Nógrád Megyei Hírlap, 2005. február (16. évfolyam, 26-49. szám
2005-02-28 / 49. szám
2. oldal - Nógrád Megyei Hírlap NÓGRÁD MEGYE 2005. FEBRUÁR 28., HÉTFŐ „Hátha lesz még egy Aranycsapat...”- Harmincévesen, Tatabányán jöttem rá, mekkora szerepe is van egy kapusnak. A Honvédnál nem volt akkora súlya a teljesítményemnek. Kaptam egy gólt.. No és? Az Öcsiék rúgtak ötöt - fogalmazott Grosics Gyula, a legendás Aranycsapat kapusa, amikor a napokban Salgótarjánba látogatott a Szövetség a Városért Polgári Kör meghívására. Salgótarján Dorog focija már messze van az évtizedekkel ezelőtti színvonaltól, mégis minden szál ehhez a bányavároshoz köt. Ott születtem, és ott ismerkedtem meg a futballnak azon oldalával, amelyet gyerekkorban még játéknak nevezünk. Szerencsém volt, a pálya az iskola és a lakásunk közé esett. Főleg a hazafelé vezető utat szakítottam meg. Gyerekkoromban, 1940-ben, egy vasárnap, nagymise előtt elmentem a pálya mellé, figyelni a felnőtt játékosokat, akik éppen Komáromba készültek. Feltűnt, hogy sokat késlekednek... Mindkét kapusuk katona volt, s nem engedték el őket a szolgálati helyről. Ekkor az egyik játékos így szólt: „Ha nincs Pap (tudniillik az első számú kapus), jó lesz nekünk a ministráns is...” Az edző félrehívott, s ezt mondta: „Kisfiam, te védesz ma.” így kerültem be a csapatba. Csakhogy volt nálunk egy családi törvény: hazulról elmenni csak engedéllyel lehet. Édesapám már a kapuban várt, barátságos hangon megkérdezte: „Hol voltál?”. Válasz jó ideig nem érkezett. „Ki engedett el?” Válasz ezúttal sem érkezett, jött viszont az első pofon. „Mit csináltál?” - kérdezte. Játszottam a felnőttcsapatban” - feleltem. „Még hazudsz is?!” - és jött az újabb pofon. Kisváros lévén, már másnap híre ment Dorogon, hogy egy gyerek védett a felnőttcsapatban... (...) Emlékszem, játszottunk egyszer a Honvéddal Salgótarjánban. Zuhogott az eső, a pálya felázott, térdig ért a sár. Könyörögtünk a bírónak, hogy halasszuk el a meccset, tekintettel a körülményekre (s őszintén szólva féltünk az SBTC-től). A tarjá- niak erősködtek, a mérkőzést lejátszottul A Honvéd 5-0-ra nyert... (...) 1947. augusztus 20-án bekerültem a válogatottba. Két évre rá, márciusban néhány élvonalbeli játékossal közösen elhatároztuk, hogy - az akkor divatos szóhasználattal élve - disszidálunk, elhagyjuk Magyarországot, mert nem láttuk a jövőnket. Lebuktunk, az Államvédelmi Hatóság hamar tudomást szerzett a szándékról Nekem senki sem szólt, hogy nem szabad elmenni a találkozóhelyre. Vártam, egyszer csak jött egy autó, kiszállt belőle két férfi. Az egyikük megkérdezte: „Hová-hová?” Ekkor valami belémvágott, hisz' azt feleltem: „Egy ismerősömre várok, szeretnék lemenni Dorogra, a szüléimhez.” „Mi is arra megyünk. Tudja mit, ne várja a barátját? Szálljon be, elvisszük” - mondták. Ilyen hülye is csak egy kapus lehet, én ugyanis hittem nekik. Elindultunk, de a kocsi egyszer csak befordult az Andrássy útra. Még rá is szóltam a sofőrre, hogy nem jó irányba megyünk... Bementünk az ÁVH-székházba, becsukódott mögöttem az ajtó. Most is látom magam előtt a folyosókat, a bőrömön érzem a halálos csendet... Belöktek egy gumipadlós szobába, amelyet csillámporral meszeltek, a bútor egy íróasztal volt, mögötte és előtte egy-egy székkel. Az asztal mögött egy százados ült, aki rámparancsolt, mondjam el, kik akartak még disszidálni. Azt válaszoltam, én nem akartam disszidálni (de ők ekkor már mindent tudtak). Félórás „beszélgetést” követően így szólt: „Szükségünk van arra, hogy jelentéseket írjon a körről, amelyben mozog.” Visszautasítottam. Ekkor falhoz állítottak, mögöt- tem-mellettem bekapcsoltak két reflektort, a milliárd csillámpor fénye a szemembe vágott. Úgy éreztem megingok, szédülök... Megígérték, hogy ha megmozdulok megkapom a nagy verést. Hajnali négy óráig állhattam ott, többször csukódott az ajtót, de azt nem tudtam, hogy kimentek-e, hiszen a gumipadlón nem hallani a lépteket. Levittek a pincébe, ahol délután 4-5 óráig lehettem. Fizikailag teljesen kimerültem, de amikor elaludtam volna, mindig rámnyitották az ajtót... Másnap kiengedtek, de a százados közölte, hogy mindent tudnak a csoportról, s megkérdezte, van-e valami mondanivalóm. Azt feleltem nincs. „ Akkor ennek még lesz folytatása...” A focitól egy évre, a válogatottól meghatározatlan ideig tiltottak el... (...) Az Aranycsapat néhány esztendő alatt alakult ki, s hamar a világ labdarúgásának élére került. 1954. július 24-én, a világbajnokság döntőjében azonban - négy és fél éves veretlenség után - megdöbbentő kudarcot vallottunk. A vereség leverte a csapat fejéről a koronát, amelyet már régen megérdemelt... S mit jelentett a hazának az j a csapat...? A mérkőzést követően Budapesten több százezer ember vonult tüntetőleg az utcára. S amiről senki sem beszél: már éjjel 11 óra körül lövések dördültek. A hatalom nem tudott más eszközt bevetni a tömeg feloszlatására, csak a fegyvert... Ilyen volt akkoriban az ország légköre... Internálások, kitelepítések, halálfélelem... Akkoriban nem azt mond- | tűk, hogy megnyertünk egy mérkőzést. így fogalmaztunk: legyőztük Angliát, mi, a kis nemzet egy világhatalmat gyűrtünk magunk alá! Abban a csapatban nem pusztán 11 kiváló focista játszott, hanem lélekben több mint 10 millió határon belüli és kívüli magyar. Tiszteletünkre a világ legtávolibb pontjain is lejátszották a Himnuszt, amit itthon | alig hallottunk. És nem csak a 11 játékosnak, hanem a teljes magyar | nemzetnek! Azokban az években elképzelhetetlen lett volna, hogy megtagadjuk a határon kívül rekedt magyarokat. Az a csapat a játékával még büszkeséget, identitástudatot adott a magyarságnak, néhány évtizeddel később pedig nemet mondtunk a történelmi lehetőségre. Milyen jól jönne most egy Aranycsapat, mennyire hiányzik a nemzetnek egy olyan teljesítmény, amely összehozna minket, s rádöbbente mindenkit: magyarok vagyunk, ne adjuk fel! Hátha lesz még egy Aranycsapat, amely magasba emeli az országzászlót és behozza közénk a Himnuszt... __________mtOVETCi »CHVtlCZER KBtSZnÁM F iatalok: menekülés külfödre? (Folytatás az 1. oldalról) gyerek felügyeletéért, Svájcban körülbelül 300 ezer forintnak megfelelő fizetést adnak, talán a német családok fizetnek a legkevesebbet - állítják a tapasztalt gyermekfelügyelők. Többségük általában „feketén” dolgozik. A salgótarjáni 25 éves Amanda például r három évet dolgozott német családoknál, s mint mondta: papírok nélkül kisebb a hatóságok előtti lebukás veszélye, gyermek- felügyelettel, mint mondjuk eladóként. Szégyen, hogy egy magyar fiatal kénytelen külföldön „lehúzni” egy pár évet, ha itthon el akarja kezdeni az életét... Hogy ki, miért választja a pénzkeresetnek ezt a módját, arról az érintettek eltérően vélekednek: van aki felsőfokú tanulmányaira, van aki lakásra spórol. Mások kalandra vágynak, vagy gazdag hercegről, hercegnőről ábrándoznak, vagy a legrosszabb: otthonról menekülnek. A 22 éves Katalin szerint, nem maradt más választása: nem haladt egyről a kettőre. Korábban egy balassagyarmati boltban dolgozott eladóként, s a minimálbérnek megfelelő összeget keresett.- Kereskedelmi végzettségem van. Mindig is átlagos tanuló voltam, nem lesz belőlem jogász, vagy közgazdász. Nevetséges hogy mindenütt azt hallani, tanulj, majd érvényesülsz. A megyében is csak az kaphat jó munkát, jó helyen, jó fizetésért, akinek már a szülei is ott dolgoztak. Különben is nem lehet mindenki diplomás - tette hozzá. Most egy jól menő ruhaüzletben dolgozom Bécsben, jól keresek: el tudom tartani magam és még félre is tudok tenni. Hiivösi Csaba 24 éves, középfokú végzettségű, Kishartyánban él. Mint mondja, pályakezdőként hiába próbálkozott a megyében, a fővárosban kellett elhelyezkednie, ahol egy multinacionális cégnél középvezetői beosztásban dolgozott. Jelenleg Londonban dolgozik, ahol délelőtt 10-től este hétig egy adott klub, vagy üzlet reklámtábláját kell tartania havi 560-570 ezer forintért.- Hatan élünk együtt magyar fiatalok egy albérletben, de így is sok pénz elmegy az élelemre és az utazásra. Azért 250-300 ezer forintot is meg lehet spórolni havonta. Két lakótársam segédmunkásként havonta 7-800 ezer forintot keres, az angolok egyébként nemigen vállalnak fizikai munkát. Vannak álmaim, amelyek megvalósításához ez a munka egy eszköz: saját lakást vagy házat szeretnék. Sajnos azt kell mondanom, nem látok arra esélyt, hogy itt fogok megöregedni. * * * Salgótarjánban egy átlagos, viszonylag jó állapotú 50-60 négyzetméteres lakás a városközpontban 5-6 millió forint körüli áron vehető meg, Balassagyarmaton szinte ugyanez a helyzet. Egy vadonatúj lakásért - mindkét városban - 8-10 milliót elkérnek. Falvakban viszonylag könnyebb házhoz jutni, de munkahelyek híján kevés fiatal párnak célja, hogy faluban telepedjen le. Ebből következően a kistelepülések intézményei is veszélyben vannak. Egy átlagos huszonéves havi jövedelme bruttó 85-90 ezer forint, jó esetben. Ha öthat évi teljes munkabért félretenne akkor tudna venni egy lakást a jelenlegi áron: ebben az esetben azonban 5-6 évig a „szüleiből élne". Mindez persze elképzelhetetlen... A szülők nagy átlagára nem jellemző, hogy támogatni tudnák a gyermekeiket: vagy munkanélküliek, vagy a keresetük éppen- hogy a megélhetésüket finanszírozza, valamint sok a csonka család is. Sajnálatos ugyanakkor, hogy sokszor a 30-40 éves munkaviszonnyal rendelkező nyugdíjas szülők próbálják szerény nyugdíjukból enyhíteni gyermekeik anyagi problémáját. SZ.E. A jelölt országokban már most is korlátozások nélkül vállalhatnak munkát a magyar fiatalok, ők azonban sok esetben inkább a jobban fizető „feketemunkát" vállalják a könnyebb boldogulás reményében _ Nemzeti létünk alapkérdése Salgótarján- Leendő állampolgárainkból évente 55-60 ezer embert nem engednek megszületni. Ennek a jelenségnek három szereplője van: áldozata egyrészt, a meg nem született magzat, valamint a nő - aki nem lehetett anya - továbbá a szemlélődök: az oktatás, a sajtó, az egyház - hangsúlyozta dr. Téglásy Imre, a Népesedés és politika elnevezésű rendezvényen, vasárnap délután, melyet Lezsák Sándor, országgyűlési képviselő, az MDF egykori elnöke nyitott meg. „Együtt egy termékeny és gondoskodó Magyarországért!” jelszóval rendezett nyilvános tanácskozást a Nemzeti Fórum és az Alfa Magzat-, Újszülött, Gyermek és Családvédelmi Szövetség tegnap a salgótarjáni Nemzeti Család- és Szociálpolitikai Intézet Képzési Központjában, ahol dr. Beer Miklós váci megyés püspök betegsége miatt nem tudott megjelenni.- Aki ma abortuszellenes, azt nőellenesnek titulálják - kezdte előadását dr. Téglásy Imre, az Alfa szövetség főtitkára, majd hozzátette: mi, azt a helyzetet ellenezzük, amely a nőt ma arra kényszeríti, hogy abortálja magzatát. Szövetségünk nő- és anyaságpárti és nemcsak magzatvédők vagyunk, hanem védjük a magzat életkorát élő gyermeket. Egyfajta lelki terméketlenség jellemzi a mai magyar társadalmat, hiszen a 25 éves nők 10 százaléka, az ugyanezen korú férfiaknak pedig 20 százaléka egyáltalán nem akar gyermeket. Az életvédelemhez cselekvő hit, remény és szeretet kell - mondta mintegy végszóként a főtitkár. Dr. Bíró Zoltán, irodalomtörténész, az MDF egykori elnöke, előadásában a globalizáció és a neoliberális felfogás veszélyeiről beszélt, azaz arról a feloldódási folyamatról, amelyben, mint mondta: „feloldódnak a közintézmények, a családok és maga az ember is”. Példának említette az iskolai oktatást, ahol a személyes kötelezettségek helyett a személyes jogokon van a hangsúly. Dr. Für Lajos történész előadásában hangsúlyozta: nemzeti létünk alapkérdése a népesedés. Ma Magyarországon 91 ezer körüli gyermek születik évente. Egy-egy nő termékenységi korszakára eső országos gyermekátlag 1,3-1,4 közötti, miközben a lakosság szin- tentartására 2,1-2,2 gyermekre lenne szükség. Ennek lassan már csak a fele születik meg, s előzetes felmérések alapján 2020-2030-ra már csak 70 ezer gyermek születik majd évente. ____________szx. Á larcok és bábszínház Az elmúlt hét végén ismét nagy érdeklődés kísérte a József Attila Művelődési Központban a Családi hétvége elnevezésű programot Szombaton délután farsangi álarcot bütykölhettek a gyermekek, majd pedig Bartha Tóni bábszínházában Paprika Jancsi messze jár című bábjátékot tekinthették meg, vasárnap délelőtt pedig a családi mozin szórakozhattak az érdeklődők. Paprika Jancsi a bábszínházban Az előadáson a nagymamák is jól szórakoztak Vágás, ragasztás, színezés... így készült az álarc
