Nógrád Megyei Hírlap, 2005. január (16. évfolyam, 1-25. szám)
2005-01-10 / 7. szám
4. oldal - Nógrád Megyei Hírlap N Ó G R Á D MEG Y E 2005. JANUÁR 10., HÉTFŐ Nagyon fontos, hogy az ember megőrizze magában az örök gyereket Ajánlott tananyag Jókai Anna Kossath-díjas írótól Magam is tanár vagyok, nem tudom azt mondani, hogy voltam, mert aki egyszer csinált valamit, amit szeretett, azt nem hagyja abba haláláig. Jókai Anna Kossuth-díjas írónő, - aki pár hete lett Prima Primissima-díjas - nemrégiben Salgótarjánban, a Madách gimnáziumban tartott rendhagyó órájának első perceiben így ajánlotta „tananyagát” a diákoknak. NMHhnformáció- Tudjátok, amikor visszagondolok a magam fiatalságára, azt gondolom, any- nyit nem változhatott az idő - bár kétségtelenül sokat változott - hogy bizonyos tulajdonságok ne volnának ma is élőek a fiatal emberekben. Elmondom nektek, hogy mi volt az én íróságom előzménye, milyen alkati és szerzett tulajdonságok vezényeltek erre a pályára, s vezettek mindeddig. TÚLSÁGOSAN VIGYÁZTAK RÁ- Lázadó gyerek voltam, egy olyan típusú kislány, aki nem tudott elégedett lenni azzal a felnőtt világgal, ami körülvette. Mindig úgy éreztem, hogy a felnőttek hazudnak, és ez a hazugság nekem gyerekként nagyon rosszulesett. Polgári családban nevelkedtem, késői gyerek voltam, édesanyám a nagyanyám, apám a nagyapám lehetett volna. Túlságosan is vigyáztak rám. A másik, olyan kicsit nyomorga- tó élmény az volt, hogy zárt ketrecben tartottak, jóformán alig tudtam barátnőket szerezni, valahová eljárni. Persze ennek is megvolt a jó oldala. Történetesen az, hogy - miután akkor még tévé nem volt -ha valamit akartam kezdeni az életemmel, akkor olvasnom kellett. Olvasnom kellett, hogy meg ne bolonduljak egész nap bezárva a négy fal közé. Sajnos, ma már nem tudom nektek azt mondani, hogy az estéiteket töltsétek olvasással, mert azóta sokat változott a világ, de erre majd még visszatérek... Élt tehát valahol Budapesten egy lázadó természetű gyerek - folytatta visszaemlékezését, rendhagyó óráját az örök tanár, Jókai Anna. S aki mindig arra készült, esténként azzal a fogadkozással feküdt le: ha majd megnő, megmondja ennek a világnak, miért rossz, miben tévednek az emberek, hogyan kellene élniük.- Ezt a gyerekkori énemet szerencsére nem veszítettem el S nektek is nagyon ajánlom, hogy őrizzétek a tieiteket. Amikor tanár voltam, akkor is állandóan visz- szaemlékeztem arra, hogy mi volt az, ami nekem nem tetszett, ami rosszulesett és azt próbáltam a diákjaimnak nem tovább adni. Nagyon fontos, hogy az emberben lévő örök gyereknek meg kell bizonyos értelemben maradni, de ez nem azt jelenti, hogy infantilizálódni kell: a kíváncsiságot, a kritikus hajlamot, a célkeresést kell megőrizni. Mindez valójában minden gyerekben megvan, amíg bizonyos hatások el nem rontják. A kis Jókai Anna tehát tizenhat éves koráig egyáltalán nem volt tipikus gyerek. Bár nem különösebben szeretett tanulni, jó tanuló volt, mert elég gyors felfogással rendelkezett és nagyon szerette, ha megdicsérik. Ha megdicsérik, de kisiskoláskori első élményei nem éppen dicséretről szólnak- Tudjátok, bizonyos értelemben szerencsés, hogy ez a nevem, másrészt veszélyes is volt ez. Nem vagyok rokonságban a mi nagy Jókai Mórunkkal, de nem is magyarosított név ez. S úgy adódott, hogy mielőtt elemibe mentem, mondták otthon, hogy ez egy különleges név. Édesanyám, miután megmutatott néhány Jó- kai-kötetet, így készített fel: ha az iskolában megkérdezik, hogy hívnak, húzd ki magad és nagyon szépen válaszolj. Majd meglátod - mondta anyukám - hogy fognak téged ezért szeretni. BEBÚJT A PAD ALÁ- Hát, az az igazság, tévedett az én anyukám. Óvodás nem voltam, féltem a gyerekektől, s úgy döntöttem, én ezt nem akarom, kivonom magam az iskolai forgalomból, s bebújtam a pad alá. Arra gondoltam: én ezt nem akarom, abban bíztam, majd jön értem anyám és megoldjuk, hogy nem kell iskolába járnom. S akkor bejött élete első tanító nénije, s neki nem volt vele sikere.- Gondoljatok arra, milyen fontos az ember életében az első tanító. Egy életre meg tudja határozni, hogy az emberke szeret-e majd iskolába járni, és egy életre tud olyan tanácsokat adni, ami felejthetetlen. A nebuló Jókai Annát az a bizonyos tanító néni két copfjánál fogva kihúzta a pad alól, azután nagyon ridegen kérdőre vonta, miért bujkál. Ő próbált szépen válaszolni, de valahogyan ez mégsem így sikerült. Megmondta a nevét, mire a tanító: igen, te kis pimasz?! Hát, hogy gondolod, hogy a pad alatt bujkálsz? Aztán a kioktatás következett: jól jegyezd meg, akinek ilyen neve van, az vagy húzza meg magát, vagy legyen mindenben első.- Valami igaza volt, mert az iskolai tanulmányaim alatt végig mindig középpontban voltam a nevem miatt De tudjátok, ami a legérdekesebb, én írni tanultam meg a legnehezebben, ami most az életem középpontja. (Ezer oldalakat írok kézzel és csak utána másolom le elektromos géppel.) Ez az első tanító néni úgy megfélemlített engem, hogy egész egyszerűen úgy nézett ki, soha az életben nem tanulok meg írni. (Olvasni már tudtam.) Éjszakánként e-betűkkel álmodtam. Engem mindig kiállítottak a dobogóra, megszégyenítettek a piszkos, csúnya munka miatt. Hatodik elemista korában már egyre kevesebbet gondolt a korábbi fogadalmára, arra, hogy mit és miért fog megmondani a világnak. S AKKOR JÖTT EGY ÁLDOTT TANÍTÓNŐ...- Én akkor már el voltam vadulva. Bejött az új tanítóméni, (akit meg is örökítettem egyik regényemben) Zsombolyai Valériának hívták. Vénkisasszony volt, s tudjátok, szokták azt mondani, akinek nincs gyereke, az nem tud a többiekkel bánni. Csacsiság. Ez az asszony csodálatos pedagógus volt, rám óriási hatást gyakorolt. Végigjött a sorok között, elkérte az írásfüzeteket. Ő is megkérdezte, hogy hívnak. Neki is kicsit arrogánsán válaszoltam, de ő nem így reagált. Elvette a füzetemet, s azt kérdezte, mondd kislányom, miért remegsz te? Várakozásával ellentétben Vali néni nem szidta meg, hanem megsimogatta a fejét. Megsimogatta...- Tudjátok, milyen élmény egy gyerek életében, ha igazán szeretettel simogatják meg? És úgy, olyan nagyon kedvesen mondta: na, de kislányom, tényleg csúnyán írsz. Majd azt kérdezte: de olyan nagy baj ez? Tudod, te egy kis egyéniség vagy, balról jobbra döntőd a betűket. De milyen szép sormintát csináltál! Neked van fantáziád! És akár hiszitek, akár nem, a negyedik elemi végére az egyik legszebben író gyerek lettem. Az Isten áldja meg Zsombolyai Valériát és minden olyan pedagógust, aki felismeri a szorongó gyerekben, hogy mi benne a jó és azt a jót próbálja kibontani. Talán, ha ez nem történik meg, talán-talán le is mondok arról, amit annyira akartam, hogy majd én megírom, milyen cudar ez a világ, s mit kellene csinálni ezzel az egyetlen, s olykor olyan tiszavirág-életűnek tűnő életünkkeL Tizenhat éves koráig ha hazament az iskolából, nem foglalkozott mással, mint „írdogálássaL” EGYMÁSNAK USZÍTOTT ÉLETKOROK- A gimnáziumban is azt mondták rám, túlságosan, komoly a gondolkozásom, olyan dolgokkal foglalkozom, amelyek nem tartoznak rám. Én meg azt gondoltam, amit most is: a gondolkodás képessége nem életkorfüggő. Egyszerűen igaztalan feltételezés, hogy egy fiatal ember ne szóljon bele a dolgokba, mert még a fenekén a tojáshéj. Biztos ti is hallottatok ilyet, meg olyat is: bezzeg a mi időnkben ilyesmi nem volt. Meg aztán a fordítottja, vagyis az sem igaz, amikor egy fiatal ember azt állítja, mit tudhat valaki harmincöt felett? Ebben az országban, világban egymásnak vannak uszítva az életkorok. A fiatalok az idősebbekre, és fordítva, a nők a férfiakra és viszont, és a különböző gondolkodástípusok az egész ország életét csatatérré tudják változtatni. S ennek már gyerekkorban megvannak az előzményei. Tizenhat éves volt, amikor egy nap arra ébredt, nem fogja tudni megcsinálni, amit vállalt.- Az a világ nekem akkoriban azt mondta: semmi értelme írással foglalkozni. Egy lány különben is minél előbb menjen férjhez, szülje meg a gyerekeit. Tudtam, ha ebben a korszakban írok, úgysem fogják a munkámat kiadni, de talán azt sem úszhatom meg, hogy lecsukjanak. MEGTAGADTA AZT A KISLÁNYT Isten áldja azt a gyönyörű korszakot, a tizenévek második felét, amikor az ember először kezdi rányitni a szemét úgy a természeti világra, hogy azt kezdi érezni: a szerelem egy gyönyörű dolog. Gyönyörű, de veszélyes. Tudniillik, ha valaki úgy gondolja, hogy elszalad mellette az élet, akkor mindent odadob a szórakozásnak, a kapcsolatnak, és ugyanakkor elmaradnak a komoly dolgok. Nos én tizenhat éves koromban vágattam le a copfomat, akkor tanultam meg táncolni, s miután sokan mondták, hogy egy elmaradott leányzó vagyok, gondoltam, ha lúd, legyen kövér: egyszerre több udvarlóm volt. Ez a kedves Salgótarján volt az egyik nyaram időszaka, itt legalább öt fiú volt körülöttem. Lényeg az, hogy 16 éves koromtól megtagadtam azt a kislányt, aki voltam, jöttek az udvarlók, a táncmulatságok, leérettségiztem azért jelentkeztem rögtön tanárnak. Nem vettek fel, azt mondta egy jóindulatú vizsgáztató: igaz, hogy jeles az érettségim, de abban a korszakban nem vagyok kívánatos tanárnak, mert nem tudom az ifjúságnak eléggé rózsaszínben mutatni a jövőt. Ez nem is volt hazugság, én semmi rózsaszínt nem láttam sem az ifjúság jövőjében, sem az országéban. S nem volt mit tenni, mint tudomásul venni, hogy ez a terve nem fog sikerülni.- Biztos, van közöttetek, aki úgy gondolja: ide vagy oda nem veszik fel, hogy ez vagy az nem megy rögtön simán. Higgyétek el, nagyon ritkán megy bármi is simán! Vargabetűket kell tenni, olyan zsákutcába fog bejutni az ember, amiből borzasztó nehéz kijönni. Csak nem szabad feladni! Ha az ember kapott valamit, egy kis tehetséget, képességet, vágyat valamire, ehhez hozzá kell szerezni egy makacs akaraterőt. Nem szabad alacsonyra tenni a mércét. Igenis el lehet, el kell érni a helyesen felfogott vágyainkat, csak esetleg nem rögtön. ÉJSZAKA TANULÁS, NAPPAL MUNKA Én mindenféle munkahelyen megfordultam, nagyon szegény voltam és nagyon kiszolgáltatott. Ebből származik az, hogy amikor már író lettem, megfogadtam: soha nem felejtem el életem első harminchárom évét. Mert végül is harminchárom éves voltam, amikor megírtam az első írásom. Addig csak készülődtem, vágyakoztam, de aztán úgy hozta a sors, hogy levelező tagozatra 1956- ban mégis felvettek az egyetemre. Mire végeztem, két gyerekünk volt, albérletben laktunk. Éjszakánként tanultam, nappal dolgoztam. Nagyon-nagyon nehéz volt, de 1961-ben kaptam meg a tanári diplomát és elindultam életem első iskolája felé Budapesten, a Jázmin utcában. Csupa nehéz sorsú, szerencsétlen kölyök közé. Azt gondolta, hogy jönnek a fiatalok, nagybetűs élet, a napfény, a tanítás, s akkor belépett abba az iskolába, de... ...ELFACSARODOTT A SZÍVE- Láttam ám, hogy ez nem az álmaim iskolája. Körülnéztem és elfacsarodott a szívem: egy olyan gyerektársaságot találtam, ahol azzal kezdett kezdeni: no, öcsi mi baj van, miért sírsz, mi történt? A másiknak a sörösüveget kellett kivenni a kezéből. De higgyétek el, mikor megtudtam miért issza az a fiú a sört az utolsó padban, megértettem. Olyan rettenetes helyről jött, ahol mindennap félholtra verték. Ilyen közegbe pottyantam bele, mint friss diplomás, és akkor kezdtem azt érezni, hogy igen, én mindent megteszek a tanítványaimért. Szerettem őket. Azt hiszem, hogy ma is vissza-visszajár- nak hozzám. Azért mégis csak jó lett volna, ha arra a kislányra hallgatok, aki bennem valaha volt. Ezért mondom nektek, ne fojtsátok meg azt a kisfiút, kislányt, aki bennetek van, hagyjátok, hogy életre kapjon. Próbáljátok meg azt csinálni, amit szeretnétek. Én elindultam egy kilátástalannak tűnő úton, két évig amit írtam, mindent összetéptem. S egyszer, egy szeptemberi délutánon, amikor a saját gyerekeimet leengedtem a játszótérre, elolvastam az életemnek azt a novelláját, ami azóta végigjárta a világantológiákat és úgy mondják az irodalomtörténészek, hogy ez az én hét krajcárom. S akkor megéreztem: ha kicsit később is, de Isten megengedte nekem, hogy azt csináljam, amit szeretek. S ennél több nincs, mintha az ember azt teheti, amihez képessége van és ráadásul még azt is érzi, hogy talán egy másik embernek segít vele.- Bevallom, nem szerettem az elmúlt rendszert, úgy gondoltam akkor, egy kényszerideológia borul rá a lelkekre, azt kell gondolni, amit előírnak. Nagyon vágytam egy olyan létezésre, ahol szabadon mondhatom el, mit gondolok az emberi élet céljáróL A másik pedig, amit meg kell nektek vallanom, mert butaság volna elkendőznöm: nem vagyok, materialista. Amióta az eszemet tudom, úgy gondolkodtam, jöttem valahonnan ebbe a világba, és nagyon biztos vagyok abban, hogy halálom után menni fogok. Egész másképp gondolkozik az ember a szenvedésről, a karrierről, a családról, a csalódásról, hogyha tudja, hogy az emberi létnek, a saját lelkének van egy magasabb rendű célja. Ez nem azt jelenti, hogy ájtatos manónak kell lenni reggeltől estig, hanem pusztán azt, hogy a dolgaitokat, mikor megítélitek, egy nagy rendbe teszitek bele és megpróbáltok nemcsak jobban élni, hanem jobbá lenni. A mai embernek az a nagy dilemmája: állandóan csak arra törekedjen - sokszor nem törődve azzal, hogy embertársát milyen helyzetbe sodorja - hogy anyagiakban gyarapodjon? Ismeritek a pénz beszél, kutya ugat aljas filozófiáját, amit nagyon gyakran meghirdetnek? Ez bizony tévút. Arról beszéljünk inkább, hogy ne úgy haljunk meg, mint azok, akiket, ha megkérdeznek, miért éltek, megvonják a vállukat és nem tudnak válaszolni. Ha nem tudunk válaszolni, s meg sem kíséreljük, az egész emberiség el fog kor- csosulni. Kellene, hogy valami egészséges életösztön feltámadjon ebben az országban. Nézzétek, azt is mondják, hogy a családdal nem kell törődni, hogy ez egy elavult dolog. Nem igaz. Egyébként kétféle család van, az úgynevezett ketrec család és a fészek család. A ketrecből mindenki menekül, fészek családra vágyik mindenki. Még a legkalandosabb fiatal is. Hát, ha ketrecben élt valaki, sorsa kapcsán, építsen magának fészket. Csináljatok majd olyan családot, amiben nem követitek azt, ami nektek rosszulesett. Szüljétek meg az életteljes gyerekeket. Gondoljatok erre a kis Magyarországra.- Egy alkalommal felkértek egy előadásra, akkor tanulmányoztam, többek között a magyar lélekszámot. S képzeljétek, egy 1927-es kiadványban azt olvastam, hogy Trianon után tízmillió ember szakadt le az ország testéről, nem csak magyar ajkúak. Ma pedig ott tartunk, kétségbeesünk, hogy a tízmillió egyáltalán megvan-e. A statisztikák pedig azt mondják, 2050-re hét és fél millióan leszünk. Mi lesz, ha beválik a jóslat: „egy sírt, hol nemzet süllyed el...?” A világ semmit nem fog tenni értünk, csak mi tehetünk valamit. Minden nemzetben él valami, ami a saját nemzetét fönn akarja tartani, csak nálunk ne élne? Én azt gondolom, minden magyar felelős minden magyarért. Amit tud, azt meg kell tennie, Először jön a szív döntése és azután az ész szabályozza azt törvényekkel. Ne ugorjatok be - én csak ezt kérem tőletek - az álságosán okos embereknek. Az álságos okosság nem minden. Ha nem jön hozzá a szív ereje, egy idő után pusztulásra viszi a világot. Fontos nekünk az ország, hogy a rendszerváltás után valamivel jobbat lehessen építeni. Én az életem nagy részét a az előző rendszerben éltem le, és elmondhatom nektek, nagyon vágytam arra, hogy másfajta élet legyen itt. És nagyon csalódtam. Csalódtam, mert azt hittem, hogy majd szeretni fogjuk egymást, összetartunk majd mi, magyar emberek. Persze az egyik ezt így gondolja, a másik úgy, de meg lehet egyezni. Lehet valamit felépíteni, egy olyan országot, ahol jól lehet élni. A mienk egy nagyon-nagyon érdekes nemzet, rengeteg nagy embert adtunk a világnak, hatalmas szellemi kapacitásunk van, s ezt nem volna szabad elvesztegetni. Persze az is igaz - és talán fogjátok majd hallani - igen, de hát az egy konzervatív gondolkodás, a nemzeteknek a kora lejár. Gyerekek, a konzervatív az nem szitokszó, akárhogy szeretnék egyesek szitokszóvá alázni. Azt jelenti, konzerválni akarunk valamit. Hát, könyörgöm, ha találtok valamit az életetekben, ami szép, mit akartok vele? Szeretnétek megtartani, konzerválni. Hát, ha vannak örök erkölcsi értékeink, miért ne volna szabad azt konzerválni? Csak meg kell nézni, hogy mi az, ami jön a világba. Mert a világba egyszerre jön az isteni bölcsesség és vele párhuzamosan jönnek ördögi erők.- Hát kinek kellene, ha nem a fiatalságnak látni, hogy mi, honnan jön. Mitől kell elzárkózni és mi az, amit követni kell. Higgyétek el, erre való az irodalom, s mindaz, amit tanultok. A Nyugatnak a nagy költői mindig ezt tették: válogatták ki az ocsút a búzából. Ezt az egész életünkben tenni kell természetesen. Európára is egészen másként fogunk nézni, ha sikerül emberiessé tenni a családunkat. Ha sikerül ezt az országot egészségben megtartani, akkor Európára sem úgy tekintünk, hogy majd az mindent megold. Keressétek meg az életekben azt, amiért érdemes élni. Olyan szerelmet, ami valóban szerelem. Isten nagy ajándéka: szeretni. Ennél nagyobb dolog nincs a világon. Csak ne aprózzátok el, mert akkor semmi lesz belőle. Éljetek szép szerelemben, olyan családban, ahol meg kell az embernek bocsátani nagyon sokszor, sokmindent. Próbáljátok Európát egy kicsit megjavítani, hogy ne ilyen legyen, mint most. Amit ma globalizációnak mondanak, az nem valódi globalizáció, ez egy gazdasági érdekeltség, ami behálózza a világot. Lesz majd egyszer globalizáció, Ahogyan Vörösmarty Mihály A vén cigány című költeményében írta, lesz még egyszer ünnep a világon! Lesz. Nem a mi időnkben, de lesz. Gondoljatok arra, hogy ezért össze kellene egy kicsit jobban tartani, igazi kereszténységet kellene építeni, nem csak olyat, ami megelégszik a formákkal, hanem ami szeretni tud, oda tud figyelni a másik, a nyomorba jutott emberre. Ma a világ megalázza a nemes elveket. Válasszátok ki magatoknak azokat, akiket lehet szeretni, akiket követni érdemes. Ne féljetek az igazságtól és döntse- tek helyesen. Jókai Anna
