Nógrád Megyei Hírlap, 2005. május (16. évfolyam, 100-124. szám)

2005-05-28 / 122. szám

FOKS: P. IÚIB USZLÖ 4 2 005. MÁJUS 28., SZOMBAT KULTÚRA Járt-e József Attila Salgótarjánban? Ez a kérdés eleddig nem foglalkoztatta sem a kutató­kat, sem az úgynevezett közvéleményt, mert fel sem merült annak a lehetősége, hogy a költő megfordult az akkoriban várossá lett településen. A Palócföld leg­újabb számában megjelent Bozó Gyula jegyezte írás azonban feltételezi ezt a tényt, méghozzá egy Forgách-telepi volt bányászfeleség állítására alapozva. Az illető ugyanis úgy emlékszik, hogy egy sápadt, so­vány testalkatú, sötét zakós, nyakkendős idegen fia­talember József Attilaként mutatkozott be. Hogy mi célból érkezett és mikor történt az eset, arra az adat­közlő nem tudott felvilágosítást adni. CsongrádyBéla Ha csak ez az egyetlen kieme­lésre érdemes, az irodalomtörté­neti titkok, rejtélyek számát szapo­rító cikk jelent volna meg a lap 2005/2-es számában, akkor is ér­demes lenne kézbe venni, de - mint rendesen - több dolgozat is jogosult a méltatásra, a különle­ges figyelemre. így például szinte az egész József Attila száz éve” rovat, amely az idén - éppen a ke­rek, centenáriumi jubileum tisz­teletére - minden számban jelen van. Jók az „emlékversek”, ame­lyek szerzői közül - „mindössze” a lokálpatriotizmus okán - a magyarnándori születésű Konczek József a „primus inter pares”, azaz „első az egyenlők között”. A „Ki- lencek” néven ismertté vált egyko­ri költői csoportosulás tagja visz- szatért Nógrádba és a megye jelen­kori szellemi értékeit gyarapítja. Ugyancsak jó szívvel lehet ajánla­ni az olvasóknak a Salgótarjánban élő Gáspár István Gábor alig né hány hete történt „Párizs-járásá- nak” naplóját, amelyet nevezhet­nénk akár szabálytalan úti­jegyzetnek, irodalmi élménybe­számolónak is. A lényeg úgyis a pörgő ritmusú legendás város hangulatát érzékeltető tartalomra, a kivételes, főként magyar szemé Patócföid A TARTALOMBÓL 100 KV fíMektt fázief Átüli' Koncok Bum. Í’aíki íásaiís, Sikoly Tattá», BatfOvute, Császtvay tevén, Cágpértevto Gébet mővei PníóCjMifi ntífum ŸAâ! ístván, Kórós Sántáét. Mate ! tiszti >né tanulmányát Jakab < Abrxdla tanulmány,* Béren károly »mereilen Uráma toulÜAsarOÍ Bmcit Prírr Kulinál fa (réiürt) A címlapon Bencze Péter „Kiszáradt fa” című fotójá­nak részlete lyiségekkel való találkozásokra és persze mindenekelőtt a József At- tila-emlékek megidézésére esik. A szerző „Lelke magyarként riad meg” című írásának rezuméja vé leményünk szerint a következő mondatban található: „Úgy tűnik, József Attila Franciaországban újra a figyelem középpontjába ke- rül(he)t, ott ahol a húszas években anno elvegyült, majd kivált ” Egy recenzió keretei megleheté sen szűkek ahhoz, hogy az adott lapszám minden fontos köziemé nyét reflektorfénybe emeljék, ezért a továbbiakban is a nógrádi vonatkozások mentén tallózunk. Szinte tobzódik ezekben „A világ körülöttünk” és a „Nagyon fiata­lok” című rovat, de akad helyi ér­dekű - de horizont­jában azt meghaladó - írás a „Művészet” cím alatt is. A herencsényi Pékár István - aki a Duna Televízióban volt ve­zető - „Belső- Cserhát” és „Életünk­nek nyoma marad­jon!” címmel érteke­zik szülőföldjéhez, a palóc népi kultúra és a szakrális élet érté keihez való kötődésé ről, megmentésük iránti törekvései(k)- ről. Máté Lászlóné gyakorló könyvtáros „Kulturális tőke és szabad idő” című elemzésében három 11. évfolyamos salgé tarjáni középiskolai - egy-egy gimnáziumi, szakközépiskolai és „Illúzió a szerelem...” Ideális lehetőség kínálkozott Színházi estéh a salgótarjáni színházbará­toknak, hogy tapasztalatilag vessék össze mi a különbség a zenés vígjáték és az operett között. Hiszen egy héten belül láthat­ták Csiky Gergely „A nagymama” című színjá­tékát egy kis muzsikával dúsítva és Jacobi Viktor „Sybiir’-jét, amely ráadásul nagyoperettnek számít. Mindkét darabot a Turay Ida Színtársulat adta elő, sőt Kiss Zoltán, Mikó István, Nemes Richárd és Szabó Anikó személyében azonos szereplői is voltak a két előadásnak. Mindkettőn a Szemirámisz kamarazene- kar és tánckar működött közre. Cs. B. Amíg az alapvetően prózai al­kotások esetében a szövegre, ha úgy tetszik a mondandóra esik a hangsúly és a zene csak valami pluszt jelent, s az e tekintetben el­követett hibák úgymond bocsá­natos bűnnek számítanak, addig az operett esetében éppen fordí­tott a helyzet A történések - szó szerinti - meséje akár el is ha­nyagolható (annál is inkább mert Sybill (Szóka Júlia) és a nagyherceg (Bardóczy Attila) mint megjátszott szerelmespár ismerős a „menetrend”, szinte észrevétlenül lehetne áthelyezni a szereplőket egyik műből a má­sikba) a muzsikához képest, ami viszont a lelkét, a lényegét adja a műfajnak. Operettet előadni csak énekelni tudó színészekkel sza­bad, a közönség által is ismert, fülbemászó dallamok - amelye­ket sokan alkalmasint együtt dú­dolnak, énekelnek a szereplők­kel - esetében hamar kiderül a hang minősége és mindennemű turpisság a produk­ció hitelét csorbítja. Nos, „A nagyma­ma” halla­tán, láttán e tekintet­ben volt némi hi­ányérze­tünk, a „Sybill’-t viszont jól éneklő csapat vitte színre. Különösen a három hölgy - a címszerepet megformáló Szóka Júlia, a nagy­hercegnőt játszó Hűvösvölgyi Ildi­kó, valamint a szubrettet, ez eset­ben Charlotte színésznőt alakító Vásári Mónika - énekelt szépen, a két központi férfialak közül Bardóczy Attila mint Konstantin nagyherceg volt a megnyerőbb zeneileg is, de megfelelt Petrov testőrtisztként Andrejcsik István is. Hasonlóként minősíthető Poire impresszárió szerepében táncos komikusként Kiss Zoltán. Az igazi humorforrás azonban - mint általában - Mikó István volt, aki kedvesen komédiázva jelení­tette meg a kétlelkű - hol marco­na, hol pajkos - kormányzót, mint idősödő széptevőt. Az elő­adást - különösebb kunsztok, ne­tán bravúrok nélkül, egyértelmű­en a közönség tisztességes kiszol­gálása szándékával - az ebben a világban igazán járatos Mucsi Sándor - aki játszik is egy kisebb szerepet - rendezte. Operetthez méltóak a szép ruhák, míg a sze­gényesnek tetsző - különösen a főúri estély alkalmával - díszlet­ről nem mondható el ugyanez. A zenekart Fajth Tibor vezényelte. A táncok között akadt néhány szel­lemesen korçografâlt is. S hogy miről szól a darab? Az igazán mellékes: álnéven mutat­kozó szerelmesekről, megcserélt szerepekről, átmeneti konfliktu­sokról és a minden jóra fordul, ki­ki megtalálja párját végkifejletről, ami oly megnyugtató, elandalító, akkor is ha tudjuk: „Illúzió a szerelem...” A színpadi minden­képpen az. szakmunkásképzőbeli - osztály diákjainak körében végzett felmé­rés tapasztalatait teszi közzé. Az érdekes és tanulságos dolgozat végkövetkeztetése, hogy „a sza­badidős tevékenységek rangsorá­ban az előkelő dobogós helyeket a médiahasználat foglalja et ” A kö­telező programok, valamint a rendkívüli módon kedvelt televí­zió-nézés és a számítógép-haszná­lat miatt „az olvasásra alig marad idő”. A nógrádi megyeszékhelyről a fővárosba származott Boros Sán­dor tavaly októberben, a Nógrádi Történeti Múzeumban tartott tu­dományos konferencián elmon­dott bevezető előadásának szöve­gét elsőként e helyütt publikálja „Negyven év múltán” címmel. (Várhatóan egy kötetben is megje­lenik a többi referátummal együtt.) A tanulmány arra keresi a választ, hogy a város mai képe, kulturális arculata kialakulásá­ban milyen szerepe volt a négy év­tizeddel ezelőtt kidolgozott átfogó programnak, konkrétan a „Salgó­tarján megyei kulturális központ­tá fejlesztéséről” 1964. december 1-jén hozott (párt)határozatnak. Egyáltalán miért került erre sor, milyen körülmények és feltételek inspirálták e politikai döntést, mi segítette elő a koncepció megszü­letését és sikerét. A realitásokra apelláló írás egyik konklúziója­ként a szerző a következőket álla­pítja meg: „Nem először fordul elő a történelemben, hogy az ideológi­ai aura, amelynek jegyében a cse­lekvés folyik, nem bizonyul örökéle tűnek, reálisnak A cselekvés konk­rét eredményei azonban beépülnek az emberek életébe, annak részévé válnak, s így igazolják szükségessé­güket, történelmi jogosult­ságukat Ez történt meg Sal­gótarján kulturális fejlesz­tésében is.” A „Művészet” rovatban pályakezdők, ígéretes fia­talok kértek és kaptak he­lyet. Köztük a bátonyte- renyei Zsibói Gergely, aki „Temetetlenek” című írá­sában a szörnyű délszláv háború emlékét hozza emberközelbe. A salgótar­jáninak jelzett Jakab Gab­riella - aki nem mellesleg kiváló versmondó lévén gyakran szerepel megye- szerte - a XIX. századi (újság)író, költő Bérczy Károly egy kevéssé is­mert, jószerivel ismeret­len fordítását mutatja be. Karl-Wilhelm Salice- Contessa német novellista és drámaszerző „A czímzetlen levél” című vígjátéka - mint Jakab Gabriella bizonyítja is - hatással volt Bérczy mun­kásságára, jelesül a Balázs János egyik verse saját kézírásában „Bitorlott szerelem” című vígjá­tékára is, bár „a két mű vizsgála­ta, a német és a magyar szöveg ösz- szevetése még további kutatásokat igényel. ” Gaál József budapesti szerző írása témája révén kerül ebbe a sorba, ugyanis Szabó Ta­más szobrászművész Salgótar­jánba tervezett Balázs János em- lékműmodelljéről mondja el véle­ményét. A szobrász - aki gyer­mekkorától osztozott Balázs Já­nos sorsában és jól ismerte, atyai barátjaként tisztelte a festőt és te­gyük hozzá, a költőt - „megkettő­zött szimbolikus szoborkompozíci­ót készített. A heroikus szellemi lény már halhatatlanként a koz­mikus világba réved, az esendő és öngyötrő lélek, múlandó testben lakozva szemléli a másik ént” - ír­ja Gaál József. A PalQcfóld 2005/2-es számá­nak - amelyet Bencze Péter salgó­tarjáni fotós munkái illusztrálnak - kuriozitása, hogy az első borító hátoldalán Praznovszky Mihály fő- szerkesztő úgymond „használati utasítást” mellékel hozzá. Az ab- ' ban leírtak remek ajánlásként szolgálnak a lapszám alapos ta­nulmányozásához. JÓ MEGFEJTÉS, SZERENCSÉS NYERTES Múlt heti rejtvényünk helyes megfejtése: „Nézd, drágám milyen csinos kalapokkal kedveskedik ez az úr.” Szerencsés nyertesünk: Tajti Sándomé Mátranovák, Dózsa Gy. u. 171. Kérjük, mai rejtvényünk megfejtését legkésőbb június 2-ig juttassák el szerkesztőségünkbe, az 1000 Ft-os vásárlási utalvány szintén itt vehető át!

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents