Nógrád Megyei Hírlap, 2005. szeptember (16. évfolyam, 203-228. szám)
2005-09-15 / 215. szám
4 NÓGRÁD MEGYE 2005. SZEPTEMBER 15., CSÜTÖRTÖK Elveszett kor - Vallomást tett a szilváskői kis harang Egyszer, valaha, fiatal embernek régen, idősebbnek meg talán nem is annyira, pontosan 1930-ban, tehát kinek-kinek gyermekkorában, szülője, nagy- vagy dédapja, -anyja idejében, érdekes leletre bukkantak az emberek valamelyik, Bárnán keresztül folyó patak medrében: a víz egy 22 fontos, tehát úgy 12 kilogramm súlyú harangot mosott ki a földből. Nézegették, forgatták a jó bárnaiak a megtalált kincset, de nem fedeztek fel rajta semmiféle jelzést, ami eligazította volna őket, hogy mely korból származik a megfeketedett bronzöntvény. Azt sem tudta senki, hogy mikor és miért rejtették a földbe a csörgedező csermely partján, ahonnan később kimosta a víz. Aztán éppen az idő tájt öntettek a bárnaiak a templomtoronyba új harangot, aminek költségeibe mindazok beszálltak, akik az egyházközséghez tartoztak, így a korabeli Szilváskőpusztán lakók is. Akkoriban még élt és gazdálkodott vagy tizenöt kisebb-nagyobb tanyára való háznép a bazaltcsúcsot ölelő hegyoldalban, a Bár- na-patak forrása felett elnyúló földeken. Úgy döntöttek hát a bárnaiak, hogy a frissen meglelt régi harangot a szilváskő- ieknek ajándékozzák, hadd figyelmeztesse csilingelő szava a pusztán élőket, hogy éppen hajnal, dél vagy este van. Tudták ezt persze maguktól is az emberek, hát hogyne tudták volna. Csakhogy más az, ha egy kis harangszó is erősíti elméjükben a napszakok érkezésének hírét, nem beszélve arról, hogy temetéskor, búcsúkor, esküvőn, keresztelőn - merthogy akkor még születtek gyermekek is a hegyen - volt, ami felhívja a szil- váskőiek figyelmét arra: valami jó vagy rossz dolog történt. Az egyik tanya kertjében, nagyjából a hegy közepén, hogy a csilingelő harangszó jobbra-balra terjedhessen, haranglábat is emeltek az ajándéknak. Nem túlságosan nagyot persze, csak cél- és egyszerűt, ami egy pusztára elegendő. A földbe ástak egy ágasfát, olyant, mint amilyen a gémeskúthoz szükségeltetik, csakhogy itt a gém tengelyére, a fa elágazásának közepébe a harang került Még tetőt is ügyeskedtek fölé, hogy az időjárás viszontagságaitól kíméljék. Harangozó is akadt, a legközelebbi tanya gazdája, Folk néni, akinek keresztnevét már hiába kutatja az emlékezet Lévén azonban a tanyák népe nagyrészt szlovák eredet, Mamko néven emlékszik reá a régi öregek fogyásával egyre kisebbedé szilváskői köztudat. No, hogy el ne vesszen a lényeg a sok szó között, Mamko úgy jó három évtizeden keresztül hűségesen harangozott háromszor naponta Szilváskő népének. Aztán valamikor kilencszázhatvanöt táján az idős asszony elhunyt, a kertjében álló kicsiny harang pedig, mivel messze esett a többi háztól - elhallgatott. Szilváskőre is rossz idők jártak az idő tájt, merthogy a tanyák fiatalabb lakói elvándoroltak, a munkahely mellé a kertben termett javaknak felvevőpiacot is kínáló környékbeli kő- és szénbányák sorra bezártak. Szóval valahogy feledésbe merült az a kis harang is, amit a patak medrében találtak a bárnaiak pár évtizeddel korábban... Maradt azért emberi élet a történelmi Nógrád és Gömör-Kishont vármegye határa mentén magasodó hegyen. Sokan ragaszkodtak a föld kínálta megélhetéshez, s mindenféle nehézség, így például az utak állapota miatti rossz közlekedés ellenére is kitartottak. A tanyák tulajdonosai között aztán akadt egy, aki a táj páratlan szépsége, a sok erdőnek köszönhetően jó levegője és a környék egyéb látnivalói mellé vendégszeretetet is párosított. Vállalkozás lett a dologból, a Szilváskő vendégház már jó ideje egész évben várja a pihenni, felüdülni vágyókat. Karácsony kivételével. Merthogy az a pár nap a családé, s olyankor csak a gyerekek jönnek ki a tanyára, ahol Takács Sándor és felesége a gazda. Gazda helyett nem nagy túlzás ám uralkodói párnak tekinteni a tulajdonosokat! Merthogy a telek akkora, hogy helyszűkében lévő vidékeken megtenné egy miniállamnak. A ház is van olyan méretű, mint a szerényebb igényű királyok palotája, csak hát itt a vendégek miatt kell is a NÓGRÁDI HARANGSZÓ- A nógrádszakáli harang 1525-ben készült, s a török hódoltság nehéz időszakaiban a helyi legenda szerint láncra kötve az Ipoly vizébe engedték le.- Szent Ignác harangja a karancs- sági templom tornyában hirdeti a delet. Ezt 1799-ben öntötték Kassán, csakhogy ágyúcsőből készült, s az az ágyú valamikor korábban, alighanem még a török idők előtt - harang volt.- Nagykeresztúr kicsiny fatemplomában egy XVIII. századi harang szól. Úgy hívják: cselédharang, merthogy a kisfaludpusztai uradalomban teljesített igen fontos, jeladói szolgálatot nagyobbfajta épület Aztán alattvalók Is akadnak ám, szépszámmal! A testőrséget két barátságos kutya alkotja, a köznépet meg kecskék, juhok, kacsák, libák, különféle fajtájú csirkék és nyulak. Hadserege nincsen Takács Sándor birodalmának, de hát az igazi országok között is akad egykét ilyen. Az egyházi élet központja a telken álló harangláb - elágazásában a bárnaiak ajándékozta kicsi haranggal. Az 1930-ban állított ágasfa az idők során tönkrement, de Takács Sándor - akit tekinthetünk királynak is - mindig nagy gondot fordított arra, hogy a múlt tárgyi emlékeit összegyűjtse és megóvja. A palotája földszinti részét be is rendezte múzeumfélének, merthogy a vadásztrófeáktól a régi cserépedényekig, a lószerszámtól a lakatgyűjteményig ezernyi érdekesség látható itt. Ha már ennyi gondot fordított a szilváskői múlt megőrzésére, hát hogyne érzett volna felelősséget a kicsi harang iránt is! Amikor a régi ágas lábrésze elkorhadt, betongyámot készített neki. A cseréhez azonban le kellett vennie a helyéről a szépen szóló bronzöntvényt. Ahogyan nézegette, forgatta, mintha valami javításfélét vett volna észre rajta... Baráti kapcsolatban volt már régóta a salgótarjáni rendőrökkel, bevitte hát a harangot a kapitányságra, ott is bűnügyi laboratóriumba. Nem volt semmi vétke a harangnak, de hát éppen ilyen jellegű segítség kellett ahhoz, hogy valamit eláruljon titkaiból. A hozzáértő technikus ugyanis valami különleges módszerrel kiderítette, hogy a kicsiny harangon felirat van, sőt, évszám is! Úgy szól az a felirat, hogy „Renováltat- ta Bárna”. Alatta meg az évszám: „Ano 1798”. Az az „Ano” persze azt jelentené, hogy Anno Domini, azaz Urunk 1798. évében renováltatták, csakhát a javítást végző régi mester aligha értette a latin betűvetés mélyebb rejtelmeit Nem is baj persze, a fő az, hogy Takács Sándor figyelmének és a rendőrség segítségének eredményeképpen bevallott valamit a kicsiny harang! Alighanem az történt, hogy valamelyest korrodálódott a patak vizében, s ennek felső rétegét nem lehetett levakarni róla megtalálásakor, csak akkor pergett ki valamennyire, amikor Szilváskőn használni kezdték. Aztán, bizony, elgondolkodik az ember: ha 1798-ban renováltatni kellett, vajon mikor öntötték? Hát az bizonyos, hogy jóval korábban. A török előtti időkben? Vagy már utána? Isten tudja. Rosszabb anyagból készült, mint kellett volna, vagy annyira régi, hogy több mint két évszázada fel kellett újítani? Bármi lehet, hiszen van Szilváskő tágabb környékén néhány igen régi harang is! Aztán ott a másik nagy kérdés: mikor rejtették el? Ha 1798-ban renoválták, elrejteni nyilván utána kellett, de még valamikor a megtalálás éve, 1930 előtt. Csakhogy ettől még nem okosodunk ki kellőképpen, merthogy az elrejtése okát, következésképpen az évét sem ismerjük. Talán az 1848-49-es események, Losonc felégetésének híre jutott el a völgybe? Esetleg a salgótarjáni gerillák akartak volna ágyút önteni belőle? Merthogy valahol a korabeli Salgótarján környékén rejtettek el 1849 szeptemberében, a segesvári csata, a bukás hírére több ezer lőfegyvert a nógrádi szabadságharcosok. Akkor még erősen remélték Kossuth Lajos hazatérését, a hadjáratok újraindulását, a forradalmi események folytatódását... (Kincskeresők kedvéért: a fegyverekből egy-két szekérre valót megtalált pár évvel később az osztrák császári katonaság, de a többi azóta sincs meg!) Vagy az első világháború idején összegyűjtött harangok beolvasztásáról hallva rejtették el a bárnaiak? Utóbbi nem tűnik valószínűnek. A nagy, tonnás súlyú harangok közül sokat feláldoztak akkor, az igaz - de mit kezdett volna a hadüpar egy nagyobbfajta csengettyűvel? Szóval kérdések maradtak bőven. Talán majd a harang következő renováláskor, az Úrnak 2200. esztendeje körül egy kicsit okosabbak leszünk... Még valami. Takács Sándor visszajáró vendégei között akadt egy zalaegerszegi műszerész, aki nemrég hozott egy elektromos szerkezetet Ennek felszerelésével a harang immár harangozó nélkül működik, s a szokásos déli időpont mellett reggel és este hét órakor is megszólal, sőt, a programozás lehetővé teszi, hogy nagycsütörtöktől nagyszombatig néma maradjon. Merthogy ilyenkor a harangok Rómába mennek. Még Szüvás- kőpusztáról is. „Kedves gyermekek” egy díj margóján - A közművelődés közügy! Faragó Zoltán A Nemzeti Kulturális Örökség Minisztere Wlassics Gyula-díjat adományozott Korill Ferencnek, a lózsef Attila Művelődési Központ igazgatójának. Ez a díj a vonatkozó rendelet szerint „azoknak a közművelődésben dolgozó szakembereknek adományozható, akik az iskolán kívüli művelődésben elméleti tevékenységükkel, új módszerek kidolgozásával, azok alkalmazásával és terjesztésével kiemelkedő eredménnyel szolgálták a korszerű művelődést és a művészi ízlés fejlesztését.”- A kitüntetés indoklását tehát ismerjük, de vajon ismeri-e Korill Ferenc, hogy ki is volta díj névadója, Wlassics Gyula?- Igen, ismerem, de csak azért, mert az egyetemen a népművelés mellett a történelem volt a másik szakom és ta% nultam róla. Pedig érdemes többet tudni báró Wlassics Gyuláról, aki a 19. és 20. század fordulóján három kormánynak is nagyhatású kultuszminisztere volt. A nevéhez fűződik - többek között - az egyetemeken a bölcseleti, orvosi és gyógyszerészeti szakok megnyitása a nők számára, a magyar képzőművészeti főiskola megalapítása, a múzeumok és a könyvtárak országos felügyelőségének megszervezése.- A díj névadójának érdemei vitathatatlanok, de Korill Ferenc miért kapta az elismerést?- Érdemeimet - ha vannak ilyenek - nem nekem kell számba venni. Ha viszont a kérdés arra vonatkozik, hogy a kulturális-közművelődési területen eltöltött három és fél évtizedes munkásságomból mit tartok kiemelésre, illetve említésre méltónak, akkor szívesen mondok néhány dolgot. A Magyar Televízióban 1965-ben mutatták be a Concerto című filmet, amelyet az én ötletem alapján készítettünk és amelynek operatőre voltam. A Nógrád megyei Moziüzemi Vállalatnál a 70-es évek elején szerveztem meg és vezettem évekig az országosan elismert filmklubot, majd ugyanitt - már igazgatóként - felépítettük a salgótarjáni és részben a balassagyarmati kamaramozikat és a vállalat 1985-ben „Kiváló” címet kapott. Ezután a Művelődési Minisztériumban dolgoztam filmfőigaz- gató-helyettesként, ahol részese lehettem a filmbemutatási monopólium megszüntetésének, az új forgalmazók színrelépésének, a műsorpolitika liberalizálásával sok, addig tiltott film bemutatásának. 1991-től a Nógrád Megyei Közgyűlés elnökeként - bár ez nem volt közvetlenül kulturális feladat - kezdeményezője voltam Hollókő bemutatkozásának Párizsban a „világ- örökségek világkiállításán”, amiért UNESCO-emlékérmet is kaptam. Ugyanide sorolható Nógrád megye megjelenítése a „Prágai tavasz” rendezvénysorozatában mivel mindkét esetben meghatározó szerepet kapott a kultúra - és ezen belül a palóc népi kultúra - bemutatása. De „kedves gyermekem” volt például a Nógrádi Mecénás Alapítvány létrehozása és az „Istenek a Palóc Olimposzon” című könyv kiadása is. A jelenlegi munkámmal kapcsolatban Salgótarján színházi életének fejlesztését, a képzőművészetben a helyi alkotók, például G. Mészáros Erzsébet, Mustó János, Gelencsér János, Balogh Balázs András, Cene gál István, Somoskői Ödön bemutatását és - bizonyára elfogultan - az „Art mozi” felélesztését tartom elsősorban említésre méltónak. Itt jegyzem meg gyorsan; pályafutásom során sok jó mentor, kolléga és támogató barát volt mellettem, akik mind részesei voltak az eredményeknek, hiszen a közművelődés - természeténél fogva - nem a magányos harcosok klubja. Ebből a felfogásból következik, hogy a népművelők megyei egyesületének alapító tagja, első, és jelenlegi elnöke vagyok.- Ilyen hosszú és sokszínű szakmai pályafutás során nyilván van kialakult felfogása a közművelődésről, a kultúra szerepéről?- Természetesen van. Másfél évtizede írtam le és máig szó szerint vallom, hogy a kultúra közügy és ennek szolgálatában a mecénás önkormányzat szerepe semmivel nem helyettesíthető. A kultúra szabad és területén politikai, Ideológiai beleszólásnak helye nincs. Ne az állam és - kimondani is szörnyű - ne valamelyik párt, vagy pártok mozgassák, irányítsák közvetlenül a kulturális folyamatokat, hanem az alkotók, a szakemberek, a szuverén állampolgárok, illetve ezek kulturális szervezetei, egyesületei, intézményei! Értékközvetítő intézményrendszer kell, amelyben érték a választás képessége és lehetősége is, az intézményrendszer feladata mindennek a szakszerű menedzselése. Ezen a területen csak azt lehet komoly eredménynek tekinteni, ami beépült mind a kultúra fogyasztóinak, mind a közvetítő intézményrendszernek állandó értékrendjébe, gyakorlatába. Van persze olyan is, ami változott. Korábban gyakran mondtam, hogy lehet ugyan kultúra nélkül élni, de minek. Mára változott - ha tetszik keményebb lett - az álláspontom; kultúra nélkül sem az egyén, sem a közösségek (pl. egy város) nem élhet, nem fejlődhet, csupán vegetálhat. Ami pedig kifejezetten az elmúlt 15 év tapasztalata; a kultúrában a pénz (esetenként a pénztelenség) diktatúrája a végeredményt tekintve semmivel sem jobb a politika diktatúrájánál, ugyanis mindkettő értékzavarhoz, értékvesztéshez vezet. Persze a legrosszabb változat, ha egyszerre vannak jelen...- Ha mára várost említette, mi a helyzet Salgótarjánban?- Salgótarjánban a közművelődés, a kultúra - minden gondja mellett - jobb állapotban van, mint a városi élet jó néhány egyéb területe. Ez olyan érték, amit őrizni és fejleszteni kell. Már csak azért is, mert egyre határozottabb meggyőződésem; Salgótarján városként a jövőben olyan oktatási kulturális, egészségügyi, közigazgatási központként létezhet, ahol nem a mennyiség, például a lélekszám a meghatározó, hanem a minőség, amelyet a tudásigényes ágazatok jellemeznek a szolgáltatásban és a termelésben egyaránt. Az elmúlt időszak vitáira is utalva említem példaként, hogy Közép-Anglia, vagy a Ruhr-vidék szerkezeti válságba jutott iparvárosai sem az újraiparosítással, hanem a tágan értelmezett kulturális szolgáltatások fejlesztésével keresték a funkcionális megújulást. Nekünk is ezt az utat kell járnunk, ha nem akarunk a reménytelenül leszakadók táborába tartozni.- Mik a tervei, céljai?- Minél több színvonalas program, sok és elégedett nézővel a József Attila Művelődési Központban.
