Nógrád Megyei Hírlap, 2005. szeptember (16. évfolyam, 203-228. szám)
2005-09-23 / 222. szám
2005. SZEPTEMBER 23., PÉNTEK VADÁSZTARISZNYA Szarvasbőgés idején - Biizmödi görény, börzsönyi medve SALGO VARA: A MÁSIK Faragó Zoltán A Börzsöny hegység és az Ipoly-völgy találkozásánál fekvő Perőcsény község közelében is van egy Salgó-vár, akárcsak Salgótarján mellett. Valami négy kilométerre esik a falutól, s némi fal- és fóld- sáncmaradványokon kívül csak rossz hírű birtokosának egyik-másik cselekedetére emlékeznek a helytörténeti kiadványok. VADKAN HELYETT MEDVE Kovács Ferenc, az Ipoly Erdő Rt. hivatásos vadásza számtalan érdekességet látott már a Börzsönyben. Felejthetetlen élményt jelentett számára, amikor megpillantotta azt a barnamedvét, ami 1994 őszén két hónapig a hegység területén tanyázott.- Egy kollégával láttuk a medvét - kezdi Kovács Ferenc. - Először úgy gondoltuk, hogy vaddisznó szösz- mötöl a bokrok között, mondtuk is, hogy micsoda kan! Úgy ötven méterre lehetett. Háttal volt nekünk, látni igazából nem lehetett. Azután fordult a szél, a medve megérezte az emberszagot, felkapta a fejét... Az a pillanat felejthetetlen! Amikor megláttuk a hatalmas fejét, az orrát, ahogy szimatolt, a kerek füleit... Nem sokáig mutatta magát, megugrott. Az a hatalmas állat alig ütött zajt, talán két kis ágroppanás jelezte, hogy merre menekül. Futottunk utána, hátha megpillantjuk még, mert a bokros alatt vagy húsz méterre kezdődött egy meredély, azon meg bükk szálerdő állt, amiben messzire ellátni. Éppen arra tartott a medve. Mire a letöréshez értünk, már semmi nem mozgott, az a hatalmas állat úgy eltűnt, mintha ott sem lett volna! Egyébként két hónapig tanyázott a Börzsönyben, a nyomait többen is látták, egyszer megfigyelte az egyik hivatásos vadász is, aki éppen egy svájci vendéggel volt kinn a területen, szarvasbikára... CUKOR A VÖLGYBŐL A Pléska-bérc alatt, a Diósjenőről Kemencére vezető út mellett kopjafa emlékeztet egy valahavolt cukorüzemre - de hogyan kerül egy cukorüzem a hegyek közé? Nos, nem akármilyen cukrot készítettek ott, hanem a juharfa kérgének nedveiből előállítható fajtát. Szeptember van, de nyár végét idézi az erdő. Más években, amikor az aszály már májusban megkezdődik, július végére leveleket pergetnek az akácok, a vízhiánytól sárgul a bükkös, szinte lombtalanná válnak a cserjék, a fák alatt pedig úgy zörög az avar, hogy lehetetlen a cserkelés... Most meg? A nagy augusztusi esők után szinte megújult, kizöldült az erdő, s egyelőre alig venni észre rajta az elmúlás munkáját. Árulkodó jel persze sok akad. Túl vagyunk a szeptember elején esedékes vargányaszezonon, a fecskék nagy csapatai elvonultak délre a gólyák után, s megkezdődött a szarvasbőgés. A tölgyek időnként útjára engedik a föld felé egy-egy gyermeküket. A barna makkok koppanva érnek az avarra, hogy vadak és madarak tápláléka legyen belőlük - vagy tölgyfa. Késő délután van már, amikor a terepjáró befordul az erdőbe a Pest megyei Perőcsény község felett. Kísérőm, Kovács Ferenc, az Ipoly Erdő Rt. hivatásos vadásza sokat látott és tapasztalt már a Börzsönyben. Nem csak az év- és a napszakok változásait, a természet körforgásának évente ismétlődő, mégis mindig más és más csodáit, hanem néhány olyan rendkívüli dolgot is, amivel nem sok erdőjáró ember dicsekedhet. Merthogy került már elé hiúz és medve is. Pontosan emlékszik arra, hogy a mackót mikor pillantotta meg. Említi is a dátumot - hát tizenegy évvel ezelőtt, éppen ezen a napon esett meg a ritka találkozás! Kovács Ferenc hiúzt kétszer látott, egyszer azt is megfigyelte, hogy egy élő mezei nyúllal úgy játszik, ahogyan a macska szokott az egérrel. Az egyik nagymacskát alig két kilométerre látta egy lakott helytől, a másikat azonban minden emberi zavarástól távol, a hegység belsejében. No, ekkora szerencsénk, medvelátó, hiúzfigyelő pillanatunk aligha adódik, de nem is ez a lényeg: azért járjuk az erdőt, mert őzbakot keresünk így, az idény legvégén. Szóval: vadászunk. Kocsiból ki, fel az emelkedőn egy szóróhoz - semmi. Vissza, be a kocsiba, fel a hegy alá, s hosszabb cserkelés következik. Némán, minden kis gallyat kerülve lépkedünk az agyagos földúton. A sárban nyomok: szarvasok, őzek, vaddisznók írtak bele szűkszavú üzeneteket, amelyekből annyi már az első pillanatban kiderül, hogy kik jártak itt... Érdekes a hely. Terméstől roskadozó szederbokrok borítják az út egyik oldalát, lakmározó énekes és feketerigók tucatjaival, A Duna-lpoly Nemzeti Park határa a Miklós-tető nevű bérc alatt lahol felmegyünk egy szörnyű meredélyen. Közönséges gépkocsi már az első kanyarjában megakadt volna... Sötét van még, amikor egy nagy vágás szélén kiszállunk a terepjáróból, s felfelé igyekszünk tovább. Éppen kel a nap, rózsaszínűre festve a Börzsöny felett pihenő fátyolfelhőket. Gyönyörködöm a színekben, közben száraz gallyra lépek, mire a bükkszálasban megugrik vala- ^ mi. A gerinc közelémegyünk a vágás közepéig. Kovács Ferenc észre is vesz egy őzet - a szemközti hegyoldalban, egy sziklakopáron legelészik, de olyan messze van, hogy szabad szemmel nem látni, távcsővel meg csak egy vöröses folt... fi Pléska egyébként a hely neve, alatta vezet az út Diósjenőről Kemencére. Visszamegyünk a terepjáróhoz, aztán egyre feljebb kapaszkodunk az erdészeti úton. Egy helyen bikát látunk a bükkös újulatban. Fiatal, úgy hároméves, dárdás agancsú. Látni csak itt-ott lehet a sűrűn , növő csemeték kölést egy alacsonyabban fekvő erdőrészben. Őz itt sincsen, de megleljük a csemetés szélén egy szarvasbika bőgőMozdul-e valami a hegyoldalban? Kovács Ferenc távcsővel ritkás bükk szálerdő áll a másikon, vadkárelhárító kerítéssel körülvéve. Persze láttunk már vadat mögötte is... Fekete harkály kiáltozik valahol a ritkás bükkösben. Az őzsírásra emlékeztet a hangja, különös is egy fa tetején, de aztán a szomorú kiáltásokat hirtelen ciripelésszerű hang váltja fel. Aztán valami zörög a kerítés mögött... Mi lehet? Embermagasságú az újulat, látni semmit nem lehet, hiába várunk jó ideig. Aztán vissza a kocsiba, s egy közeli, nagyrészt cseres-tölgyessel körülvett rét felé vesszük az irányt. Úgy hívják: Büzmöd-rét. Éppen lemenőben a nap az Ipoly széles völgye felett. A párás kora őszi levegő megszűri a fényét, akár bele is lehet a nézni a bíborszínű napkorongba. Az erdőben hagyjuk a terepjárót és a rét szélére cserkelünk. Útközben valami zörgeti az avart előttünk, de a sűrűben nem látni a zaj okozóját; akár még rigómadár is lehetett... Estefelé kell már a melegebb ruha, sötétedés után gyorsan hűl a levegő. Jól felöltözve üldögélünk egy darabig az út szélén a fűben, élvezve a kora est áldott békességét Az erdő és a rét szürkületkor békés - de nem csendes! Vörösbegy csetteg valahol, szajkó riaszt, poszáták és rigók lakmároznak a tisztást körülölelő bokrok bogyóin, s néha, amikor valami megijeszti őket, rémült kiabálással menekülnek. Egy lódarázs dong körülöttünk. Egyszer elmegy, másszor visszatér, véglegesen csak sötétedés után marad el. Néha egy-egy szúnyog is fülünkbe döngicséli a vérszívó nótát... Ezek azonban a természethez tartozó dolgok, nem zavarják hely a nyugalmát. Még a szúnyogok sem! A nap lemegy időközben, helyette a fák lombjai között átvilágít a hold. Megszólal az őszi tücsök, szomorú pirregése búcsúztatja a nyarat, a környéken tanyázó őzek pedig valahol máshol járnak, mert a rétre egyik sem jön ki... Őz nincs, de nem sokkal később mordul néhányat egy szarvasbika! Bal kéz felől szól, de nem bőg folyamatosan, csak néha hördül párat, aztán meg nagyokat hallgat. Aztán megszólal egy másik bika is, jobbra a réttől. Ez közelebb van. Telnek a percek, apránként ráborul az erdőre az este. A csillagok ragyognak, a hold egyre magasabbra emelkedik, nemsokára a fák koronája fölé ér, hideg fényét egyszerre hinti a rétre és foltokban az erdei földútra... Amin közeledik valami! Hangtalanul jön egy fekete állat, hullámos mozgással, majd a holdfényben megvillan fehér pofafoltja... Egy megtermett görény! Éppen előttünk siet el, amikor legközelebb ér, legfeljebb kétlépésnyire van. Egy szívdobbanásnyi időre meg- áü előttünk, majd hullámzó futásával az útszéli cserjék alatt terem. Egyet zörren arra az avar, s már nyoma sincs, mintha valami látomás lett volna... Aztán csak az őszi bogár szomorú pirregése, a szarvasbikák hördülései, meg egy, a rét felett már teljes sötétségben elrepülő madár kiáltásai hallatszanak. Egy valami rontja az összhatást: az égbolton egymást érik a repülőgépek. Némelyiknek a zúgását is hallani. Álmatlanul töltött, rövid éjszaka után hajnali fél hatkor újra a Börzsöny felé vesszük az irányt. Diósjenő és Kemence között vabe ér egy szívdobbanásnyi idő alatt, s már látni a fatörzsek között kecses szökkenéseit. Szarvas menekül a hegygerinc másik oldala felé, méghozzá bika, mert kísérőm azt is hallotta, hogy koppant az agancsa egy fatörzsön. Nemsokára már a nagy irtás szélén állunk, a rejteket adó, nagy bükkök alatt. Legalább négy-öt őz tanyázik itt, de persze most nem jönnek elő. Helyettük azonban bőgni kezdenek a szarvasbikák! Először a szemközt eső hegyoldalban kezd nyekeregni egy fiatal bika és bőgősére azonnal érces választ kap. Elgondolkodom, hogy vajon miket mondhatnak egymásnak? Persze aligha lehet emberi nyelvre lefordítani a vad beszédét, de, miután a fiatal belenyekergett a hajnali csendbe, az öreg valahogy így mordult vissza:- Öcsém, hallgass!- Na nee... Gyere, ha kell valami!- Hova? Hovaaa? Hö-hö-hö-hö- ö-ö... Az érces hangú, idősebb bika szinte nevet a fiatal kollégán, amikor azt mondja: hö-hö-hö! Feleselnek egy darabig, aztán felettünk az oldalban megszólal egy igen mély hang... Micsoda bika lehet! Csak egyszer szól, de az tiszteletet parancsoló, szinte a hegy belsejéből érkező bőgés. Öreg bika lehet, nem hangoskodik feleslegesen, inkább csak tekintélyt tart, jelzi, hogy bármit mondjanak a többiek, azért mégiscsak ő a legkülönb legény a hegyen, s ezen ne vitatkozzon a szarvasok népe! El is hafigatnak a többiek egy kis időre, de aztán újra kezdik, s nagyon távolról még két bika csatlakozik. Valami hirtelen mozdul a vágás közepén vezető úton! Őzbak, dobban a vadászszív, mert minden vöröses villanásban azt lát az ember - amit a legjobban akar... A sűrűség azonban már mozdulatlan, eltűnt a vad. Felőlem most bőghetnek a bikák, ahogyan kedvük tartja, csak azt a részt nézem, ahol a vöröses villanást láttam... Nemsokára arrafelé cserkelünk. Nagy reccsenéssel megugrik valami! Megállunk, várunk, s a hegy gerincén meg is pillantunk - egy szarvasünőt. Ő volt hát a vörös villanás, amit őznek véltem... A már jól benőtt földúton kizött. Hogy eltűnhet az ilyen terepen a tizedekkora őz? Nemsokára a Miklós-tető nevű bérc alá érünk. Itt is nagy bükkösök és vágások húzódnak egymás mellett, s majdnem fenn a gerincen magasles áll. Szép a kilátás, félkörben az Ipoly völgye, meg a folyócskán túl húzódó hegyek karéja látszik a reggeli párától homályosan, alattunk a Börzsöny bükkösei, előttünk egy különálló hegy. Amint megtudom, Godóvár a neve. Volt is rajta erődítmény a középkorban. Alatta mély völgy húzódik, az aljában folydogáló csermely neve: Csörcsölye-patak. Szépséges, hangutánzó szó!- Erről a lesről, meg ott az erdőszéli elállóhelyről a téli hajtásokban biztos a hat-hét disznó! - mondja kísérőm. Aztán némi távcsövezés után olyan kérdést tesz fel, ami immár jó két hónapja megállja a helyét, csak nekem eddig valahogy nem jutott eszembe:- Te valami őzriasztó szert szedsz? Merthogy az itt tanyázó őzek sem mutatják meg magukat. Vörösük ugyan valami egy ritká- sabb részen, de a céltávcső megmutatja, hogy csak egy sombokrot kezdett el befesteni az ősz. Mondom erre, hogy úgy kilométernyiről, a sziklakopáron láttunk az előbb egy őzet.- Az kitömött bak, csak a vendégeknek mutogatjuk - vallja be kísérőm. Néhány távoü bőgést még itt is hallunk, de a hajnal átadta már a helyét a reggelnek, s egyre csendesebb a szeptemberi erdő...- Túl a gerincen turistaút vezet - mutatja az irányt Kovács Ferenc. - Októberben, amikor a bükklombok kiszínesednek, nagy rajta a forgalom. Az emberek azért csak szeretik a természet szépségét! Aztán elmondja, hogy van vagy két kilométernyire egy szikla, ahová már nem hallatszik fel sehonnan a forgalom zaja. Bizony, szép lehet ott hallgatni az ezer neszből, apró zajból, szélzúgásból, szarvasbőgésből, madárhangokból álló őszi csendet - csakhát most inkább a hegység szelén tanyázó őzekkel kellene próbálkozni. Megcsodálok néhány roppant méretű, úgy vödör nagyságú taplógombát egy bükk törött törzsén, megkóstolom a sok csapadék miatt nagyra nőtt szederszemeket, aztán egyre fogyatkozó reménnyel folytatjuk a .cserkehelyét. Jól felkaparta a főidet, nyomait is ott hagyta a szélén. Teszünk egy kört a sziklás hegytetőn. Hársak, kőrisek, termést érlelő sombokrok, egy-két szil, fává nőtt galagonyacserjék, gö- csörtös gyertyánok állnak itt. Zergének való terep, de hát az nincs a Börzsönyben... Aztán a legutolsó cserkelés egy vágásban, ami szintén üres, még madár sem mozdul benne. Máskor pedig akad itt bak... Kovács Ferenc visszafelé sétálva, amikor már nem kell csendben lesnünk a vadat, elmondja, hogy egy alig kis- arasznyi, de háromszárú agancsot viselő bak is került már itt puskavégre. A vendég elsőre elhibázta, merthogy szenvedélyes fegyvergyűjtőként elöltöltő puskával vadászott, ami, hiába vontcsövű, csak nem hord olyan pontosan, mint a modern golyós fegyverek. Amikor a füstös lőpor okozta füstfelhő eloszlott, cserkeltek tovább szarvasra, nem sokkal később azonban, amikor már visszafelé mentek a kocsihoz, az őzbak ott volt a régi helyén, s éppen azon dolgozott, hogy egy facsemetét megfosszon a kérgétől. Húsz méterre lehetett becserkészni az elfoglalt vadat, onnan a vendég már könnyedén meglőtte az elöltöltővel. Megyünk a hegy lába felé. A kocsiból még látni vitorlázó egerészölyvet, az út széli farakásokon keresgélő vörösbegyet, széncinegét, de vad nincs. Nem sikerült őzbakot lőni, de ennél szomorúbb, hogy búcsúzni kell a Börzsöny szépséges hegyeitől, bükköseitől, vadjaitól, vadász kísérőmtől... Nem sikerült, de nem vagyok csalódott! Nagy reményekkel kezdődik minden erdőjárás, az igaz, de tény, hogy az eredmény mindig kétséges, azaz többnyire - nincs. A szépséges táj, az ezernyi titkot rejtő erdő, a vad elejtésének reménye, az ágreccsenés okozta izgalom, a szarvasbőgés hallgatása azonban zsákmány nélkül is nagy élmény! Az a vadászattal tölthető pár óra szinte kiesik az életemből, észre sem veszem az idő múlását, legfeljebb azt, hogy kivilágosodik, a hajnalból reggel lesz, majd délelőtt - utólag mégis emlékszem minden apró mozzanatra, madárhangra, avarzörgésre, hát még arra, ha sikerül megpillantani valamilyen vadat! Lövés? Az ritkán dördül...
