Nógrád Megyei Hírlap, 2005. január (16. évfolyam, 1-25. szám)

2005-01-27 / 22. szám

4. oldal - Nógrád Megyei Hírlap

P F 9 6

2005. JANUÁR 27., CSÜTÖRTÖK

A Hírlap postájából

A Pf. 96 - A Hírlap postájából - az olvasók fóruma. A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a beküldött leveleket rövidítve, szerkesztve közölje. A közölt levelek tartalmával a szerkesztőség nem feltétlenül ért egyet.

Hadikalandok és háborús karácsony

Már több mint hatvan éve, 1944-ben a június ugyanolyan szép, s lágyan meleg volt, mint máskor, csak a háborús hírek borzolták a kedélyeket De nekünk harmincnégyünknek Karancskesziben jó okunk volt az örömre is. Ekkor végeztük el az általános iskola nyolcadik osztályát és a siker után már egy kicsit felnőttnek éreztük magunkat A megváltozott helyzetben a szülőkkel és a tanárokkal az élet lehetőségeit kerestük az előttünk álló újabb feladatok megoldására.

„Nekem szülőhazám’

Születésnapi széljegyzet

Jólesik Radnóti örökzöld szavaival indítanom ezt a kissé rendhagyó, szubjektív gondolatoktól fűtött születésnapi széljegyzetet, hiszen adott esetben amennyire szép, annyira igaz is az idézet Szülővárosom, Salgótarján - „messze ringó gyermekkorom (s minden eddigi életterem) világa” - ünnepre készül 2005. január 27-én lesz a 83. születésnapja. „Belőle nőttem én”, s mint a szimbolikus fatörzs egykor gyenge ága, ma már határozott erővel kapaszkodom kérges tenyerébe, az ösz- szetartozni vágyás leplezetlen ragaszkodásával

Továbbtanulásra az akkori háborús helyzet és az elszegényedés miatt nemigen volt lehetőség. Nekem a sorozatos kitűnő bizonyítványaim miatt támogatóim is akadtak. György úr, a falu jegyzője, az osztályfőnököm, Schailer Kálmán tanár úr ígérték, hogy - szüleim rossz anyagi helyzete miatt - állami pénzen taníttatnak tovább. Mivel az ügyem nehezen mozdult előre, a falu esperese, Horváth László főtiszteletes úr is felajánlotta segítségét. Azt javasolta, egyházi iskolába menjek tanulni és legyek pap. Ennek a papám nem örült, de nem vitatkozott. Majd eldönti az élet - mondogatta.

Ez idő tájt napkelte irányából egyre rosszabb hírek érkeztek és már a háború hangjait is hallottuk néha-néha. A továbbtanulási igények is lelohadtak. Újabb problémák jöttek. Augusztus egyik délelőttjén német és magyar katonák jelentek meg a faluban. Nagy volt a riadalom, mert néhány nappal korábban egyik hajnalon összeszedték a zsidókat, köztük Grósz Jóska iskolatársunkat is és elvitték őket valahová. Soha többé nem jöttek vissza. De most más miatt jöttek. A falu fiataljait összeszedték, majd a községháza elé terelték és aztán elkezdték szortírozni őket, mint a tárgyakat. Jobb oldalra állították, akiket katonai szolgálatra alkalmasnak találtak, bal oldalra, akiknek a hadimunkát szánták. Én tizennégy évesen és Pintér Pista barátom tizenhét évesen a bal oldalra kerültünk.

A katonának szántakat Losoncra vitték, majd néhány napos kiképzés után a frontra küldték. Minket, a hadimunkásokat, lehettünk a környékről vagy öt- venen, Salgótarjánba, a kislaktanyába vittek. Az éjszakát ott töltöttük szalmaalmokon, de aludni nem tudtunk, mert az izgalmak nyugtalansága meg a rengeteg bolha mardosása miatt nem jött álom a szemünkre. Reggel le- ponyvázott gépkocsikra tereltek bennünket és elindultunk a mai Szlovákia felé. Az .egyik élelmes fiú a ponyva egy kis hasadékán állandóan figyelte, hogy merre is járunk. Egyszer csak így szólt: már Kassán járunk, de elfordultunk Eperjes felé. Egyesek szerint az Érc-hegység keleti oldalán álltunk meg. A hegyoldalban várt ránk egy félig elkészült bunker szénával meg szalmával beterítve. Azt a feladatot kaptuk, hogy a hegyoldalban a kijelölt helyeken lövészárkokat, bunkerokat, parancsnoki állásokat és egyes fegyvereknek kilövőállásokat építsünk. Munkaruhát nem adtak, a sajátunkban dolgoztunk. A munka nehéz volt, az étkezésünk silány és rendszertelen, gyakran még az ivóvizünk is elfogyott. A szálláshelyen sem aludni, sem pihenni nem tudtunk, mindig fáradtak, meg éhesek voltunk. Sehová nem mehettünk, a civil lakossággal nem találkozhattunk, egyre jobban hiányzott a meleg otthon. Munkánkat elég gyakran ellenőrizték, siettettek bennünket. Jelszavuk a „haza védelme” volt... Volt rá eset, hogy a ráták is megzavartak bennünket,

ilyenkor szanaszét bujkáltunk, mint a csirkék, de csak egyszer lőttek felettünk, nem voltunk számukra komoly célpont.

Talán a sors is nekünk segített, mert amikor a románok átálltak az oroszok oldalára és a Vörös Hadsereg a Kárpátokat megkerülve szinte ellenállás nélkül gyorsan haladt Magyarország felé, már biztos volt, hogy a Kárpátok védelmi rendszere nem segíthet a harcok kimenetelén, így a mi munkánk is feleslegessé vált.

Fel is oszlatták az egységünket, és kisebb csoportokban különböző építkezésekre vittek bennünket. Mi néhány társammal a ragyolci vasútállomás építéséhez kerültünk. Barakkokban laktunk Salgótarjánból érkezett gépkocsivezetőkkel, akik otthoni hírekkel szolgáltak és csak 40-50 kilométerre voltunk az igazi otthonunktól. Az anyagszállítók között volt olyan, aki pontosan elmagyarázta, hogy mi merre lakunk és csak egy-két nap az út. Ahogy a háború közeledett, úgy nőtt a honvágyunk. Egyre többet gondoltunk a szökésre. Az egyik hét végén őrzőink valami házibulit rendeztek. Ezt használtuk ki, hajnalban ketten megszöktünk. Az ismeretlen tájakon sikerült elég jól tájékozódnunk, mert másnap a Karancs-hegy túloldalán, Karancsberényben kötöttünk ki, ahonnan Karancskeszi már csak kétórányi útra volt. Hazaérvre nagyon boldogok voltunk. Azt hittük, most már végleg együtt maradhatunk, nyugodtan élhetünk. Csakhogy a sors másként rendezte. Novemberben újra katonák jöttek a faluba férfiakat gyűjtögetni, én újra horogra akadtam. Ezúttal Hatvanba, a vasútállomásra romeltakarításra vittek. Szörnyű volt a látvány. Mindenfelé hatalmas beton- és faltömbök, felszaggatott sínek, vagonroncsok, állati és emberi csonkok, hatalmas-bombatölcsérek tanúsították, hogy itt háború van.

Roncsvagonokban szállásoltak el bennünket tízes csoportokban. Azt mondták, a feladatokat majd a reggeli napiparancsban ismertetik. Még el sem helyezkedtünk rendesen, a szirénák máris megszólaltak. Légiriadó volt. Teljesen ismeretlenül azt sem tudtuk, hová lehet elbújni. Arra futottunk, amerre mások is. Legalább egy órán át lapultunk valami lerombolt épület még megmaradt falai tövében, amikor életjeleket láttunk és hallottunk a közelből. Csak akkor jöttünk elő. Arra gondoltunk, hogy ez a bemutatkozás nagyon meggyőző volt és itt nagyon óvatosaknak kell lennünk.

Reggel már öt órakor jöttek hozzánk a vasutastisztek és katonai tiszthelyettesek. Névsorolvasás után kiadták a napi feladatokat. Legalább két vonalat állandóan szabaddá és járhatóvá kell tenni a német vonatok számára, mert ez az egyetlen utánpótlási útvonaluk. Jöttek a vasutas műszakiak is és együtt nekiláttunk a munkának. A roncsokat eltávolí- tottuk. A sérült síneket és talpfákat felszedtük, újakra cseréltük. Sietnünk kellett, mert az angol és néha az orosz repülőgépek szinte menetrendszerűen jöttek bombázni.

Hiába siettettek bennünket, ezt a tudatos nagyfokú rombolást lehetetlen volt a kért időre megjavítani. Veszteségeink növekedtek, fellazult a fegyelem, már a névsorolvasást is abbahagyták, meg a kajakihordásokat is, csak a légiriadók maradtak. Itt már csak egy lehetett a cél, ebből a pokolból élve megmenekülni. Az egyik délután valamit keresve kissé elcsámborogtam a megszokott helyünkről, amikor megszólaltak a szirénák. Két perc múlva potyogtak a bombák is. Már nem volt időm visszamenni a többiekhez, helyette egy katlanszerű kis völgybe szaladtam és egy fatönk mögé bújtam. A támadás első hullámát átélve a második hullám közötti szünetben körülnéztem a terepen, hátha találok egy jobb búvóhelyet. Örömmel vettem észre, hogy ez a lankás rész egy hosszabb völgyhöz vezet. Szabadulási lehetőséget sejtve gyorsan futásnak eredtem. Negyedóra múlva már újra hullottak a bombák, de én akkorra már túl voltam a veszélyes helyzeten. Amikor visszanéztem az állomás felé, csak füst- és lángtengert láttam az égbe nyúlni. Na, újra megmenekültem, gondoltam magamban, amikor egy repülőgép a fejem felett sorozatlövéseket adott le, amitől nagyon megijedtem. Egy nagy lombos fa tövéhez lapultam és lélegzetvisszafojtva figyeltem a gépek morajlását és a robbanásokat. Amikor újra csend lett, úgy estefelé, végleg a szökésre adtam a fejem és elindultam az ismeretlenségbe. Majd kikötök valahol - gondoltam, de már nem kell attól félnem, hogy a fejemre esik egy bomba.

Egész éjszaka mentem, településeket sem láttam a sötétítési rendelet miatt. Csak távolról, az országutakról jött autózúgások hangjából tudtam meg, hogy merre is járhatok. Mindent, mindenkit meg még az utakat is kerültem, de két nap után már nagyon fáradt és éhes is voltam. Felmásztam egy jó nagy fára, körülnéztem és jobbra apró házakat láttam. Gondoltam ez nem lehet egy veszélyes hely és arra vettem az irányt.

Az egyik ház előtt tőlem is fiatalabb fiú állt. Megszólítottam: megmondanád nekem, hogy most hol vagyok? - Hol vagy? Endrefalván a cigánytelepen - mondta a fiú és szóba elegyedtünk elmondtam honnan jövök és hogy nagyon éhes és fáradt vagyok. Szeretnék valahol legalább egy szelet kenyeret és vizet kérni. A fiú még egyszer jól végignézett, s utána beszólt az egyik nyitott ajtón: Olga néni, itt van egy fiatalember, nagyon éhes, kenyér meg víz kellene neki... Az asz- szonynak is el kellett mondani a történetemet. Az szomorúan, sajnálkozva végighallgatott és behívott a lakásába. Asztalhoz ültetett és egy literes kék lábaskában csülkös savanyúbabbal kínált, megittam rá egy bögre vizet és feltöltődve, kissé pihentebben újra útra keltem.

Olga néni elmagyarázta, hogy legkönnyebben miként juthatok haza. Aszerint Pilínyen túl a hegytetőn délre haladva hamar elértem a Poklyospuszta magasságába. Ott megálltam, mert motorzúgást hallottam. Egy perc múlva megjelent két német terepjáró autó felém, a hegygerinc felé haladva. Jól megijedtem és elbújtam a borókásban. A németek is megálltak, távcsövekkel szemlélték a terepet. Talán egy órát kellett várnom a németek elvonulásáig. Ezek után már szinte biztonságban leballagtam a Szállás-bérce útjára és a Csurgókútig meg sem álltam. Itt a libastadionban, ahol focizni szoktunk három gyerekkori barátom, játszótársam, Rácz Zoltán, Sikna József és Csemer Berci szaladt elém. Összeölelkeztünk és másnapra megbeszéltünk egy focimeccset.

KÖKÉNYESI BÉLA

Karancskeszi

Rájöttem, hogy tartozni valahová nem egyéni szándék és elhatározás, hanem sors és megannyi élethelyzet közös szüleménye, melyeket megtagadni lehet ugyan, de az idő múlásával észrevétlenül is ezernyi szállal szövődnek lelkűnkbe és gondolkodásunkba, immár eltéphetetlenüL

Amikor több mint fél évszázaddal ezelőtt - Salgótarján megyeszékhellyé válásának évében - egy acélgyári vasöntő leánygyermekekeként a Jankovich-parcella öreg bérlakásában megszülettem, még nem tudtam, hogy azt a házat a város egyik legnagyobb földesurának, Jankovich Miklósnak a leszármazottai építtették, aki 1748 januárjában vásárolta meg a salgói uradalmat az eladósodott gróf Balassa Bálint utódaitól.

Már kisiskolás voltam a város legkorszerűbb általános iskolájában - az acélgyáriban - és lelkes fogalmazások sorozatát írtam völgykatlanba települt vadregényes szülővárosom szépségeiről, amikor megtudtam, hogy Salgótarján neve a honfoglalás korát idézi. A salgó régi magyar szó, jelentése csillogó, fényes, a Tarján pedig a negyedik honfoglaló törzsünk neve. A mai városnév a középkorban jött létre, amikor is a törzsi katonai települést egyre szorosabb birtokjogi kapcsolatok fűzték Salgó várának uraihoz és azok uradalmához.

A szabad katonákból jobbágyokká lett középkori lakosság és késő utódaik egészen a XIX. század derekáig élték a nógrádi parasztok eseményekkel és fordulatokkal teli, hegyvidéki gazdálkodásra alapított életét, amikor is 1845 táján a közeli Inászópusztán barnaszenet találtak. Ezután az egyre terebélyesedő szénbányászatnak és az erre épülő iparnak Salgótarján lett a központja. Itt volt az északi bányavárosok felé haladó vasútvonal végállomása is, amely nemcsak a tarjáni szén szállítását, hanem az acélgyár elődjének, a gróf Andrássy Manó által alapított Salgótarjáni Vasfinomító Társulatnak az ide- települését is lehetővé tette, így aztán a szegény zsellér- és jobbágyfalu - amelyre már történelmének igen korai szakaszában is ráragasztották a kenyereden jelzőt - lassan bányász- és nagyipari munkástelepüléssé alakult át.

1867-ben a község még csak 172 házból állt, az 1880-as évektől azonban felgyorsult az építkezés. Az egyre növekvő számú lakosság (a századfordulón már 13 ezer fő) a belterületen - a mai belvárosban - zsúfolódott össze, melynek állapota nem nagyon tartott lépést a fejlődéssel Vályog- és faviskók, sáros, kivi- lágítatlan utak, piszkos, beépítetlen területek jellemezték. A nagybirtokosok méregdrága telkeit ugyanis nagyon kevesen tudták megfizetni, illetve megvásárolni, és emellett az üzemek és bányák telepeinek terjeszkedése is határt szabott a belterület növekedésének.

A kőszénbánya-társaság 1868 után kezdte meg a bányakolónia építését, amely az első lépés volt Salgótarján városiasodása felé. Emeletes kő- és téglaházak, utak épültek, kikövezett utcákkal, telepített növényzettel

A belvárostól északra, a Salgó- patak szűk völgyében helyezkedett el az acélgyár telepe az üzem termeléséhez igazodó szigorú renddel és példaértékűen szocializálva. Saját templommal, kórházzal, iskolával, kulturális, sport- és szabadidő-központokkal (tiszti kaszinó és olvasó- egylet, sportpálya, kuglizó,

Dolinka), magazinokkal, pékséggel és mészárszékkel A Kolónia út (ma Acélgyári út) két oldalán épültek a tiszti, altiszti és munkáslakások, sőt még igazgatói palota is.

A zsúfolt és korszerűtlen faluközpontban legtömörebben a főutcának a római katolikus templomtól a zagyva rakodóig terjedő része volt beépítve. Az utca jobb oldalán a régi parasztházak előkertjében épültek fel foghíjasán azok az emeletes kereskedőházak is, melyek közül sok majd’ egy évszázadig meghatározójává vált Salgótarján városképének. A közvilágítást a kezdeti időkben hét petróleumlámpa szolgáltatta, melyek közül egy a Nagykocsma előtt, egy a Böhm-kocsma előtt, egy a főtéren, egy a kispiac- nál, egy a posta előtt, egy a Pécskő- patak gázlójánál, egy pedig a Jungmann-háznál pislákolt. A főutcán 1892-ben kezdték meg a járda építését. A főút (ma Rákóczi út) mellett a város első utcái voltak: a Posta, Pécskő, Karancs, Temető, Meszesalja utcák, valamint a Vásártér, Zemlinszky tér, az Iskola köz és Papberke köz.

A városiasodó Salgótarján egészségügye nagyon alacsony színvonalon mozgott. Az 1870-80-as években több ízben kellett elrendelni óvintézkedéseket a kolera- és himlőjárvány megakadályozására. A község közoktatásának viszont jót tett az az 1868-as népiskolai törvény, melynek hatályba lépését követően a helyi vállalatok egymás után építették meg korszerű, jól felszerelt iskoláikat.

S miközben az ellentmondások városában a nagytőke jól megélt

üzemeinek hozadékából, a dolgozók felső rétegei havi 200 pengő fixszel lelkesen kapaszkodtak jól fizető munkaköreikbe (műszaki értelmiség, képzettebb szakmunkások), a lakosság többsége nyomorban, szegénységben élt és a szervezett munkásmozgalomban keresett menedékei Talán ennek a helyzetnek tudható be az a ma már alig, vagy inkább negatív előjellel emlegetett történelmi tény is, hogy Salgótarjánban 1919-ben kilenc nappal tovább tartott a tanácshatalom, mint bárhol az országban.

Az 1920-as trianoni békeszerződés következtében Salgótarján határközség és az ország egyik legjelentősebb ipari gócpontja lett. így nem kellett sokáig várnia arra, hogy gazdasági jelentőségének megfelelően elnyerhesse a városi rangot.

1922. január 27-én az Acélgyári Olvasóegylet (ma a Kohász Művelődési Központ) nagytermében Salgótarján nagyközséget várossá nyilvánították. S bár ezt követően a bánya és a vasgyár teljesítménye egyre nőtt és új üzemek is települtek a városba (1922-ben a Hirsch- és Frankművek, a mai tűzhelygyár elődje, 1932-ben pedig a palackgyár, az öblösüveggyár elődje), a dolgozók többsége számára ez csak munkaidő-növekedést jelentett. A városban nőtt a nyomor és az elégedetlenség, amely 1926 áprilisában 8 ezer ember éhségfelvonulásába torkollott.

Bertold Brecht 8000 szegény a város előtt című versében méltó emléket állít a kenyeretlen Tarján ezen újabb tragédiájának.

Az 1929-33-as gazdasági világválság során a salgótarjáni iparmedence termelése is visszaesett és sok száz munkásnak felmondtak. A nyílt fasizmus időszakában - amikor is a városból 1126 zsidót telepítettek gettóba - sokan a munkamegtagadás fegyverét és a partizánharcokat választották. Mások az üzemek megbénítási, kirablási folyamatait szabotálva, sokszor életük kockáztatásával rejtegették a gépeket, szerszámokat, óvták mindennapi kenyerüket

Amikor jómagam az 50-es évek közepén látó és érdeklődő gyerekké cseperedtem, már annyi derűs és boldog emberi arc vett körül ebben a városban, megannyi magával ragadó lelkes és alkotó közösség, hogy szinte hinni sem akartam mindazokat a borzalmakat, melyeket a várossal egyidős édesapám elbeszéléseiből és iskolakönyveimben a háborúról, a szegénységről hallottam és olvastam.

Városunk történelmének krónikásai szerint az igazi, nagyvonalú városfejlődés 1950-től, Nógrád megye székhelyének Salgótarjánba helyezésétől számítható. így utólag megállapítva tehát jókor születtem. Ezernyi esemény, vers- és dalfoszlány, szín és tájharmónia zsong fülemben és vibrál szememben, amelyek a szépre, az emberire, az ösz- szetartozásra, arra a sorsközösségre emlékeztetnek, amelyeket nem csak felidézni, de vállalni is megtisztelő.

Átélhettem és megcsodálhattam Salgótarján újjászületését, hiszen mint ahogy Varga Lajos írja: „Amit betonból, kövekből, vasból létre lehetett hozni az ember felemelésére, azt itt létrehozták.” Salgótarján városközpontjának 1950-ben elindított átalakítása olyan Európa-hírű városrendezési koncepció - divatosan szólva projekt - volt, amelyért- nem kisebb alkotók, mint Finta József, Jánossy György, Magyar Géza és Szrogh György fővárosi építészek munkái révén - 1968- ban - az országban elsőként - Háld János-emlékérmet kapott a város. S mint ahogyan azt Hann Ferenc A város című versében megfogalmazta, a rikoltozó acélrögök harsányan halihózó géptorkok és csikor- duló kábelek rengetegében „csak áll az ember, s feszeng a csoda percei között”.

S miközben Jobbágy Károly újjászületést éneklő versének hangulatában átéltük, hogy „fölénk torony- ük már a század hatemeletes, behe- mót alakja, s a kis cicomák, apró arányok sorra helyet adnak a legújabb csodáknak”, a téren, a belváros szívében szemlélődő Harm Ferenc a következő hétköznapi, s mégis boldogító látványt vetette papírra az utókor számára: „Ezer gyerek a térzene labirintusai között, friss újságszag, friss kenyérillat, friss izomzene a Volt-van-lesz csúcsain.”

Jól tudjuk, hogy nem könnyű és nem is lehet mindig újjászületni. Van, amikor csupán élni kell, megélni és életben maradni. Szerintem Salgótarján vezetői és lakossága számára itt és most ez utóbbi az igazi történelmi feladat. József Attila bölcsességével summázva: „Ez a mi munkánk és nem is kevés”.

G. HORVÁT MÁRIA