Nógrád Megyei Hírlap, 2005. október (16. évfolyam, 229-254. szám)
2005-10-14 / 240. szám
2005. OKTOBER 14., PENTEK 5 Dolinka: „Közel van és jó a levegője” Kedvelt kirándulóhelyből szégyenfolt lett, de már elindult a helyes úton NÓGRÁD MEGYE______________________________ Pontosan emlékszem: 1971 márciusában jártam először mintegy másodszándékból a Dolinkában, amikor még ott, az ország egyik legszebb stadionjában játszott az SBTC NB I-es focicsapata. Ezt követően azonban már rendszeresen, többnyire a gyermekeimmel, maga a kirándulóhely volt a cél. Ennek ellenére csak a ‘90-es években - már a hanyatlás, a pusztulás jeleit látva - kezdtem érdeklődni a Dolinka, mint természeti érték, mint salgótarjáni közkincs története és további sorsa iránt. A közelmúltban sikerült is azt -.írásos dokumentumok, sajtócikkek, interjúk alapján - egy terjedelmesebb oknyomozó írásban összegeznem. Ebből a „forrásból” nyújtok most át egy válogatást kedves olvasóimnak, reményeim szerint korképet is tükröző, tanulságokat is adó tartalommal. Legenda születik A Dolinka nevének feltárására több kezdeményezés történt. A szó eredetét általában a „dolina” szóra vezetik visz- sza, ami tölcsér vagy tál alakú mélyedést jelent. Egyes források szerint a „dolina” szót vették alapul és alakították át „Dolinka” tulajdonnévre az 1868-ban alapított Salgótarjáni Vasfinomító Társulat szlovák származású munkásai, amikor megismerték a völgyben lévő munkaterületet és környékét. 1881-ben a „vasfinomító beolvasztásával” megalakult a Rimamurány-Salgótarjáni Vasmű Rt. (Rima). 1889-ben a tarjáni gyár nevét Salgótarjáni Acélgyárra változtatták. Mind több gyári munkás és vezető fordult meg a völgyben, megismerve a termelésbe még be nem vont környezetet is. A gyár üzemi épületeivel egy időben indult meg a munkások lakótelepének tervezése és építése, amelyben - miként a Dolinka megteremtésében is - elévülhetetlen érdemei voltak a kezdetekben Fabini Henrik és Borbély Lajos, a későbbiekben pedig Jónásch Antal és Liptay B. Jenő igazgatóknak. Arra, hogy a gyár gyarapodó munkássága és családtagjaik pihenő- és kirándulóhelyként, továbbá ünnepségek megtartására is igénybe vehessék a festői környéket, a mindenkori gyárvezetés folyamatosan tett intézkedéseket. 1892-ben az akkori vezetés határozott a Borbély-liget életre hívásáról is. Ezzel a döntéssel - amint jóval később kiderült - legenda született: a Dolinka. Az „őskorszakban”: a Borbély-liget Hiteles forrás szerint Fabini igazgató egy alkalommal a Dolinkában sétálva hirtelen megállt és odafordult kollégájához: „Nézze! Tudja mi jó lenne ebből?... Játszótér a gyári gyerekeknek. Közel van és nagyon jó a levegője. Felállítani hintát, csúszkát, tornaszereket és sok-sok homokot. Na, mit szól hozzá? Itt játszanának egész nap, s az éjszakásokat sem zavarnák a pihenőjükben. Potom pénzen meg lehetne csinálni...” Az ötletet tettek követték. A gyár vezetői bővítették a Dolinka pihenőterületeit, rendezték útjait, gazdagították felszereltségét. A park fokozatosan „pihenő, szalonnacsurgató, szórakoztató” területté alakult. Étkezőasztalok, pihenőpadok kerültek ki a ligetbe, a legifjabbaknak játszótér készült, mind több játékszerrel. A gyár dolgozói örömmel töltötték el szabad idejüket a tiszta levegőjű kör nyezetben. Ugyanakkor nemcsak a lakótelepiek, hanem a város más munkahelyein, hivatalaiban dolgozó polgárai, sőt a Tarján-környékbeli lakosok is felfedezték és egyre inkább megkedvelték a Borbély-ligetet. 1903-ban megalakult a Salgótarjáni Sport Egyesület (SSE), a várossá válást követő második évben, 1924-ben pedig felavatták a SSE pályát a Borbély-ligetben. A Dolinka inspirálója és lendítője volt a városfejlődésnek. Az 1930-as évek elején már a sajtó is szárnyára veszi a várost és a Dolinkát, a Gödöllőn megrendezett cserkész-világtalálkozó (dzsembori) egy külföldi csoportjának salgótarjáni látogatása alkalmából. A gyár kitapinthatóan kapcsolódott be Salgótarján város életébe és kivette részét a városias fejlődés különféle feladatainak megoldásából is. A város pedig az idegenforgalom megindításában és fejődésében, a turizmusban szánt szerepet a Dolinkának. Korhű néven: Zója-liget A jó szándék azonban kevés volt a Dolinka fejlesztéséhez, a város idegen- forgalmának kibontakoztatásához. A történelem közbeszólt: a II. világháborút jelentősen megsínylette a Borbélyliget, miként a város és lakossága is. Az acélgyár 1946. december 1-jén állami kezelésbe került, s ezzel döntő változás következett be a vállalat életében és a Dolinkát támogató-patronáló tevékenységében is. Nem is csoda ez, hiszen csak nagyon lassan állt helyre a rend, s tért vissza az élet a normális kerékvágásba A gyárvezetés pedig még évekig sem tudott energiát, eszközöket fordítani a Borbély-ligetre, jószerivel csak a névváltoztatással vétette észre magát: a Dolinka új, korhű neve Zója-liget lett. Az emberek szépérzéke, jó ízlése azonban a Dolinkában nem sokáig tűr: te az elhagyatottságot. Szemtanúk szerint azonban az igazi megújulás mégiscsak az 1960-as években kezdődött, amikor Őrlik Ferenc, Révay Ferenc, Tajti József, Tóth Pál acélgyári dolgozók tettek nagyon sokat a megújulás érdekében. Elsősorban Őrlik szervezőmunkájának köszönhetően mozgásba jött a gyár egész kollektívája, brigádok sokasága dolgozott ott önkéntesen és nem kényszerből! Tudták, hogy a Dolinkában családtagjaik, gyerekeik, unokáik is szórakoznak. 1964-ben láttak neki a vadaspark létesítésének. Az első állatokat a pécsi Mecsekaljai vadasparkból telepítették át, először szarvasokat, őzeket kaptak, majd fokozatosan gyarapították az állományt. 1967-ben a fővárosi állatkert neves szakember igazgatója, prof. dr. Anghy Csaba is meglátogatta a vadaskertet, gratulált, tanácsokat adott, szerencsét kívánt. 1968-ban a bányavállalat vezérigazgatója a szibériai Keme- rovóból ajándékba kapott barnamedvéket átadta a vadasparknak. A még az ötvenes évek előtt, a gyári fiatalok által létesített kis büféépület kétszer is bővítésre került. Ennek köszönhetően alakult ki a kedvelt, a turistaigényt kielégítő, megfelelő ellátást biztosító, szórakozást is nyújtó vendéglátó- egység. Még a ’60-as évek közepén-vé- gén is folytatódott a fejlesztés. Ekkor készül el a madárház, amely kitömött kisállatok, madarak elhelyezésére és bemutatására találtak, de aztán többcélú hasznosítást nyert. Beborul az ég a Zója-liget felett A szerencsecsillaga azonban nemsokára leáldozni tűnt. Nem csak a fejlesztési álmok foszlottak szét, de maga a fenntartás is egyre több nehézséget okozott. A támogatók elmaradtak, a gyár is mind több gonddal küzdött, így aztán 1972-ben a vadasparkot felszámolták. A város vezetése nem tudott eredményesen együttműködni a nagyüzemek vezetőivel „lobbyzni” a Dolinka érdekében. Jellemző, hogy a megyei lap, amely korábban dicshimnuszokat zengett a Dolinkában történtekről és gyakran a gyárról is, a ’70-es évektől jószerivel a rendszerváltásig alig foglalkozik a Zója- ligettel, keveset az acélgyárral is. Nem tudatos visszafogottságról volt szó, sokkal inkább az eseménynélküliségről és a fokozódó gondokról, itt is, ott is. Ürmössy Lászlóval a gyár egykori vezérigazgatójával e sorok írója készített egy hosszabb interjút, amelyben a ’80- as évekbeli helyzettel kapcsolatban elmondta a gyárvezető - többek között - hogy „...a kohászati ágazat egyre nehezebben tudott megfelelni a gépipar minőségi követelményeinek, energiafelhasználása igen magas, rendkívül költségigényes volt. További rekonstrukcióra lett volna szükség, de a fejlesztésekre fordítható pénzeszközök egyre csökkentek. Nap mint nap folytak a tárgyalások, a megbeszélések a minisztériumban és a szakmai fórumokon, de a holtpontról nemigen tudtunk elmozdulni. Drasztikus intézkedésekre lett volna szükség, de ezt a párt vezető testületéi nem vállalták fel.” Teltek az évek, az SKÜ vegetált, a tavasszal még mindig csodálatos természeti szépségű, bár egyre inkább elhanyagolt és magára hagyott Zója-liget maga is levegőért kapkodott. így érte mindkettőt 1990-ben a Magyarország és Salgótarján számára is korszakos jelentőségű rendszerváltás. ’90-es évek: csak a nevét kapta vissza Az 1990-es évtized a fennmaradásért vívott küzdelemként rögződhetett a városlakók tudatában. A Dolinkát fenntartó és kezelő kohászati üzemekben is csak a bizonytalanság volt biztos. A kohók környékét, a műhelyek miliőjét, az irodaház folyosóit a létbizonytalanság érzése fertőzte, az utcára kerülés fenyegető réme kiült a dolgozók arcára. Ebben a válságos állapotban, a talpon maradásért vívott mindennapi küzdelemben kinek jutott volna eszébe a Dolin- kával törődni? Évekig nem is fordított elég figyelmet a gyárvezetés a ligetre, miközben a lepusztulást barbár kezek is elősegítették. Az új menedzsment nem- majd később az új tulajdonos sem - tartotta igazán feladatának a Dolinka állagáról és létéről való gondoskodást. Ugyanakkor történtek jó szándékú civil kezdeményezések. Czine Béla salgótarjáni vállalkozó a ’90-es évek elején a büfé üzemeltetésére, 1995-ben egy kisebb állatkert létesítésére tett ajánlatot, de kellő támogatottság hiányában minden kísérlet kudarcba fulladt. A város önkormányzata sem tudott kellő hatékonysággal foglalkozni a Dolinka sorsával. Egy esetleges rekonstrukció, rehabilitáció támogatását pedig józan fejjel a ’90-es évek közepén az ön- kormányzattól - a saját fennmaradásáért vívott küzdelemben - elvárni sem lehetett. Annak ellenére sem, hogy 1995- ben a Nógrád Megyei Hírlapban egy nyilatkozat nyomán az áll, hogy a tárgyalások eredményeképpen „ma már teljes egészében a városé a Dolinka...” Az újság sokat foglalkozott a gyárral és a Dolinkával is. Mi lesz velük? - kiáltanak a kérdések, válasz azonban nincs. Közben a Dolinka vandál kezektől pusztul, lassan elenyészik. Ennek akart véget vetni 1997 novemberében Angyal János önkormányzati képviselő, amikor megalakította a Dolinkáért Egyesületet. Az egyesület lelkes tagjainak keze nyoma hamarosan megmutatkozott a tisztább környezetben, meglátszott a felújított padokon, a helyreállított használati eszközökön, a játszótéren és környékén is. Ám az egyesület önzetlenül végzett, áldozatos munkája, befektetett energiája, minden erőfeszítése is kevés volt ahhoz, hogy megálljt parancsoljon az illegális szemétlerakásnak, a pusztulásnak, véget vessen a szándékos károkozásnak és rombolásnak. A ’90-es években a liget visszakapta a Dolinka nevet, de a rangját és méltóságát nem. A Dolinka élni akar Hosszú évekig nem történik semmi, csak a Dolinka haldoklik csendben. Az agóniát Czene Gyula városi önkormányzati képviselő, az újjáalakult Dolinkáért Egyesület elnöke próbálja megállítani, aki 2005 februárjában így nyilatkozik az önkormányzat lapjában:- A Dolinka a városé, ezért a rehabilitációért is elsősorban a város a felelős. Egyesületünk természetesen hívja és várja a ligetért tenni akarók ötleteit és konkrét segítségét. Számítunk a cégek, az intézmények és magánszemélyek támogatására, s igyekszünk céljaink, programjaink megvalósítására pályázati pénzeket is szerezni. Örömmel tapasztalom az önkormányzati cégek pozitív hozzáállását. Az elmúlt napokban közösen tisztáztuk a tennivalókat. Az őrzést, a takarítást, és a romok eltakarítását tarjuk a legsürgősebb feladatnak. Úgy érzem, hogy a város vezetése is belátta: a Dolinka ügye az eddigieknél nagyobi) figyelmet érdemel, ezért is kerül az ez évi költségvetésbe tízmillió forint a rehabilitációs munkálatok kezdeti lépésére. Gyors és látványos eredményekre persze nem számíthatunk... A Dolinkáért Egyesület elnöke a realitás talaján áll, s talán éppen ez az a láncszem - a valós helyzet felmérése, elemzése, a lehetőségek és körülmények pontos számbavétele, megvalósítható célok kijelölése, megalapozott tervek készítése, a segítők és támogatók felkutatása, a források megjelölése - ami az összefogás erejét is megsokszorozhatja, az együttműködés gépezetét beindíthatja. Csak remélhetjük, hogy a Dolinka élni fog, s bízunk is benne, hogy így lesz, mert élni akar. Értünk, nekünk, mi több: gyermekeinknek és unokáinknak is. Valami azért megmozdult: a Dolinkáért Egyesület gondozásában elkészült a Dolinka-fejlesztési koncepció 2005. című tanulmányterv, amelyet várhatóan a salgótarjáni közgyűlés is tárgyal a közeljövőben. Baráthi Ottó A volt presszó bontás előtt, legrosszabb állapotában
