánt anyagot, vagy arról az információt 2006. szeptember 15-ig juttassák el kollégáinknak: dr. Szvircsek Ferenc címzetes múzeumigazgatónak, vagy Balogh Zoltán és dr. Fodor Miklós muzeológusoknak. Címünk: Nógrádi Történeti Múzeum, 3100 Salgótarján, Múzeum tér 2. Telefon: 32/310-140, 32/314-169, e-mail: nograditmuzeum@nograd-muzeumok.hu Dr. Kovács Anna megyei múzeumigazgató Muzsikál az erdő - Kazáron S. K. mester köszöntőjét követően - délután fél ötkor térzene csendül fel a tájháznál a kiskunlacházai ifjúsá- Kazár. A „Muzsikál az erdő”-rendezvénysorozat kere- gi fúvószenekar előadásában. A riolittufánál a Corpus tében július 4-én, kedden - Molnár Katalin polgár- harsonakvartett este hatkor ad erdei koncertet Lopatovszkiék: artisták, zenészek, éremgyűjtők... Az ötgyermekes Lopatovszki család régi salgótarjáni família. A szülők eredetileg artisták voltak, majd mutatványosként, körhintásokként járták be a megyét. „Szinte nincs is olyan nagyobb település Nógrádban, amely iskolapadját egy két hétig ne koptattam volna” - mondta Lopatovszki Csaba, a család középső gyereke, aki éremgyűjtőként ismert megyeszerte, s akit családja sokszínűségéről, az éremgyűjtés iránti szenvedélyéről, illetve Salgótarjánhoz fűződő kapcsolatáról kérdeztünk. Szeles Salgótarján. A városban ismert és megbecsült család szinte minden tagja közismert személyiség. Lopatovszki Dezső rendőr alezredesként ment nyugdíjba, emellett a megyei ügyészségi hivatal vizsgálója. Lopatovszki Ottó, a kohászati üzemekben dolgozta le élete jelentős részét, műszaki tervező, szerkesztő volt A városban azonban egyiküket sem elsősorban szakmájukról, hanem zenei tehetségükről ismerték. „Mivel édesapámat öt évre a Donyec-me- dencébe malenykij robotra vitték, így korban egy kicsit később én és két húgom követtük bátyáinkat” - mondta Lopatovszki Csaba, akinek húga Lopatovszki Aranka, azaz Varga Sándorné, közismert aerobic edző. Nemrégiben egy országos aerobic- maratonon második helyezett lett, maga mögé utasítva számos huszonéves versenyzőt. A megmérettetésen egyedül tanítványa előzte meg a fiatal nagymamát A család legfiatalabb tagja, Lopatovszki Éva a szülők egykori családi vállalkozását viszi tovább, s mutatványosként férjével együtt járják az országot. Lopatovszki Csaba amellett, hogy az APEH munkatársa, a megyei éremgyűjtő szervezet oszlopos tagjaként ismert Első munkahelye az acélgyár volt, ahol egy híres - később állami díjas - géplakatosbrigádban dolgozott. Majd egy építőipari vállalatnál vállalt munkát, aztán amikor levelező tagozaton elvégezte az államigazgatási főiskolát pénzügyi területre váltott, s 1987-től az APEH-nél dolgozik. Mint azt családjáról mondta, „mi mindannyian lokálpatrióták vagyunk.” Éremgyűjtői szenvedélyének történetét a következőképpen mesélte el. „13 éves koromban volt kétmaroknyi pénzérmém, régiek és külföldiek. Krudi Attila egy régi acélgyári család sarLopatovszki Csaba ja, kezdett el foglalkozni velem. Barátok lettünk, s később együtt végeztünk kutatásokat is. Kurdi Attila néhány hónapja hunyt el, neki köszönhetően lettem éremgyűjtő.” Magángyűjteményével kapcsolatban úgy fogalmazott: nagy értékű kuriózumok nem sorjáznak a kollekciómban, de érdekesek annál inkább. Amire büszke vagyok, az a régi salgótarjáni részvénygyűjteményem, így például a Rimamurmányi Rt., Kőszénbánya Rt., Zagyvapálfalvai Üveggyár, illetve a Villamossági Rt. részvényei, amelyek között akadnak a 19. század végén kiadottak is. A gyűjteményt gazdagítják még régi salgótarjáni sport, törzsgárda, iskolai jelvények, illetve egykori szükségpénzek, bárcák. Ezek között vannak, szécsényi papír szükségpénzek, amelyeket 1919-ben adtak ki, vagy salgótarjáni élelmezési bárcák. Ez utóbbiak akkor kerültek forgalomba, amikor váltópénzhiány lépett fel a gazdaságban, s a cégek nem pénzben fizettek dolgozóiknak, hanem bárcában. „A magángyűjtemény csak akkor ér valamit, ha megmutatjuk másoknak is” - vallja Lopatovszki Csaba, majd hozzátette: „szervezetünk éppen ezt szem előtt tartva szervez kiállításokat a fontosabb pénztörténeti eseményekhez kötődően. Idén a forint 60 éves és a pengő 80 éves jubileumát is egy salgótarjáni kiállítással szeretnénk emlékezetessé tenni.” Mint megtudtuk, rendszerint a József Attila Művelődési Központban tartják összejöveteleiket, de most - az átalakítás miatt - a Balassi Bálint Megyei Könyvtárban találkoznak hetente az éremgyűjtők. Mintegy 60-70 tagot számlál az. egyesület, s a 40-50 év közötti korosztály mellett, általános és közép- iskolás fiatalok is találhatók szép számmal. Az utánpótlást felkarolva kirándulásokat szerveznek a fiataloknak Budapestre, akik egy ilyen alkalommal vehettek részt a Nagy Éremgyűj- tő-börzén. Idén, a tagokkal közösen három napos kirándulást terveznek Pápára, a Nagy Éremgyűjtő Egyesület országos vándorgyűlésére, ahol mintegy kétezer gyűjtő találkozik majd. Régi salgótarjáni család tagjaként, mindig is szerette a várost, amelynek fejlődéséről úgy vélekedik: „az 1960-as, 1970-es évek egy csodaidőszak volt Salgótarján életében, amikor a földszintes Tarjánból egy gyönyörű város épült. Az ipari szerkezetváltozás visszaesést eredményezett a fejlődésében, majd a rendszer- változáskor egy stagnálás következett be, most azonban úgy tűnik, ismét lendületet vett a völgyváros. Látszik, hogy fejlődni fog és fejlődni akar a megye- székhely, s szeretném, ha unokáim is itt telepednének le a jövőben.”
