Nógrád Megyei Hírlap, 2006. március (17. évfolyam, 51-76. szám)
2006-03-25 / 71. szám
4 2005. MÁRCIUS 25., SZOMBAT KULTÚRA „Mikszáth csapást vágott magának” A folytonosság és a megújulás egysége nevében látott napvilágot a közelmúltban a Palócföld című irodalmi, művészeti és közéleti folyóirat 2006. évi első száma, amely persze már a második, ha a magyar kultúra napja tiszteletére januárban megjelent különszámot tekintjük elsőnek. De valahogy mégis ebben az utóbbiban érződik inkább az évváltás, amely megkülönbözteti majd az idei - immár ötvenkettedik(l) - évfolyamot az előzőktől. Apróságokról - ismét új fejezetcímekről, a borítóbelsőkön közölt más tartalmú szövegekről - van persze szó, hiszen az alapvető célok - Nógrád gazdag szellemi örökségének tudatosítása, a jelen kulturális értékeinek bemutatása, az alkotó értelmiség mozgósítása - legfeljebb árnyalatokban változnak évtizedek során. Váradi Péter Pál: Marosvásárhelyi temetőkapu Örömmel konstatálja minden figyelmes olvasó, hogy a Palócföldben az emlékév lezárultával nem fejeződött be a József Attilával kapcsolatos publikációk sora, tehát - mint az elmúlt évi 6. számban, az akkor még funkcionált „használati utasítás”-ban a főszerkesztő, Praznovszky Mihály szarkasztikusán célzott rá: nem következett be egy „vége József Attilának” állapot! Ezúttal „Kávéházi szövegek József Attila 100 évére” címmel három opus kapott helyet a lapban: Handó Péter, Deme Károly és Gréczi-Zsoldos Enikő a Palóc Parnasszus december 22-i rendezvényén elmondott gondolatait formázta meg írásban is, bizonyítván a folyóirat és az élő irodalmi újság közti jó kapcsolatot, átjárhatóságát. Jóval régebbre - gyakorlatilag a Palócföld megalapításának, kezdeti éveinek időszakára - vezethető vissza a magyar irodalom két nógrádi gyökerű klasszikusának, Madách Imrének és Mikszáth Kálmánnak a jelenléte a lap hasábKasza Marton Lajos szívesen látogat haza, Salgótarjánba Kanadából jain. A több mint negyvenéves legújabb kori Madách-kultusz minden jelentősebb történéséről szó esik ilyen vagy olyan formában. Most az első borítón abból a beszédből olvasható egy részlet, amelyet PélinéBán Éva 2006. január 17-én, a balassagyarmati emlékünnepségen Sidló Ferenc Madách-szobránál elmondott az azonos év, azonos hónapjában született Madách és Petőfi, a „két ikercsillag” nagymértékben különböző, sok szempontból mégis azonos sorsáról, utóéletéről: „Az életművek előttünk állnak, ismerjük, tanuljuk, tanítjuk, beszélünk róluk! De ismerjük-e igazán? Megtanultuk-e érteni a sorokat? Beépült-e Petőfi és Madách igazsága az életünkbe? Hivatkozunk- e eleget rájuk? Ment-e általuk a világ elébb?” - tette fel joggal e kérdéseket a szónok. Mikszáth Kálmánról e lapszámban Petrőczi Éva „Mikszáth csapást vágott magának” című írásában értekezik abból az alkalomból, hogy egy bizonyos Bemard Adams - aki eleddig elsősorban a régi magyar irodalom avatott és elkötelezett tolmácsaként volt ismert - „A lohinai fű” után ugyancsak remek színvonalon fordította le angolra Mikszáth egyik kulcsregényét, „A Noszty fiú esete Tóth Marival” címűt, amelyet a Corvina Kiadó jelentetett meg 2005- ben. Ezzel fordulat következhet be a palóc „mesemondó” nem éppen kedvező szigetországi recepciójában: „Mikszáth művészete előtt megnyílhatnak a távolság- tartó angol elmék és szívek. ” Az idén várhatóan megjelenik angol nyelven „A fekete város” is, szintén Bemard Adams adaptációjában. A múltról is - de nemcsak arról - szólnak azok az írások, interjúk, amelyekben a mai művészeti és közélet képviselői nyilatkoznak meg a Palóc tükör, illetve a Jeles palócok rovat keretei között. Hiszen lehetséges lenne-e megkerülni a történelmet abban az érdekfeszítő, különös sztorikkal teli beszélgetésben, amelyet Balás Róbert folytatott Kasza Lajos Mártonnal, aki Salgótarján szülötteként az 1956-os földindulást követően hagyta el az országot? Bár Kanadában telepedett le, változatlanul lokálpatriótának tartja magát, olyannyira, hogy sokrétű irodalmi munkásságában is gyakran megidézi szülővárosát, ahol édesanyja, húga ma is él. A füleki Bozó Andrea tanulmányának már a címe is egyértelműsíti tartalmát: A trianoni határon átívelő kapcsolatok az Medves-alján. A szerző vizsgálódásának centrumában Cered község, valamint a vele szomszédos, azonos tájegységi, de már az országhatáron túli Táj ti falu lakosságának úgymond személyközi kapcsolatai állnak. Nem kevesebb mint fél évszázadot ível át Cseplák György salgótarjáni főorvossal készült interjú, amelyben Ba- ráthi Ottó vállalta a kérdező szerepét, éppúgy figyelmet fordítva a gazdag, tartalmas pályakép magánéleti állomásaira, fordulataira, mint társadalmi tanulságaira. Solymár József í ró a szécsényi kocsmáros lányának, a nyolcvankettedik életévében járó jeles fotóművésznek, Ács Irénnek, Nógrád megye díszpolgárának az albumában lapozgatott, s alkotóemberhez méltó empátiával állapította meg, hogy „Mikszáth Kálmán mindent megírt, amit a palócokról megírni érdemes, Ács Irén pedig mindent lefényképezett. .. képeit nézegetve az az érzésem: egy szép film egyik kockáját látom. És ez nemcsak az utolsó szécsényi várúr, Odel- schalchi Eugénie hercegnő, vagy a nagy népi tehetség, idősebb Szabó István szobrász esetében történt így... Sejteni vélem azok élettörténetét is, akiket elevenen sosem láttam, aki talán már nincsenek is az élő sorában. A karbidlámpájával cigarettára gyújtó bányalakatos akár egy elmúlt, sokaknak kenyeret adó nehéz mesterség jelképe is lehetne. A feszületet vivő búcsús öregasz- szony, afeketekendős, imakönyvét vivő szügyi néni, mind-mind személyes ismerőseim lettek. S talán leginkább megszerettem a kapájával határba induló vaskos hollókői palóc asszonyt, aki a kép elkészültekor még nem is tudta, hogy egyszer majd világ- örökségként tartják számon a faluját.” Már elsősorban előre mutat a Bátonyi László által lejegyzett interjú, amelyben Juhász Attila, a Pofosz Nógrád megyei elnöke „Közös ünnep legyen közös forradalmunk” címmel mondja el az 1956-os forradalom és szabadságharc 50. évfordulójával kapcsolatos elképzeléseket, terveket. A Palócföld - bárkik szerkesztették is az évtizedek során - mindig szerét tette a „kitekintésnek”. Ezen orientáció szellemében e számot az Erdélyből az anyaországba áttelepedett, Veszprémben élő Váradi Péter Pál honismereti fotói illusztrálják. Tudom: egy recenzió túlságosan szubjektív műfaj. Miután csak tallózásra, kiemelésre ad módot, akaratlanul is igazságtalan azokkal a szerzőkkel szemben, akiket - ezúttal például az „írókról, költőkről, nyelvről” és az „Irodalmi műhelyhangok” című rovat közreműködőit - emlí- tetlenül hagy. De, ha valaki bármelyik méltatott írás miatt is veszi kezébe a Palócföldet, egész biztos rátalál azokra is. ■ Csongrády Béla A Nemzeti dal Kassáról Külföldi vendégművészek működtek közre március 15-én Salgótarjánban a városi központi ünnepségen. Ez akkor is igaz, ha tudjuk, hogy Pólós Árpád és Kövesdi Szabó Mária magyar színészek, a kassai Thália Színház tagjai. Nem előzmény nélküli volt a meghívásuk, hiszen társulatuk jó ideje rendszeresen fellép a József Attila Művelődési Központ színházi bérletsorozatában. Emlékezetes alakítások sora fűződik mindkettőjük nevéhez. A salgótarjáni közönség kedveli őket, de vajon ők milyen érzésekkel jönnek ide, milyen tapasztalatokat szereztek az elmúlt évek során - kérdeztük a két színművészt a jól megérdemelt újabb sikert követően. Pólós Árpád - akinek szép orgánuma betöltötte a Múzeum teret is - véleménye szerint a kassai színház eleve táPólos Árpád jolásra van berendezkedve. Azon túl, hogy Szlovákiában sem csak Kassán, hanem a környező magyarlakta településeken is szerepelnek, az észak-magyarországi városok - Ózdtól, Kazincbarcikától Záhonyig és Sátoraljaújhelyig, Tiszaújvárostól Kisvárdáig és Mátészalkáig rendszeresen - is rendre meghívják őket. Salgótarjánban örömmel lépnek fel akár komoly drámai művel- mint volt Arthur Miller „Pillantás a hídról” című drámája- akár olyan könnyedebb hangvételű, ráadásul zenés darabbal, mint a „Dankó Pista” vagy az „Anconai szerelmesek” volt. A József Attila Művelődési Központban nagyon jól érzik magukat - s mint az autóbuszban hazautaztukban mindig megállapítják - remek a tarjáni közönség, érti, élvezi a színházat. Jó néven vették, hogy még az idén újra szerepelhetnek itt, mint hírlik az augusztus 20-i ünnepségek időszakában. Hasonlóan vélekedett Pólós Árpád felesége, Kövesdi Szabó Mária is, aki az alapítás óta - nem kevesebb mint harminchat éve - tagja a kassai színház társulatának. Elmondta: egy színész számára nincs nagyobb boldogság, mint amikor érzi, hogy szeretettel fogadják. Kövesdi Szabó Mária Salgótarjánban pedig ezt tapasztalják. Mintegy viszonzásul arra törekednek, hogy színházbarát műveket tűzzenek műsorra, közönségcentrikus jelleggel. A színházi előadásokon túlmenően sokat szerepeltek már a város iskoláiban úgynevezett rendhagyó irodalmi órák keretében is Petőfi, Ady, József Attila, Radnóti, Illyés Gyula verseivel. Bár színházuk nincs rózsás anyagi helyzetben, a szlovák állam igyekszik gondjukat viselni és magyar- országi támogatásokban is részesülnek. Ő személy szerint különösen szeret olyan darabokban játszani, amelyek a magyar nemzeti kultúra szempontjából kivált fontosak és esetleg konkrét nógrádi vonatkozásaik is vannak. Búcsúzásképpen mindketten megerősítették: ha hívják őket, mindig szívesen jönnek Salgótarjánba, Nógrád megyébe. ■ Cs. B. Múlt heti rejtvényünk helyes megfejtése: „ Ugye most már érted miért nevezték nagyapádat pókerarcnak? Szerencsés nyertesünk: Keserű Sándomé Hont, Honvéd u. 1. Kérjük, mai rejtvényünk megfejtését legkésőbb március 30 ig juttassák el szerkesztőségünkbe, az 1000 Ft-os vásárlási utalvány szintén itt vehető át!
