Nógrád Megyei Hírlap, 2006. július (17. évfolyam, 152-177. szám)
2006-07-20 / 168. szám
2 2006. JÚLIUS 20., CSÜTÖRTÖ NÓGRÁD MEGYE A Hírlap postájából A Pf. 96 - A Hírlap postájából - az olvasók fóruma. A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a beküldött leveleket rövidítve, szerkesztve közölje. A közölt levelek tartalmával a szerkesztőség nem feltétlenül ért egyet. Érettségi találkozó 43 év után Ezúttal közgazdasági technikum 1963-ban végzett IV. B osztály tanulói adtak randevút egymásnak május 27- én Salgótarjánban. Az ország legkülönbözőbb helyeiről jöttek el a mára már szülőkké, nagyszülőkké (sőt egy esetben dédszülővé) előlépett egykori középiskolás lányok és fiúk. Eljöttek, hogy újra lássák egymást, hogy elbeszélgessenek. Semmihez sem hasonlítható édes zavar, mikor néhá- nyan nem ismerték meg egymást Hát igen, a 43 év és a +20 kilók átrendeztek bennünket Öröm és vidámság, és néhány könnycsepp többeknek szemében. Eljöttek és rácsodálkoztak Salgótarjánra, amelyet közülük többen csak évtizedekkel megelőzően láttak utoljára. Keresték egykori iskolájukat, nem találták. Aruház, bevásárlóközpont, üzletsor van a helyén. Keresték tanáraikat, sokukat hiába. A rendezvény helyszínén a JLáng étterem” tágas termében egyperces néma felállással tették tiszteletüket elhunyt tanáraik (Adányi Erzsébet, Ádám János, Bajoczky János, Majer Gyula ) és elhunyt osztálytársaik emléke előtt. Ezt követően a hetes funkcióját önként vállaló Paróczai Miklós jelentést tett a létszám alakulásáról. Eszerint a „tanulók” 80 százaléka megjelent, a hiányzók pedig egy kivételével, igazoltan maradtak távol. Elmondta azt is, hogy rendkívüli érdeklődés mutatkozott meg a rendezvény iránt, majd arra kérte az osztályfőnököt, fogadja el jelentését és tartsa meg a soron lévő osztályfőnöki órát. A rendhagyó osztályfőnöki órán minden megjelent régi „közgés” diák beszámolt az eltelt évekről/évtizedekről, amelyek tovatűntek ugyan, de amelyek kitörölhetetlen részét képezik ma is életünknek. A megszólalók meleg szavakkal méltatták a hajdani „alma matert” a salgótarjáni Táncsics Mihály Közgazdasági Technikumot, ahol az elméleti és (részben gyakorlati) képzettségüket, azt a bizonyos „teljesítményképes tudást” megszerezték. Elmondták, hogy iskolájuk biztonságos jövőt kínált, ami akkor mindennél többet jelentett a számukra. Képesítésükkel ugyanis mindannyian könnyen el tudtak helyezkedni, munkájukból meg tudtak élni. Az órákon-szakkörökön elsajátított és az utána birtokukba jutott ismereteket biztosították a jó értelemben vett érvényesülést így lehettek termelőszövetkezeti könyvelők, főkönyvelők, vállalati igazgatók, alezredesi rangban szolgáló katonatiszt, banki dolgozó, a pénzügyi élet alkalmazottai, sikeres vállalkozók, sportvezetők. A beszámolók nem feledKöszönet a kis utcából keztek meg a humán területekről sem, hiszen a magyar történelem oktatása ugyanolyan kiegyensúlyozottan és jó szinten folyt, mint a szaktárgyaké. A kötelező jelleggel tanult két idegen nyelvről sem (orosz és francia), amelynek hasznát igazából a későbbiek során látták. Talán ezek a tényezők is hozzájárulnak ahhoz, hogy többen az osztályból a pedagóguspályát választották. A beszámolók nemcsak tartalmasak, de kimondottan érdekesek voltak. Színesek, változatosak, olykor vidámak, olykor szomorúak. Pontosan olyanok, mint maga az élet Megtudhattuk, hogy a jelenlévő valamikori osztálytársak életét ma is az aktivitás jellemzi, sokuk örömére ezt unokáiknak köszönhetik, Számukra a nyugdíjaskor sem jelent tétlenséget, s ez így van jól. Mert ennek az időszaknak is meg lehet találni a céh ját és szépségét A rendhagyó osztályfőnöki órán mindenki fegyelmezetten betartotta a rendelkezésére bocsátott időkeretet Kivételt képezett azonban Homoki doktor, ő tovább beszélt Emiatt az osztályfőnök „szigorú” figyelmeztetésben részesítette. Az osztálytársak viszont úgy foglak tak állást hogy egy jogásztól (pláne, ha 12 évet politikusok között töltött) ez természetes. Kora este volt már, amikor a búcsúzkodás elkezdődött. „Utoljára voltunk együtt netán?" kérdezgették... mert az nem lehet merthogy kellene a következőkben is... Végül megszületett az egyhangúlag elfogadott döntés: találkozunk - ha élünk - 2008-ban a 45. évi érettségi találkozónkon. Ezek előkészítésével és a lebonyolítás feladatával osztálytársukat Gecse Istvánt bízták meg, aki a mostani alkalommal is bizonyította rátermettségét, kiváló szervező képességeit. Reménykedve búcsúzunk, hogy a következő összejövetelünk is ugyanilyen örömteli és élményszerű lesz. Dr. Bozó Gyula osztályfőnök Köszönetünket szeretnénk eljuttatni mindazoknak, akik a város vezetésében sokat tettek azért, hogy a somosi várhoz vezető kis utca, megújulhasson. A tavaly ősszel elkezdett, most befejezett út és járda felújítva más, sokkal kedvezőbb képet mutat rólunk, Salgótarján, ill. Somoskő lakóiról, mint eddig. Köszönetünket szeretnénk kifejezni még a Salgóterv Mérnökiroda csapatának a figyelmes tervezésért, a Salgó-Tempó vezetésének és dolgozóinak, akik kíméletes, gyors és kifogástalan minőségű munkával járultak hozzá örömünkhöz. Tudjuk, sok pénzbe került ez, és nincs lehetőség a végtelenségig folytatni. De bízunk abban, hogy a régóta alkalmatlan állapotú, az utóbbi évek munkája során teljesen tönkretett buszforduló, a csatlakozó Salgótarjánban születtem, itt is élek 76 éve. Ez év július 15-én mentem Baglyas- aljára, ott akartam kicsit barkácsolni. Bementem egy jó barátom műhelyébe és pár lépés után mintha villám csapott volna belém - elterültem, mint egy villanyoszlop. Imádkoztam Istenhez: csak egyszer ki tudjak menni a műhelyből. Nehezen, de sikerült Beszóltam a lakásba, hogy rosszul vagyok. Kijött a házból a házigazda felesége, Valika, aki látta, hogy nagy baj van (már volt infarktusom). Hívta a háziorvosomat, dr. Mester Máriát, ő pedig máris a mentőket. A mentők perceken belül megérkeztek Tamási Gyula mentőtiszt úrral, aki felismerte helyzetemet és máris szorgalmasan dolgoztak. Perceken belül a mentőautóban voltam. Arra még emlékszem, amikor mondta Tamási úr: induljunk hangjelzéssel. Én négy nap múlva ébredtem fel az intenzív osztályon. Az ágyam mellett állt a belgyógyászat orvosa, dr. Al-Maktari Perczel Mór utcával (ne adj Isten, esetle; a Petőfi-sétányig meghosszabbítva?) sorr kerülhet. Csak halkan jegyzem meg, hog a csatornázással még jobban tönkretet Bajza utca és Köves út is a halaszthatatlai feladatok közé tartozik. Tesszük ezt akko is, ha tudjuk, hogy a város majd összes ul cáját fel lehetne sorolni... Azt azért mégis megemlíteném, hogy; somosi elágazótól tavaly megkezdett útfél újítás igen lelkessé tett bennünket. Tiszte lettel kérjük a közútkezelő kht. jeles veze tőit, keressék meg a módját, hogy a tartha tatlan állapotú út a Somoskő buszmegái lóig felújítást nyerjen. Fáradozásukat minden lakótársam ne vében tisztelettel köszönjük. Kiss Sándor mérnöi Salgótarjái Tahmi szakorvos, aki már kezelt. Kérdez te tőlem: milyen nap van? Nehezen mond tam, hogy péntek. Ő azt mondta: nem, mái hétfő. Akkor mondták, hogy kétszer élesz tettek újra és hoztak vissza a másvilágról Beszélni nem tudtam, csak motyogni. A „bel kettőn” még egy hétig kezeltek és utá na engedtek haza. Köszönetemet fejezem ki az első telefo nálótól kezdve a doktornőnek, a mentők nek, az intenzív osztály orvosainak, nővé reinek, a „bel kettőn” dolgozó orvosoknak és minden nővérnek, akik életemért dől goztak, küzdöttek. Egyúttal kérem az autósokat és gyalogosokat, ha meghallják a mentőautó szirénáját, álljanak egy pár pillanatra félre: sietségük emberek életéért történik, amely fontosabb mint bármelyik autós vagy gyalogos ügye. Tegnap engem vittek, lehet hogy ma, vagy holnap az Önök családjából valakit, akit még hazavárnak. Babják Lajos Salgótarján Mentők-életmentők! Az elfelejtett kőtár, és a többiek A Nógrád Megyei Mérnöki Kamara májusi, éves közgyűlésén néhány kollégánk aggodalommal telt arccal mesélte, hogy milyen lehangoló tapasztalatot szerzett, amikor meglátogatta a megyénkén túl is ritkaságszámba menő kőtárat Ez a gondos szakemberek által megálmodott és megvalósított „geológiai tanműhely” lassan, de biztosan az enyészet martaléka lesz. A kollégák elpanaszolták, hogy valamikor iskoláscsoportok, s turisták tömege azért látogattak ki a festői környezetbe, hogy megnézzék, egy helyen tanulmányozzák, milyen kövek is fordulnak elő páratlan szépségekkel megáldott megyénkben. Ma kijelölt, de úttalan utak, tiltó táblák fogadják az arra vetődő idegent, de még az ismerős környéklakót is. Mivel az elmúlt években többször is bejártam a környéket, a kőtár környezetét is, megígértem, utánanézek a dolognak. De először arra voltam kíváncsi, hogy mi a valós helyzet? Hát - lehangoló. Egy évekkel ezelőtti, tájfutók részére kiadott térkép adta az első és alaposabb információt. „Somoskőtől keletre, a Magyarbánya egyik meddőhányójába rendezték be a Nógrád Megyei Kőparkot, ahol nem csak a helyi bazalt és bazalttufa, valamint a szomszédos Karancs és Sátorhegy andezitje van kiállítva hatalmas tömbökben, hanem a megye összes más kőfélesége is: szandai, mátraszőlősi, zsunypusztai és jobbágyi andezit, keszegi mészkő, sámsonházai meszes homokkő. Kissé odébb, az egyik bányaudvarban van a Kőbányászati Bemutató, illetve ma már inkább csak a maradványai...” - írták ezt anno, a nyolcvanas évek közepén. Elindultam, mit találok most? Az első irányt a buszmegálló szélében, a temető kerítésénél találom. Szimpatikus térkép mellett láthatók az irány- jelző táblák, rajta a KŐTÁR felirat is. Leballagok az elhagyott, gondozatian úton, átlépegetek egy életveszélyesnek tűnő deszkajárdán egy kis patakmeder felett, a kicsisége miatt nem tekinthető talán valóban életveszélyesnek. Csak később jöttem rá, azért mentem egyenesen fel a dombon, mert ismerem a terepet. Tu- ristaútnak, jelzésnek egyelőre nyoma sincs, a vállig érő fűben mintha valaki, vagy valami járt volna már előttem, lépegetek a domboldalon felfelé. Hirtelen egy fűzfa törzsén feltűnik egy turistajelzés, de út most sincs. Felkaptatok a dombon, s lám, még elég jól kövezett, de gazosodó úton állok: nyilván a kőbánya néhai vasútjának pályáján. Elnézek Eresztvény felé, végig jó az út, bár gazos. Kaszát rég nem láthatott, teherautót viszont annál inkább, mert annak nyomai sokfelé felfedezhetők. Ahogy felléptem az útra, velem szemben ismét tábla, balra mutat: KŐTÁR. Elindulok. Gaz és parlagfű felváltva kísér, majd elérkezem a fák takarásában félig elborított táblához: KŐTÁR. Körbejárom, de elszomorító a látvány: az időnek még jól ellenálló, szép kivitelű feliratok mellett- mögött a gazban, néhol fiatal cserjék, bokrok takarásában feltűnnek a hatalmas kőtömbök. Életnek, látogatónak nyoma sincs, egy-két hasonló év és nem lesznek láthatók a kövek sem. A bányászati szerszámok, gépek maradványainak látványa még lehangolóbb. Elindulok visszafelé a kisvasút hajdani pályáján, és a Losonczi Anna-pihenő közelében ismét tiltó táblák, emberes parlagfű-bokroktól díszítve. Nem értem. Miért nem lehetett a Petőfi-forrás irányából, a kisvasút nyomvonalán kirakni a táblákat, amikor onnan még kellemesen járható lenne gyermeknek, felnőttnek egyaránt? Hirtelen vágyat érzek, hogy régi kedvenc körutamat megtegyem, s elindulok a Medves, a Csörgő-forrás, illetve a Középbánya irányába. A tavasszal még járható utat másfél-két méteres csalán, gaz és parlagfű teszi járhatatlanná, egyszerűen nem lehet átmenni rajta. Nem adom fel, visszasétálok a Petőfi-forrás felé, amely mérsékelt mennyiségű, szétszórt, otthagyott szeméttel van „díszítve” - találóan minősítve azokat, akik ott szórakoztak és hátra hagyták. Valamikor, nem is olyan régen, a somoskői gyerekek, a turistaszakosztály lelkes tagjai arra járva fóliazsákkal a kezükben összegyűjtötték a szemetet. Aztán ez is megszűnt. Azt mondta az egyik fiatal szomorú szemmel: az mégsem járja, hogy a felnőttek szétszórják, mi meg gyűjtsük a szemetüket? Mert miből állna, ha mindenki eltávozás előtt összeszedné legalább a saját szemetét? Átkaptatok a dombon, megint a Csörgő, illetve a Medves irányába, de ugyanaz a szomorú látvány fogad. A teherautók által szabdalt út mentén parlagfű, a Csörgő, ahol nemrég még családok pihentek, gazzal elborítva, a kis bányatavak, amelyeket e forrás táplál, ebből az irányból is megközelíthetetlenek. Ha már itt vagyok, gondoltam, átmegyek a Középbánya helyén levő bányatóhoz, amely megint csak kedvenc helye a piknikező családoknak - sohasem volt híres a tisztaságról, de most már a partot is ellepi a szemét, üres borosüvegek, alufólia, tasakok, minden ami szem-szájnak „ingere”. A vízben szemét, pedig hát itt időnként gyermekek és felnőttek is megmártóztak. Vagy tán most is?! Nem értem. Természetvédelmi terület, a fakitermelés „tervszerűen” folyik, a kihelyezett padok, asztalok azt sugallják, hogy van gazdája a területnek, de nem lehetne több összefogással, szervezéssel ápolt, tiszta, parlagfűmentes környezetet teremteni? A szem gyönyörködik a festői környékben: Somoskő és Salgó vára, a Karancs, a Sátorhegy, a Medves, az erdők és távolban a Cserhát vonulata... csak a lábunk elé ne nézzünk? A Nógrád Megyei Mérnöki Kamara tagjai, úgy hiszem sokan, de mások is hajlandók lennének a kőtár környékét rendbe tenni és tisztán tartani. Talán más szervezetek is készek lennének egy kis szórakozással egybekötött hangulatos közös munkára. Ha már azok, akiket az adófizetők pénzéből ilyen feladatra (is) létre lettek hozva, nem érnek rá...
