Nógrád Megyei Hírlap, 2006. január (17. évfolyam, 1-26. szám)
2006-01-11 / 9. szám
4 2006. JANUAR 11., SZERDA NÓGRÁD MEGYE „Távol az otthontól, távol a hazától..." (1.) Egy salgótarjáni nyugdíjas visszaemlékezései hadifogságának megpróbáltatásairól Dr. W. J. a közelmúltban fejezte be visszaemlékezéseinek kéziratát, néhányszor beszélgettünk is erről, de nem sokkal később elhunyt. A memoár első része a szerző fiatalkori életszakaszának - családi és társadalmi környezetbe ágyazott - meg- idézése. A második a hadifogságban eltöltött évek megpróbáltatásainak tanulságos, dokumentum értékű bemutatása. Beszélgetésünk után a memoár szerzője - névbetűinek használatát kérve - hozzájárult visszaemlékezései alábbi, lényegére rövidített változatának közreadásához. Dr. Baráthi Ottó A tősgyökeres bányászcsaládból származó W. J. 1922 őszén látta meg a napvilágot szülei rónabányai kolóniaházában. A bányatársulatnál dolgozó édesapja korai, tragikus halála után a nagyszülők támogatták a kis családot, a jó eszű fiú és nővére iskoláztatását. Rónabánya ekkor mintegy 400 lakosú kis település volt, már erősen visszafejlesztett bányaüzemmel, minek következtében - és a későbbi gazdasági világválság hatásai után különösen - jelentős volt a munkanélküliség. A kisfiú szívesen járt gombázni a települést övező erdőkbe, s kedvenc időtöltése volt társaival együtt a pigézés, később a rajongásig szeretett futball. A Salgótarjántól „kissé távol” lévő településen mozi ugyan nem volt, a pezsgő kulturális élet azonban kárpótolta az ott élőket. A tanító által rendezett és szervezett színielőadások, különösen a népszínművek és az ezeket követő mulatságok nagy sikert arattak. Minden évben megrendezésre került a szüreti bál, valamint a farsangbúcsúztató maskarák fölvonulása. Életviszonyaikra W. J. egy helyütt így emlékezik: „Viszonylag jó lakást kaptunk: (a salgótarjáni bányakolóniában) kétszobásat, az alsó kolónia elején, az orvosi rendelővel egy tető alatt. Sajnos, télen a konyha nagyon hideg volt észak-északkeleti fekvése alatt. Bizony előfordult, hogy az épített sparhelt sütőjének a tetejére is fölmásztam melegedni. Konyhakertészkedésre volt lehetőségünk, s elég nagy területet kerítettünk be.” A novemberi születésű kisfiú közel hétévesen került a társulat által fenntartott elemi iskolába, ahol a jobb tanulók közé tartozott, majd sikeresen végezte el a „négy polgárit” is. Nagyapja halála után a tanítóképzői álom szertefoszlott, nagybátyja a „dr. Chorin Ferenc Gimná- zium”-beli továbbtanulását támogatta. (Chorin Ferenc: a Salgótarjáni Kőszénbánya Rt. nagyhatalmú főrészvényese.) W. J. élményszerűen láttatja iskolába járásának kényelmetlenségeit. „Bizony nagy áldozatot követelt a diáktól az iskolába járás. Négy-öt kilométeres erdei, mezei gyalogúton, jó félórás rohanás után Vízválasztóra érkezés, várakozás a pöfögő bányai kis- gőzösre, amely üres és szénnel megrakott csilléket vontatott Székvölgyről és Inászóról Salgótarjánba. Háromnégy nyitott kocsi volt hozzákapcsolva, amin a személyforgalom zajlott. Sokszor úgy csüngtünk, lógtunk, zsúfolódtunk, mint a heringek, annyi volt az utas. Jó időben még elviselhető volt, de télen! Ha történetesen lemaradtunk, bizony mehettünk újabb öt kilométert gyalog. Ez volt diákéveink hőskora!” Salgótarjánra, az ország állapotára, a társadalom helyzetére, a politikai hangulatra így emlékezik: „...A társadalmi életben mind jobban eluralkodott az igazságtalanul elvesztett magyar területek visszakövetelésének igénye. 1938. Az első bécsi döntés éve. Májusban elkövetkezett a nap, amikor a Somoskőújfalui határon is ledöntötték a sorompót. Több ezres tömeg vonult ki, hogy tanúja legyen a nagy eseménynek: a magyar katonai alakulatok bevonulásának a visszacsatolt területekre. A hivatalos ünnepség befejeztével a Rónabányára bevonultatott tartalékos határőrszakasz lépte át elsőnek a határt és menetelt végig az örvendő-ujjongó magyarlakta falvakon, az újonnan kijelölt Kétkeresztúr határőrségig...” A gimnázium utolsó évét - saját döntése alapján - a trianoni diktátummal elszakított, majd 1940-ben részben visz- szacsatolt Erdélyben lévő, festői szépségű Nagybányán végzi, s 1942 júniusában ott is érettségizik. Egy helyütt ekképpen emlékezik: „Nagy dolog volt abban az időben érettségivel rendelkezni, kiváltképp olyan kis bányatelepen, ahol én is laktam és egyedül én rendelkeztem azzal, a tanítón kívül. Egy ideig feszítette is a mellem a büszkeség, majd lassan természetessé vált és a továbbtanulási, illetve az elhelyezkedési probléma került előtérbe...” Utóbbi aztán úgy oldódott meg, hogy néhány lehetőség és pályázat után - miközben a fiatalember felvételt nyert a Miskolci Jogakadémia levelező tagozatára is - nagybátyja közbenjárására a salgótarjáni Népbank Rt. alkalmazottja lett, 160 pengő alapfizetéssel és 30% drágasági pótlékkal. Ezzel egy időben alkalmasnak találják a katonai szolgáltra, s mivel bevonulása 1943-ban, egy év múlva volt esedékes, addig leventefoglalkozásokon is részt kellett vennie, eleinte Rónabányán, majd Zagyvarónán. Ezekkel kapcsolatban említi: „A hivatalba hasonló körülmények között jártam, mint diákkoromban: Vízválasztóig gyalog, majd onnan a már villamosítottjáraton. (A bányai kisvasúton - B. 0.) Lassan elkövetkezett 1943 nyara, a háború tovább tombolt, mind gyakoribbá váltak az angolszász bombázások... Miután a jogon az első évet elvégeztem, lassan közeledett a bevonulásom ideje is.” Idejekorán felmond a Népbank Rt.- nél, minthogy kérelmére - tanulmányai folytatása miatt - az 1944-es általános bevonulásokig halasztást kap a katonaság alól, így két hónapos futkosás, állás- keresés után a bánya központi anyagraktárában helyezkedik el, ahol mint anyagkönyvelő dolgozik, 1944 októberi bevonulásáig. Még 22 éves sem volt W. J., amikor nehéz szívvel elindult otthonról a miskolci Ilona laktanyában elszállásolt légvédelmi pótüteghez, amit megérkezésekor áthelyeztek Görömbölyre. „Hadijelentésében” így emlékezik: „A front Erdély felől már a Tisza vonalához közeledett és mi - kiképzés híján - bevetésre még alkalmatlanok voltunk... A gyors, kapkodó készülődés miatt a bevonulok többsége esküt sem tett, s így én sem esküdtem föl Szálasba, megfeledkeztek róla. Volt is ennek akkor már jelentősége?” A front által veszélyeztetett pótüteg átirányítási helyéül Bakonybélt jelölték ki. A kezdeti gyalogmenetes útvonal Sajószentpéter-Salgótarján volt, így aztán a kiskatona bekukkanthatott a szülői házba is, majd Kishartyánban csatlakozott az üteghez. Szécsény-Ipoly- ság-Bátorkeszi-Komárom-Zirc voltak a megterhelő menet főbb állomáshelyei a Bakonybélhez vezető úton, ahol a megérkezés után hamarosan megkezdődött a kiképzés is. Mindezekről főhősünk érdekesen és színesen ad szamot, miként megemlékezik bajtársairól, beszámol a „menázsiról”, a hírek alapján az otthoniakról is. „Kemény hideg és havas reggelre ébredtünk 1945. január 1-jén. Nem nagy öröm volt számunkra, hogy megint tovább kell masírozni... Pápán túl Ihászi- pusztán kaptuk meg a tiszteskiképzést, itt értük el a “legnagyobb” rangot: őrvezetők lettünk... február 22-én elvezényeltek bennünket Fertőszentmiklósra, egy összevont karpaszományos hadapródiskolára.” Március utolsó hetében - mintegy a nyugatra nyomuló szovjet csapatok elől megfutamodva - a tanütegnél is meghirdették az indulási parancsot. Még egy Fertő-tó melletti faluból látták azt a szörnyű bombázást, amellyel az angolszászok Sopront támadták. A menekülő üteg azonban Burgenlandtól nem jutott tovább szervezetten. W. J. őrvezető 1945. ápriüs 2-án, húsvéthétfőn - mintegy négyszáz bajtársával együtt - szovjet hadifogságba esett, és ekkor kezdődött kálváriája. Elmondta, hogy számos alkalommal lett volna módjuk megszökni, de valami mindig közbejött. Egyszer a lelkiismeretük szólalt meg, aztán a nyilvántartásba vételre vártak, máskor már csak a nagyobb mersz hiányzott. Öt-hat napot tartott az út, amíg a szovjet katonák kíséretében visszamasíroztak Magyarországra. Celldömöl- kön bevagonírozták őket és elindultak a nagy bizonytalanságba, mert sokáig nem tudták, hová tartanak. Hősünk Budapesten, a ferencvárosi pályaudvaron kidobott kis cetliken üzent családjának, amit a sors kegye folytán meg is kapott a família. Aztán Temesvár felé gördült csigalassúsággal a vonat, amelyben embertelen körülmények között összezsú- foltan, éhszomjtól elgyötörtén szenvedtek a magyar katonák. Rimnicu Saraton - a szerző szerint egy román kistelepülésen - aztán kipakolták őket. Itt már egyértelmű tájékoztatást kaptak az őket fogadó hadifoglyoktól, sorsuk jövőjét illetően: „...innen irány a Szovjetunió, ahová munkára visznek benneteket és senki nem tudja, hogy mennyi időre... Egy pár napig itt lesztek, majd újra bevagoníroz- nak és irány...” 1945. május 9-én a II. világháború a békekötéssel hivatalosan is véget ért, a hadifoglyokba pedig újra visszatért a bizakodás, hogy hamarosan hazamehetnek. Csakhogy a jelek nem ezt mutatták, a transzportokat továbbra is szervezték és útnak indították. Három hetet töltöttek a román lágerben, majd május 25-én vagy 26-án elérkezett az indulás napja. „Ötventonnás vagonokból állott a szerelvény, amely a szállításunkra szolgált. Az ajtótól jobbra és balra két-két polcszerűen elhelyezett deszkapriccs szolgált fekhelyül azok részére, akiket a szerencse odajuttatott. A többiek a vagon padlóján helyezkedhettek el. Az emberi szükségletek elvégzésére vályúsze- rűen összeszegezett két deszka szolgált, amely 45 fokos szögben nyúlt ki a szabadba. Elképzelhető volt annak a kínlódása, aki a nagydolgát volt kénytelen intézni! ...és akinek a fekhelye ott volt mellette... 80-90 főt zsúfoltak be egy- egy ilyen vagonba.” A három vagy négy hétig tartó „kéjutazás” kapcsán csak egyszer volt alkalmuk a mosdásra, amikor elérték a Volgát. Ott megállt a szerelvény, tudtak tisztálkodni. Napjában kétszer kaptak valami keveset enni, vizet viszont csak egyszer ihattak. Mivel rettenetesen szenvedtek a szomjúságtól, előfordult, hogy egy-egy kiadós zápor után a vagon falán becsorgó kátrányos esővizet csajkákba fogták fel és azzal próbálták szomjukat oltani - kaptak is napokig tartó hasmenést tőle. W. J. úgy emlékszik, hogy június 13- án érkeztek meg úti céljuk végállomására, az Ural folyó mellett fekvő Magni- togorszk épülő városába. (Ma is Oroszország jelentős nagyiparral bíró városa.) A kirakodástól egy órába tellett, amíg elvánszorogtak szálláshelyükre, egy lágerbe. Innen látták a mintegy a város fölé terpeszkedő „Mágnes-hegy”- et, amelynek oldalából megállás nélkül szállították az ércet a vaskohókba. „Még mindig előttem van az ötkémé- nyes kohóóriás... az esténként megvö- röslő égalja, amint az izzó kohósalakot az Ural holtágába öntik. ...szép látvány volt. Csak ne lettünk volna őrtornyokkal körülvéve...” A foglyok új otthonául szolgáló láger salaktéglából épült, szürke, vakolatlan, U-alakban elhelyezett épületekből állt. Emeletes vaságyak és két-két dobkályha mindegyikben. A mosdási lehetőség a barakk mögötti kis épületben, egy tető alatt a latrinával, amely „guggolórendszer szerint működött”. A lágerbe érkezésükkor „megzabrálták” a foglyokat, majd a fürdőbe kerültek, ahol megszabadultak a többhetes kosztól és a tetvektől is. Később törzskönyvezték őket, s megkapták hadifogolyszámukat, nevüktől is fontosabb ismérvüket. „Az enyém 5419 volt. Soha nem felejtem el!” Fenti cikkünk szerzője, dr. Baráthi Ottó dr. W. J. életét feldolgozó tanulmányával a 2005. évi Nagy Iván honismereti pályázat kiemelt első díjasa lett. Ünnepi emlékek, idősek napjával „...Ne díszített fákon, hanem A szívekben legyen karácsony” (Karácsony - Szilágyi Domokos) LUCFALVA. Évről évre a feltöltődés napjai ezek a karácsonyi, ünnepi idők. Ezekből merítünk erőt mindnyájan ahhoz, hogy az új esztendőt újult erővel kezdhessük. Advent jegyében már hagyomány községünk idős lakóinak köszöntése. Ez a rendezvény kiemelt helyet tölt be a település és az iskola életében. Most sem történt ez másként. December 17-én az óvodások és az általános iskolások szlovák és magyar nyelvű műsorával köszöntöttük az időseket. A zord időjárás ellenére is megtelt az iskola nagyterme. A rendezvényt az óvoda és az iskola vezetői, Varga Erzsébet és jómagam nyitottuk meg. Az ünnepi műsor keretén belül az egyházak képviselői és községünk polgármestere, Grajzel János közösen gyújtották meg a négy adventi gyertyát. A legapróbbak betlehemes játékkal, az alsó tagozatos tanulók szlovák nyelvű karácsonyi köszöntőkkel (szlovákul: koledy) a színjátszó csoport egy jelenettel kedveskedett a megjelent idős embereknek. A jelenet címe: Pénzért mindent megvehetsz... Fellépett az iskola énekkara. Az elhangzott dalok zenéjét és szövegét Barna Terézia kolléganőnk szerezte, a jeleneteket betanították Gyöngyösi Sán- dorné és Völgyesiné Pribisán Katalin, valamint a helyi óvoda óvodapedagógusai. Az ünnepség végén az idősek meg- vendégelésére és ajándékozására került sor. ■ Klagyivik Attiláné igazgató általános iskola, Luciáivá
