Nógrád Megyei Hírlap, 2004. december (15. évfolyam, 278-303. szám)
2004-12-08 / 284. szám
2. oldal - Nógrád Megyei Hírlap NÓGRÁD MEGYE 2004. DECEMBER 8., SZERDA „Van, aki viszi utánunk a zászlót” Gyertyák, virágok, protokoll: 1956 többet érdemelne Egy forradalom, amelyben az „én”-nek nem volt jelentősége csak a „mi”-nek, egy forradalom, amely tiszta volt, s melyet szörnyű megtorlás követett. Pa 1956. december 8-i salgótarjáni sortűzre emlékezve, a forradalom résztvevőit, Csákvári Lászlót és Deme Attilát szólaltattuk meg 1956 eszméivel és azoknak mai megbecsülésével kapcsolatban. CSÁKVÁRI LÁSZLÓ, az a férfi, aki nem volt hajlandó belépni a kommunista pártba, s emiatt csak vasbeton- szerelőként dolgozhatott. A férfi, akit megvertek, megkínoztak, megaláztak, azért mert az 1956-os forradalom és szabadságharc idején elszavalta a Nemzeti dalt. Ő, így emlékszik a történtekre: „1956. október 24-én reggel igencsak meglepődtünk, amikor bekapcsoltuk a rádiót. A szokásos műsor helyett zene szólt és néha bemondták, hogy zavargások vannak az előző napi egyetemisták által rendezett felvonulással kapcsolatban. Természetesen bementem munkahelyemre, de munka helyett mindenki a rádiót hallgatta, s az egyik munkahelyi párttag közölte velünk, hogy a helybeli pártbizottság közlése szerint Budapesten a fasiszta csőcselék lázadt fel. Tudtuk, hogy az egyetemi ifjúság szervezte a tüntető felvonulást, márpedig nem volt jellemző hogy egyetemekre tömegesen kerültek volna be fasiszta beállítottságú diákok, ezért ezt nem hittük el. A munka tovább folyt, de a dolgozók kisebb-nagyobb csoportokat alkotva izgatottan beszélgettek. Kezdtek hazaszállingózni az egye temisták, akik tárgyilagosan elmesélték a 23-án történteket. 1956-ban még nem volt szabad szombat, ám az építőiparban minden második szombat munkaszüneti nap volt, s ez éppen 27-re esett. Otthon voltam, a szenesvödröt pakoltam, amikor a feleségem odaszaladt hozzám és zaklatottan mondta: jönnek a tüntetők. Kiszaladtam a kapu elé és láttam, hogy tömve az út nemzetiszínű zászlót lobogtató, jelszavakat ismételgető emberekkel: „Aki magyar velünk tart! Éljen Nagy Imre!” Magamra kaptam a lódenkabátomat és beálltam a tömegbe éppen a diákok közé. Hamarosan én is lelkesen kiabáltam a jelszavakat. A járdákon nem volt senki, mindenki besorolt a tüntetők közé. Valamelyik diák elkiáltotta magát „Talpra magyar...!” s én folytattam. Innen már az egész diáksereg mondta a verset, hangom kihallatszott a kórusból. így értünk a szovjet emlékműhöz. Hatalmas tömeg töltötte be a teret az emlékműről már leszedték a vörös csillagot - ezeket egyébként a közhivatalok, gyárak homlokzatáról is levették. - Megpróbálkoztak az emlékmű ledöntésével" ... sikerült ledönteni az obeliszket, amely darabokra tört. Ekkor ellenállhatatlan lelkesedés tört rám. Átverekedtem magam a tömegen, s a csonkhoz támasztott létrán felmásztam annak tetejére. Hihetetlen kép tárult elém. Az egész hatalmas tér, a Pécskő utca eleje telis-tele volt éljenző, zászlókat lengető tömeggel, s elkezdtem szavaim a Nemzeti dalt. Éreztem, hogy a hangom betölti a teret, mindenki hallja a verset. Csak az első részt mondtam egyedül, az eskü szövegét már a hatalmas tömeg is harsogta, s ez így ment versszakról versszakra. Csodálatos érzés volt, Petőfi is ezt érezhette. A szavalat után még le sem értem a létrán, segítő kezek nyúltak felém, vállra kaptak, a tömeg integetett, éljenzett, bevonultunk a megyei rendőrkapitányság elé, ahol követelték a politikai foglyok szabadon bocsátását. Minden huzavona nélkül Szabó István őrnagy, a kapitányság vezetője, az egyetlen politikai foglyot, szabadon engedte. Az őrnagyot később leváltották, s mint bányász dolgozott nyugdíjazásáig. Hívták vissza, de nem ment. A korabeli fényképek és a jelenlévők visszaemlékezései bizonyítják, hogy a Duda cukrászda és a takarékbank padlásán fegyveresek tartózkodtak, s tartották szemmel a szobordöntést, s az utána következő eseményeket. Október 29-én sorra alakultak meg az üzemekben a munkás- és igazgatótanácsok. A párt megszűnt, vezetői Csehszlovákiába futottak, bár erre semmi okuk nem volt, hiszen senki nem bántott senkit, a városban egyetlen pofon sem csattant el. Október 31-én, Deme Attila vezetésével megalakult a nemzetőrség, melynek én is tagja lettem. Feladatunk volt a városban járőrözni, az építkezési objektumokat őrizni. Semmilyen bűncselekmény, rablás, fosztogatás nem történt. November negyedikén a megyei nemzeti bizottság ülést tartott, ahol felmerült a város védelmének kérdése, de beláttuk, hogy ez lehetetlen, nem fejtünk ki az oroszokkal szemben ellenállást. Ennek értelmében a főhadnagy visszatért Rétságra, s magával vitte nemzetőrségünk fegyvereit is, a nemzetőrség feloszlott. Az acélgyár és a bánya fegyveresei november 17-én adták le fegyvereiket. November 21-én, a megyei tanács épületében a megye üzemeinek, bányáinak és intézményeinek küldöttei megválasztották a megyei munkástanácsot, melynek az építőipari vállalat részéről tagja lettem. December elejétől sztrájkolt Nógrád megye. Vállalatunk munkásai csak a vásártéri munkáslakások építésén dolgoztak. 1956. december 8-án, szombaton is benn voltunk, bár akkor sztrájk volt, a munkahelyünkön. Délelőtt tizenegykor hagytuk abba a munkát, s indultunk haza. Gyalog mentem, amikor sorozatlövéseket hallottam, nem tudtam, hogy tüntetés van, azt hittem a levegőbe lőnek. Futni kezdtem, mert a lövések lakásom felől hallatszottak. Tovább futottam, s találkoztam a félelemtől eltorzult arcú felém futó tömeggel. Kétségbeesve futottam tovább, hiszen már nyilvánvaló volt a vérző emberek láttán, hogy a tömegre lőttek, lakásunk pedig közvetlen a rendőrség szomszédságában volt. Kiérve a Rákóczi útra, az utca már lényegében üres volt. Egy két eldobott nemzetiszínű zászló, néhány halott, egy vekni kenyér volt az úttesten. Az utca sarkán volt vállalatunk művezetői irodája, oda mentem be. A szoba tele volt egymásra dobált vérző tetemekkel... Rohantam haza... Feleségem zokogva fogadott, hat- és hétéves gyermekeim szintén. A konyha padlója véres, de a feleségem megnyugtatott, velük nincsen semmi baj, a konyhánkban egy meglőtt 14 éves tűzhelygyári gyerek halt meg, akit néhány perce vittek el. Elmesélte, hogy a ház asszonyai is kimentek a tüntetésre. Házunk sarkánál az utat lezárva egy orosz tank állt. Vezetője egy fia- tál katona volt, vele beszélgettek kézzel- lábbal és kérték, nehogy lőjön. Felesé- gemnek eszébe jutott, hogy az ebéd föl van téve, s hogy nehogy leégjen, hazaszaladt a többi asszonnyal együtt. Alighogy beértek a kapu alá megdördültek a fegyverek. Lőttek a pufajkások ész nélkül, bele a fegyvertelen tömegbe. I31-en haltak meg... Gyerekek, asszonyok, mindegy volt, nem céloztak... Ezek után döbbent csend ült a városra. Senki sem tudta miért történt ez a borzalom. Majd röplapok jelentek meg, amely a sortüzet ellenséges provokációnak minősítette. Kijárási tilalmat rendeltek el. December 9-én a szovjet katonai parancsnok és a megyei rendőrkapitány felhívta a lakosság figyelmét, hogy: „a Salgótarjánban megbúvó fasiszta elemek a temetést saját céljaikat szolgáló újabb nagy tüntetésre és fegyveres provokációra akarják felhasználni, ezért felhívjuk az elesettek hozzátartozóit és a város dolgozóinak figyelmét, hogy semmilyen közös, vagy tömeges temetést nem engedélyezünk, ami esetleges provokációk nyomán, újabb vér- áldozatot követelne...” Ezután következett a megtorlás: egyre-másra tűntek el emberek, akik a forradalomban tevékenyen részt vettek, s volt nem egy, aki csak évek múlva került elő. A megtorlás szörnyű, embertelen volt, de a forradalom mégsem volt hiábavaló, hiszen ez indította meg azt a folyamatot, amely a kommunista uralmat megdöntötte, Németországot egyesítette, a szovjet megszállást hazánkban megszüntette, s végül a Szovjetunió felbomlásához vezetett. Csakúgy mint 1848 után, sok időnek kell még eltelnie, hogy 1956 Magyarországon is elfoglalja a méltó helyét a történelemben. Ettől azonban még nagyon távol vagyunk, hiszen ma tartanak egy díszünnepséget, százan elmennek a megemlékezésre és ennyit 1956. december nyolcadikáról. Kevés a hozzátartozó, nincsenek gyertyák és virágok, szinte csak mi vagyunk, akik túléltük és a protokoll... Mintha most is bűn lenne 1956. ATTILA, a forradalom és szabadságharc idején a nemzetőrség parancsnoka volt, így jellemezte 1956-ot: egy példakép arra nézve, ahogyan egy nemzetnek egy forradalomban viselkednie kell. Felszabadult, boldog idők voltak. Hittünk egy szebb jövőben, egy szebb világban, amitől sajnos ma nagyon messze kerültünk. Egy percig sem gondoltam arra, hogy ezt a forradalmat le lehet verni. Majd elmondta: el kell telnie egy emberöltőnek, vagy kettőnek, hogy a megtörtént eseményeket tisztán lehessen látni. Nyolcvan-száz évet is kell várni arra, hogy a forradalom gyümölcse beérjen. Ma még azonban nem ajánlólevél, ha valaki '56-os. Még mindig nem tudják elfogadni, hogy mi nem valaki ellen, hanem a jobbért harcoltunk. Nem tanultuk könyvben, hogy hogyan kell forradalmat csinálni, az egyetlen pél da 1848 volt előttünk. Csak spontán cseleked tünk, tettük a dolgunkat. Mindenki egységesen vett részt a forradalomban, nem volt egyéni önzés, az „én”-nek nem volt jelentősége csak a „mi”-nek. Igazi forradalmak csak százéven- te vannak. 1956 nincs megbecsülve, hangsúlyozta, s példaként említette, hogy a magyar parlamentben csupán egy '56-os - Mécs Imre - van. Vannak, országok, ahol azokat az embereket, akik tettek az országért megbecsülik. Legyen az egy egyszerű, jelképes geszMagas politikai kultúra kell ahhoz, hogy le tudjak ülni olyan emberrel egy asztalhoz, aki miatt nem láthattam a gyermekem, amikor kétéves volt, vagy aki, akik miatt a forradalom leverése után csak segédmunkásként helyezkedhettem el. Néha úgy tűnik, egyesek egyfajta kisebbségi érzés miatt próbálják elmaszatol- ni a történelmet. Tudomásul kell venni, hogy a történelem olyan amilyen, s ezen nem szabad változtatni. Élnek még emberek, akik úgy érzik, hogy személyes felelősségük van, de senki sem mondta, hogy őket felelősségre kell vonni. A politikai helyzet ugyanis úgy alakult, hogy semmilyen felelősségre- vonás nem történt, s akik mondhatnák, hogy én. sértett vagyok, azok nem követelték, mert humánusok voltak. Találkozom a mai napig olyan emberekkel, akik akkor ellenünk voltak és köszönnek és én visszaköszönök nekik és nincs olyan érzés bennem, hogy valamit kellene ellenük tennem. Azt mondom magamban: tudom, hogy maga gyilkos volt, maga is tudja, s magának ennél nagyobb büntetést nem lehet adni. Mert humánum, erkölcs, hazaszeretet volt számunkra az elsődleges. Hogy mi valósult meg 1956 eszméiből? Hazugság volna azt mondani, hogy semmi sem, hiszen van alkotmánybíróság, énekelhetjük a Himnuszt, s van olyan lelki támaszunk, mint a Szent Korona. tus, amivel érezhetnénk, hogy igen, tudják mit tettünk. Öt-tíz év börtön után annyit például megérdemelhetnénk - egy teljesen hétköznapi dolgot említve - hogy az SZTK- ban ne kelljen sorba állnunk, hiszen 99 százalékunk beteges, szinte nyomorék, idős már. Jó lenne megtanulni tisztelni nemcsak a saját magyar polgártársainkat, hanem azokat is akik valami miatt szemben álltak velünk, majdpéldaként említette az orosz kiskatóná- kat. Ók sem jókedvükből jöttek ide és haltak meg, nekik is volt családjuk, otthonuk, amit el kellett hagyniuk. Mi mégis nehéz szívvel megyünk ki október 23-án és december 8-án is a megemlékezésre. Beszédek, koszorúzás és vége. Szép, ha megemlékezünk, de kevés... többször és több helyen kell beszélni róla. Acsarkodva viszont nem lehet erről beszélni, sem pedig előrenézni: a segítőkészségtől és a jó szándéktól nem lehet megkérdezni, hogy milyen párt tagja. Nem fontos, lényegtelen... 1956 nem volt hiába: van azért, aki viszi utánunk a zászlót, most nem emeli olyan magasra, mert rossz az idő, de ha jobb lesz a magasban lobog majd. SZELES ENIKŐ
