Nógrád Megyei Hírlap, 2005. szeptember (16. évfolyam, 203-228. szám)

2005-09-03 / 205. szám

2005. SZEPTEMBER 3., SZOMBAT \ 7 „Egy boldog ember Szabó Andrea BALASSAGYARMAT. Bódi Tóth Elemér költő, újságíró egy mély értelmű mesével kezdte Gonda Zoltán képzőművész kiállításá­nak megnyitóját a Madách Imre Városi Könyvtárban. A boldogságot kereső királyfi magára szeretné venni egy bol­dog ember ingét, hogy ő is része­süljön a lét örömében. Egy kubi­kossal találkozik, aki ugyan bol­dognak, egészségesnek és dol­gozni tudónak vallja magát - de nincs inge.- A művész szintén a boldog­ságot keresi, és megrendítő, ra­gyogó, megkapó, világító és vilá­gos színvilága érzelmileg és gon­dolatilag is a világ és az élet sze- retetét, a mikro- és makrokoz- mosz poézisét fejezi ki - mondta a méltató, aki hozzáfűzte: Gonda Zoltán már csak azzal foglalko­zik, amit a létezésből fontosnak tart. A ráerőszakolt, külső idő helyett a művész a saját, belső idejét éli meg és szép emlékeiből gyarapítja művészetét.- Az ember azonos az emléke­ivel - fogalmazta meg Bódi Tóth Elemér, s csakis rajta múlik az: mit kezd az emlékek által ráha­gyott örökséggel.- Gonda Zoltán a belső és külső világ, a nap, a hold, a szél, a tengerek csodáját mesé­li el művein keresztül. Ezt su­gallják tiszta kompozíciójú fest­ményei, izgalmas felületei, szí­neinek pompás ragyogása. A művészet dacol a múló idővel, s mindig az adott kort fejezi ki, de éppúgy árulkodik az alkotó belső történéseiről. Az élet ér­telme a kérdésfelvetés és a sok kérdés egyben már megadja A A inge” NÓGRÁDI BULVÁR magát a választ - fejtegette a költő. Gonda Zoltánt - aki 1967-től 1971-ig volt a balassagyarmati könyvtár vezetője - utódja, Oroszlánné Mészáros Ágnes könyvtárigazgató is meleg sza­vakkal köszöntötte, kiemelve azt, hogy a festőként induló mű­vész a grafikában szintén nagyot alkotott, s művei Lengyelorszá­gon, Litvánián át eljutottak Né­metországba, Kanadába és az Egyesült Államokba is. A „világjáró” Gonda Zoltán egy este erejéig hazalátogatott if­júsága városába, ahol nem csak régi barátaival találkozhatott, de a Barát házaspár szaxofon- és zongorajátékában, valamint Sza­bó Lőrinc Tücsökzenéjének Csá­bi István és Tibay András előadó- művészek által megidézett rész­leteiben is gyönyörködhetett. Gonda Zoltán és Bódi Tóth Elemér SZTARINTERJU - CHARLIE Nógráditól is váija a rajongókat a Kisstadionba! Óriási bulira invitálja nógrádi szimpatizánsait az énekes szeptember 10-én, szombaton Budapesten, a Kisstadionban. Amint mondja, élete egyik legfontosabb koncertje lesz ez, és szeretné, ha minél többen részesei lennének a közös ün­nepnek, amikor az összes létező slágerét eljátsza. Ritka alkalom, amikor egy újságíró elkísérheti Charlie-t a fellépésére. Kü­lön varázsa van annak, amikor az előadó a fellépés előtt és után mesél a busz­ban. Interjúnk az egyik vi­déki előadásra történő uta­zás során készült.- Hihetetlen szeretettel fogad­tak az emberek a benzinkútnál, ahol megálltunk, és mindenkivel nagyon kedves voltál, mintha csak ezer éve ismernéd a számod­ra amúgy idegen embereket. Min­dig ilyen közvetlen tudtál marad­ni, soha nem szédített meg a nép­szerűség?- Egyszerű ember vagyok én a kezdetektől fogva. Rengeteget gyűrődtünk a kollégáimmal együtt, s talán emiatt a gyűrő­dés miatt tudtam az maradni, aki mindig is voltam. Mára telje­sen elpiacosodott a szakma, már nem az értékekről szólnak a dol­gok, de én pontosan tudom, mi­nek mi az értéke. Már rég meg­tanultam; egyetlen dolog tudja megfogni az embereket, az őszinteség. A felszínesség nem fog meg senkit Az idő tájt, mikor ilyen idős voltam, mint te, vagy még ennyi se, már megválasz­tottak zenekarvezetőnek. Mene­dzser nem volt. Mostanság sincs; egy kezemen meg tudom számolni hányán vannak. Mene­dzsernek lenni nem nagy dolog 200-300 kilométeren belül! Nem nagy mutatvány, viszont vannak tehetséges emberek, akik jó meglátással rendelkeznek, tud­ják mit kell csinálni. A külföldi útjaim során rengeteg tapaszta­latot szereztem, ezért lehetek olyan ember, aki veled, vagy bár­kivel le merek ülni, és ha őszin­tén kérdez, akkor őszintén vála­szolok.- Olvastam korábbi visszaem­lékezéseidet, még egész az elejé­ről. Annak idején, a valamivel viszontagságosabb években ilyennek gondoltad a népszerű­séget, mintahogyan azt ma meg­éled?- Fiatal fejjel hajszoltam a népszerűséget. De minden kollé­gámnál hasonló volt a történet; imádtuk a zenét, lehetőségeink­hez mérten maximálisát nyújtot­tunk, s természetesen szeret­tünk volna minél sikeresebbek lenni. Viszont nem mindig egye­nes az út, a nagy kérdőjel min­dig ott lebeg, hogy mennyire sze­rencsés az ember a kapcsolatok terén... Rengeteg zenekar volt akkoriban, jöttek-mentek a mu­zsikusok egyik csapatból a má­sikba. Én viszont szerettem a sa­ját pipámat szívni, annál is in­kább, mert borzasztó népszerű volt az együttes! A korosztályombeli zenészek tud­nának mesélni arról, hogy en­nek ellenére szinte semmit sem tudtam elérni a médiában a fil­men kívül - a filmesek szerettek bennünket. Nagyon attraktív ze­nekarról van szó, mégis sikere­sek voltunk. Ha nem lettünk vol­na azok, a filmesek sem találtak volna meg minket! Az összes klubunk tömve volt! Nagyon ér­dekes zenét játszottunk, mind­egyik társulástól különböztünk, talán a Kis Rákfogó vagy az Orszáczky Mikiék Chicagos hangvételű Syriusa volt hasonló világ. És ehhez nagyon jó társak kellettek! Működött is a dolog, rengeteget dolgoztunk. Igaz, fil­lérekért, mert csak az adóssága­ink voltak.- Ebből éltetek?- Ebből, és sokszor emberte­len körülmények között! Folya­matosan fejlesztettük magun­kat, korszerűsítettük a cuccokat, új berendezéseket vásároltunk, és mindegyikünk tele volt 4-5 kezessel, ugyanis ezek kellettek annak idején egy hangszervásár­láshoz. Külföldi zenekaroknál akkoriban per­sze nem voltak ilyen gondok... Ezeket is csak most tudtuk meg, hogyha valaki vásárol valamilyen hangszert, azt le tudja írni. Nyugaton már ezer éve műkö­dik az adórend­szer; leírhatják a hangszereket, nálunk csak a rendszerváltás után jött be, hogy egyáltalán egy zenész el tud valamit számolni. Mondjuk leírni sem tudtunk volna sem­mit, olyan kevés volt a gázsink. Szóval ilyen hévvel csináltuk, és azért tudtuk csinálni, mert való­ban működött a történet! Az pe­dig, hogy azt mondják, milyen szerencsés vagyok... Istenem, most érett ki az egészből vala­mi! De hidd el, ugyanez volt ré­gebben is; ugyanúgy játszottunk szabadtéri színpadokon, s azo­kon a nagy helyeken, illetve kis klubokban, mint azok, akik az idő tájt nagyon népszerűek vol­tak. Ugyanolyan népszerűek vol­tunk mi is, csak ők szóltak a rá­dióban, szerepeltek a televízió­ban, mi pedig nem.- A lelked mélyén sem bánt, hogy csak most jött össze?- A lelkem mélyén?... Nézd, akkor sem lett volna sértődés bennem, ha nem jutok el idáig, ahol most vagyok, hanem eset­leg még mindig külföldön kéne dolgoznom! Nem. Amióta el­kezdtem dolgozni, soha nem tör­téntek nagy változások a zene­karokban. Ha történtek is tag­cserék, a bandák hosszabb ide­ig mentek. Soha nem azért cse­réltünk le valakit, mert rossz muzsikus volt, hanem azért, mert disszidált, vagy más ma­gánjellegű problémánk akadt. Zenei gondok nem voltak. Ezért tudtunk harmonikusan együtt dolgozni, s ezért voltam képes ilyen hosszú ideig csinálni az idézőjelbe tett "vendéglátót", amikor 13 éve kimentem. Több periódusa volt ennek. Az első egy afrikai dolog, amikor két és fél évig nyomtuk. Utána jött '80- tól a Generál-korszak, majd öt év múltán Skandinávia. Azt szokták mondani, hogy hajózni mentünk, de ez így nem stim­mel. Igaz, minden évben játszot­tunk egyszer vagy kétszer egy hónapot egy nagy hajón, ám a történet nem erről szólt, ugyan­is hajón nem lehet kibírni - leg­alábbis az én zenekarom nem bírt volna ki "úszva" hosszabb időt. A külföldi munkáim ren­geteg országot érintettek, Japán­tól kezdve, Spanyolországon át, egészen Svájcig. Az amerikai dolgaim már külön történetek, mert az Újvilágban nem a zene­karral játszottam, hanem a ze­nészbarátok révén jött össze a munka. Amikor a csapat hosz- szabb-rövidebb időszakokra ha­zajött, én azalatt kimentem Amerikába. Tehát a külföldi idő­szakaimat is sikernek könyvel­hetjük el. Exkluzív helyeken ját­szottunk, mindig volt buli, állan­dóan kaptunk szerződést; mű­ködött a dolog. Talán egyetlen olyan periódusa volt az életem­nek, amikor padlón voltam, az Olympia felbomlása után. Ke­restem, kutattam, hogy mit csi­náljak, össze voltam törve. Kö­rülbelül egy évecske lehetett a mélypont. De akkor is egyből tíz zenekarba hívtak, mert a régi időkben úgy működött, hogy rengeteg zenekar volt, és mind­egyikben játszott egy-két na­gyon ügyes, tehetséges ember, akikről előbb-utóbb tudomást vett a tíz vezető formáció, és pil­lanatokon belül megtörtént a "szipkázás". Engem is megtalál­tak, de én maradtam magam­nak. Aztán találtam három alap­embert - zongora, basszus, dob - és kimentünk Afrikába. Ennyi volt a-váltás, s amikor hazajöt­tünk, indult a Generál. Nagyon érdekes muzsikát játszottunk. A Generálban pont egy ilyen szipkázás történt, amit Tátrai­val azóta is sajnálunk. Megbán­ni nem bántam, csak jó lett vol­na, ha esetleg több időt adok a kifutáshoz, mert borzasztó nép­szerű volt a zenekar. Visszame­nőleg senkire nem haragszom, ugyanis belegondoltam a saját helyzetembe. Tegyük fel: ha én is ugyanolyan szituációba kerü­lök, mint az akkori legnépsze­rűbb zenészek - ahogy bele is kerülhettem volna, ha eladom az Olympiát - akkor engem már a '70es évektől játszott volna a rádió, nem pedig a '80-as évek­től! Elég sokáig tapostam az el­ső vonalat. Hittem benne. Azt pedig, ami ma velem történik, lehet, hogy tíz év múlva tudnám úgy igazán a jelentőségének megfelelően értékelni, mi is volt ez valójában. Sokan azt mond­ják, hogy már elértem mindent ez alatt a rövid idő alatt. Tulaj­donképpen rövid ez az idő, hi­szen '90-től lehet számolni a visszatérésemet, s azóta mind­máig 25 lemezt készítettem. Eb­ben benne van a Tátrai Band is, amely számomra külön világot jelent. A bandát Tibusszal és Pálvölgyi Gézával kezdtük el, amikor hazajöttem. Igényes ze­nei vonalat választottunk, és eb­Szöveg: SÁNDOR ANDRÁS Ötleteit, észrevételeit a nogradibulvar@chello.hu e- mail címen várjuk. Ajánljon figyelmünkbe újabb „áldozatokat”, találja ki, kivel folytatódjon a Nóg­radio 100.4 ben is nagyon hiszek. Itt a szó szoros értelmében zenekarról lehet beszélni. A szólóalbumaim esetében viszont azok az embe­rek, akiket szerettem, ráéreztek az egyéniségemre, s a jól megvá­lasztott zenészekkel és háttér­csapattal olyan zenei világot hoztunk létre, amely egy kicsit jobban rólam szólt. Ennyi a "cso­da" titka. Gaabriel felfedi magát a Nógrádi Bulvárban! Napok óta hallani a különböző kereskedelmi rádiókban (igen, az országos adókon is) egy új dalt Árnyék címmel, amelynek a kutya sem ismeri az előadóját Pontosabban eddig nem is­merte. A Nógrádi Bulvár ugyan­is miután utánanyomozott, ka­pott egy levelet a fiatalembertől, amelyet most teljes terjedelmé­ben közzéteszünk. "Helló! Kenéz Gábriel a nevem... tényleg Gábriel! És ezentúl főként csak Gaabriel. Szegeden születtem. Oroszlán vagyok... és 185 centi ma­gas. Imádom a tiramisut Meg Má­tyás királyt Rögtön tudtam, hogy énekes leszek. Csak előbb jártam katonai iskolába, jazz tanszakra. Dolgoztam, mint eladó, röntgenasszisz­tens, beteghordó, pizzafutár, postás, biztosítási ügynök, rakodómunkás, sőt Svédországban még favágóként is - bár ez nem látszik rajtam. Az­tán egy szép nap felkeltem és írtam egy dalt A címe Árnyék. Hallgassátok sok szeretettel! Gaabriel"

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents