Nógrád Megyei Hírlap, 2006. március (17. évfolyam, 51-76. szám)
2006-03-18 / 65. szám
4 2005. MÁRCIUS 18., SZOMBAT KULTÚRA „...szép szavakban van az „Csak egyetlen igazi fényűzés van: az emberi kapcsolatoké. Az ember tágulni kezd, amint mások lelkét fölfedezi. Széles mosollyal összenézünk. Olyanok vagyunk, mint a fogoly, aki megszabadul és elámul a tenger végtelenségén.” Antoine de Saint-Exupéry, francia írótól, a világhírű meseregény, „A kis herceg” szerzőjétől származik e mélyen bölcs, egyszersmind szépen megformulázott gondolat. Nem véletlen, hogy Bácsik Katalin ezt választotta mottóként „Életrezdülés” című könyve élére. Az 1966 óta Balassagyarmaton élő szerző tanult szakmája, gyakorolt hivatása szerint pszichiáter, de irodalmi munkásságáról is közismert szerte a városban és azon kívül is. Tagja a Komjáthy Jenő Irodalmi és Művészeti Társaságnak, ennélfogva állandó szereplője az alkotókor évenként megjelenő kiadványának, a „Röpke ívek” című antológiának. Eleddig elsősorban lírikusként volt jelen az irodalomban, nem kevesebb mint öt saját kötet fémjelzi költészeti pályaképét. Legutóbb 2004-ben „Körforgásban” címmel láttak napvilágot versei a balassagyarmati Madách Imre Városi Könyvtár gondozásában. Ugyanezen intézmény adta ki könyv formában Bácsik Katalin válogatott elbeszéléseit is, a fentebb említett „Életrezdülés” címmel. A közelmúltban, 2005 év vége tájt megjelent kötet harminchét hosszabb-rövidebb kisprózát tartalmaz. Vannak köztük testesebb („Veszélyes tévúton”, „Vallomás levélben” „Óraszenvedély”) és mindössze egy-két oldalas - ha úgy tetszik egy-két perces - írások („Bagma”, „Antiemancipáció”, „Ajándék” stb.) Nemcsak az író személye, realista látásmódja, az élettel, a valósággal való őszinte szembenézés szándéka fűzi össze valamennyit szinte egységes ciklussá, hanem a mondandó megfor- máltsága, külső burka is. Megannyi írásban megmutatkozik, hogy alkotójuk orvos, méghozzá lélekbúvár. Sikerül közel kerülnie az ember lényegéhez, kinyilvánított vagy titkolt érzelmeihez, beteljesült vagy csak remélt vágyaihoz, megvalósulatlan álmaihoz, igyekszik megérteni és kifejezésre juttatni a gyakorlati élet produkálta megoldhatatlan - vagy inkább „csak” annak tetsző - konfliktusokat. Hőseit nem világmegváltó eszmék, földöntúli magaslatokban szárnyaló problémák foglalkoztatják, hanem a mindennapok örömeit élik meg, a gyakorta szétzilálódó kapcsolatok, a meg nem értés, a kiközösítés, a tehetetlenség, a cselekvésképtelenség terheit cipelik magukkal. Szerelem, boldogság, féltékenység, megcsalás és megcsalatás, szakítás, válás, öngyilkosság, magány, szegénység, betegség visszaköszönő témái Bácsik Katalin írásainak. Az úgymond magánszféra tükröződik bennük leginkább, de nem érzéketlen a szerző a történelmi, társadalmi háttérrel - például a háborúval, a holokauszttal, a hadifogsággal - való összefüggéseik, aktuális etikai vonatkozásaik iránt sem. Ezeket azonban rendkívül mély intelligenciával átitatva, mondhatni nőies finomsággal jeleníti meg. Váltakozva használja az egyes szám harmadik és első személyű elbeszélésmódot. Az utóbbi esetekben ténylegesen önmaga nyilatkozik meg, felszínre hozván az idő múlásával élénkülő múltbeli élményeket, a szülői házhoz, a családhoz, a gyökereket jelentő paraszti világhoz fűződő, kendőzetlenül, felemelt fejjel vállalt sorsközösséget. Az első és az utolsó elbeszélés, az „Ékszerdoboz” és a „Gyermekkorunk fényei” foglalja mintegy keretbe az egész könyvet, de közben is találni biográfiai ihletésű, visszaemléke- zés-jellegű írásokat. Ilyen a „Péli Mari” című is, amelyben a hajlott hátú, fogatlan szájú címszereplő ötven év után látogatja meg Örzsét, egykori játszótársát, akivel együtt gürcöltek a dohányosban, de meggyet lopni is közösen mentek annak idején. S a sok életigazság sorában - amely- lyel a két éltes korú asszony számba veszi az eltelt évtizedeket - többek között az olvasás élvezete is megfogalmazódik: „Merthogy a szép szavakban van az öröm, az igazi öröm... ” - állapítja meg a váratlan vendég. A zárszó persze Örzse leányának, a doktorrá lett meséiének a joga: „Találkoztam Péli Marival. Aztán kicsoszogott az életemből, megajándékozva egy felejthetetlen vasárnap délután emlékével. ” Nem könnyű választani, de bennem - aki szinte egyvégté- ben olvastam végig a több mint háromszáz oldalnyi „ÉletrezdüRealista festőnek vallja magát Mindig tudtuk Óvári Jánosról, hogy kiváló festő. Néhá- nyan még emlékeznek rá, hogy a „hőskorban” volt egy csoportos kiállítás, amelynek egyik szereplője volt. A Rétsági kalendárium 1998. évi számát az ő hónapköszöntő Shakespeare- szonettillusztrációi vezetik be. így nyilatkozott akkor: „Ezek az illusztrációk az életem olyan periódusában készültek, mikor önmagámban nagyon sok mindent el kellett dönteni. A világtól elszigetelten csak a belső világommal foglalkoztam, s akkoriban e szonettek hangulata, a bennük rejlő gondolatok segítettek át azokon a gondokon, amikkel az idő tájt küszködtem. Szinte természetes volt, hogy ezek képben megjeleníthető gondolatok. Majd minden szonetthez készült rajz, s ez két-három hét megfeszítettmunkája volt, amikor öszszemosódott az éjjel és a nappal. Mire elkészültek, a hullámvölgyből is kijöttem. Olyan volt, mint amikor egy hosszú, ismeretlen, veszélyes útról tér vissza az ember. ” Olajképeket élete húszas, harmincas éveiben kezdett festeni. Sokat köszönhet a salgótarjáni származású Pataki József festőművész barátságának, aki igényes kritikusként segítette munkáját. A festészet számára mindig egy nagyon intim, belső magánügy volt. „Sosem vágytam arra, hogy képeim ki legyenek állítva, vagy hogy valaki megvásárolja őket. Ilyen értelemben nem vagyok jó festőalkat, hiszen nem piacra, nem elismerésért dolgoztam, nem a becsvágy hajtott. ” Éppen ezért üdvözölhetjük örömmel e tényt, hogy sikerült rávenni őt egy bemutatkozásra alkotásaival. S hogy sokan várták ezt, igazolja a rétsági megnyitón kiemelkedően szép számmal megjelent érdeklődő közönség. Eredményes volt a szerény invitálás, hisz Óvári János így fogalmazott a meghívó számára: „Az elmúlt évtizedekben rajztanárként dolgoztam és ha időm engedte, magam is gyakoroltam a festőmesterséget. Tisztelem a megelőző korok festői törekvéseit és hiszek az egyetemes művészetben. Ma sokak számára az alkotás folyamata egy önbizalommal teli könnyed játék, öncélú művészkedés. Azt vallom, hogy a festészet mesterség és bizony sokszor gyötör az alkotói kétség. ” A megnyitó - amelyen egykori munkatársa, Németh Árpád festőművész méltatta az alkotót - meglepetéssel kezdődött. Szabó Anna zongoraművész játéka, valamint Demkó Natália és Vaszkó Katalin éneke igazi zenei csemegét jelentettek. Németh Árpád - többek között - kiemelte, hogy Óvári János realista festőnek vallja magát. A megnyitót követően - miközben gratuláltunk az alkotónak - további terveiről, a folytatásról faggattuk: „Az egyéni kiállítás nagyon nagy felelősséggel jár, mert egyedül kell mindenkinek valami örömet szerezni. Ezt akkor vállalhatja az ember, ha érez magában annyi mondanivalót, s képein sikerült annyi mindent megteremteni, hogy bízhat abban, hogy mindenki talál magának valami szépséget bennük. ” ■ V.J. Egy alkotás a Borsosberényben rajztanárkodó Óvári János Rétságon rendezett kiállításából ■ ■ ■■ orom 77 Bácsik Katalin ÉLETREZDÜLÉS Madách Imre Városi Könyvtár Balassagyarmat, 2005 A Balassagyarmaton élő orvos a verspublikációk után ezúttal prózai kötettel jelentkezett lés”-t - a legmélyebb nyomot „A kutyás ember” hagyta. Ha nem lennék kutyaszerető, akkor is megfogott volna az elbeszélés összetett drámaisága, Combos János, a majdnem hajléktalan, részeges, de mély érzésű gazdi és Tappancs, a gubancos szűrű, keverék eb elválaszthatatlansá- ga, egymás iránti hűsége. Túlélvén a legnagyobb megpróbáltatást, az életveszélyt - amely mindkettőjüket fenyegette - már majdnem boldogan bújtak össze a bőrdarabokkal fűtött, csirizsza- gú szobában. „Megtépázott sorsuk közös magánya vaskapocsként kötötte össze őket, emberi értelemmel már-már aligfelfogható különös barátsággal. Átvészelt szenvedéseik felett szelíden höm- pölygött a tisztító álom. Különbékét kötöttek a világgal” - fejeződik be a novella, igazolván a szerző lírikus alkatát is. Az élvezetes, képekben, fordulatokban gazdag fogalmazás egyébként is erénye Bácsik Katalin írásainak. Amilyen humánus a tartalom maga, olyan a nyelvi megjelenítés, a stílus is, amely - mint köztudott - maga az ember. Például a „Kiharcolt üdülés” - amelynek szereplői, Terka és Julis néni először merészkednek ki falujukból mesz- szire, jelesül Hajdúszoboszlóra - bevezető sorai akár versrészletként is felfoghatók: „Alkonyodon. A lebukó nap halvány fénye még átpásztázta a vidéket, de a színek lassan elhervadtak az égen.” A „Törésvonal”-nak - amely egy házaspár eltávolodásának története - viszont éppen a befejezése sikerült nemcsak szépre, de felettébb tanulságosra is: „...a magasan feszülő kék ég, s a lomhán vánszorgó felhők az ablakból is láthatók. S ahol félredőlt árnyék van, az ember tudja, hogy ott a nap is süt!” Ez utóbbi megállapítás valójában a kötet egészére jellemző. A bizalom jelei kikandikálnak még a legszomorúbb történésekből is, sőt a könnyed humor sem idegen a szerzőtől. Jó példája ennek a „Konzílium” című rövidke írás csattanós poénja. Ugyanis az ezernyi testi bajjal küszködő beteg arra a kérdésre, hogy a sok panasz közül melyik okozza számára a legnagyobb gondot, az idős bácsi így válaszol: „Az, hogy kevés a nyugdíjam!” Bácsik Katalin prózai kötetét Oroszlánné Mészáros Ágnes, a Madách Imre Városi Könyvtár igazgatója rendezte sajtó alá. Személyesen is nagy érdemei vannak abban, hogy a doktornő versei után immár elbeszéléseit is megismerheti az úgymond nagyközönség, a szélesebb nyilvánosság a kölcsönös gazdagodás jogos reményében. ■ Csongrády Béla Múlt heti rejtvényünk helyes megfejtése: „Nyáiron nem ért rá tüntetni a nudizmus mellett, úgyhogy most bepótolja ”. Szerencsés nyertesünk: Bakos Jánosné Bátonyterenye, Ságvári u. 6. Kérjük, mai rejtvényünk megfejtését legkésőbb március 23-ig juttassák el szerkesztőségünkbe, az 1000 Ft-os vásárlási utalvány szintén itt vehető át!
