Nógrád Megyei Hírlap, 2004. december (15. évfolyam, 278-303. szám)

2004-12-31 / 303. szám

\ 2. oldal - Nógrád Megyei Hírlap NÓGRÁD MEGYEI KÖZGYŰLÉS 2004. DECEMBER 31., PÉNTEK „Nincs jobb az elégedett olvasónál >T Nógrád Megye Közgyűlése az idén a „Nógrád Megye Polgá­rainak Szolgálatáért” elismerést adományozta Oroszné Ka­tona Annának, aki a Balassi Bálint Megyei Könyvtár igazga­tói tisztét látta el hosszú éveken át. Az elismerést az októ­ber 23-i ünnepi közgyűlésen adták volna át, de a súlyos mű­téten átesett kitüntetett nem tudott megjelenni: ezért a köz­gyűlés elnöke még azon a napon a kórházban adta át szá­mára a kitüntető címet jelképező oklevelet. Oroszné Katona Anna nagy- bátonyi születésű. A középisko­láit Salgótarjánban végezte, majd röntgenasszisztensi képesítést szerzett, így kezdett el dolgozni. Mint mondja, az adminisztratív terület soha nem volt vonzó szá­mára, de azt is tudta, nem akarja röntgenasszisztensként végig­dolgozni az életét. Mindenkép­pen olyan területen szeretett vol­na elhelyezkedni, ahol emberek­kel foglalkozhat. S mivel mindig közel állt hozzá az irodalom, ké­zenfekvő volt: vagy tanár, vagy könyvtáros lehet, s ő ez utóbbit választotta. Ebből a megfontolás­ból jelentkezett az egri tanárkép­ző főiskolára, ahol levelező tago­zaton 1973-ban szerzett diplo­mát könyvtár-népművelés sza­kon. 1984-ben szerezte meg az ELTE kiegészítő szakán az okle­veles könyvtáros-képesítést.- 1975. szeptember elsejével kezdtem a szakmát, első beosz­tásom tájékoztató könyvtáros volt - idézi fel pályája kezdetét Oroszné Katona Anna. - Az iro­dalom és a művészetek tartozott hozzám. 1978-ban lettem az ol­vasószolgálat munkatársa, majd a rendszerváltást követően az ol­vasószolgálat vezetője. 1993-tól igazgatóhelyettesként dolgoz­tam 1999-ig, attól kezdve pedig az igazgatói teendőket láttam el. Mint mondja, könyvtáros­ként nagyon sok sikerélménye volt. Mindig azt vallotta, hogy nincs jobb dolog az elégedett ol­vasónál, s tudta, tapasztalta, hogy a sok könyv vonzó tud len­ni a könyvszerető ember számá­ra. Legjobban azt a beosztását szerette, amikor tájékoztató könyvtárosként kiszolgálhatta az olvasókat. Örömöt jelentett számára, ha tudta adni azt, amit az emberek kértek, amire szük­ségük volt munkájukhoz, tanul­mányaikhoz, s elégedettséggel töltötte el, amikor hasznossá tudta tenni magát. Többször is megerősíti: soha nem bánta meg, hogy erre a pályára lépett. A bár legközelebb valóban a tá­jékoztató könyvtáros beosztás állt hozz, a többi munkakörnek is megvolt a maga szépsége.- Ilyen volt például, amikor igazgatóhelyettesként dolgoz­tam: akkor kezdtük el megszer­vezni a kistelepülések könyvtári ellátását, ma már 29-30 község központi ellátását végezzük - folytatja. - Átvettük a nemzeti­ségi ellátást, ennek a megszer­vezése is arra az időre datálódik. Igazgatóként pedig büszke va­gyok arra, hogy kialakítottuk a XXI. század modem könyvtárát. Megvalósítottuk a telematikus fejlesztést, ami annyit jelent, hogy a könyvtári állomány nagy része elektronikus katalógus­ban is lekérdezhető. Elvégeztük a különböző állományrészek di­gitalizálását, elértük, hogy a Pa­lócföld ma már a könyvtár hon­lapjáról is elérhető, digitalizál­tuk a fotótárat, a képes levelező­lap-gyűjteményt, jelentős az ap­ró nyomtatvány, a plakáttárunk. Kiemelte, mennyire fontos­nak tartja, hogy korlátozás nél­kül, széles körben bárki számá­ra hozzáférhető az elektronikus adattár. Ugyancsak fontosnak tartja a pályázati tevékenységet: mint mondja, ez egy-egy évben megközelítette a száz elkészített pályázatot, amelyek 75-80 szá­zalékban sikeresek voltak. így például sikeres pályázat jóvoltá­ból tudták kicserélni a zenei részleg eszközeit, ilyen módon jutottak gépkocsihoz, amely a területi ellátáshoz nélkülözhe­tetlen volt számukra. S pályáza­ti siker tette lehetővé azt is, hogy az egészségügyileg hátrányos helyzetű olvasók is megtalálják, amit keresnek: olvasógépet, na­gyítókat, beszélgetőszoftvereket szereztek be. Az évek során ren­geteg rendezvényt szerveztek, amelyeket csak pályázati pénz­ből finanszíroztak.- Nagyon meglepett az elisme­rés - válaszolja, amikor arról kér­dezem, számított-e rá. - Egy sú­lyos műtétet követően éppen kór­házban voltam, úgyhogy nem is tudtam elmenni az ünnepélyes átadásra. S nagyon örültem, hogy még az elismerések átadásának napján eljött hozzám a megyei közgyűlés elnöke, Dóm Ottó, és személyesen ott, a kórházi ágyon vehettem át az oklevelet. Gondolataiba merül, s aka­dozva folytatja: jó érzés, hogy nem csak ő érezte úgy, sokat próbált tenni a könyvtárért, az emberekért, hanem azok is, akik ennek a címnek az odaíté­léséről döntöttek. Azt azonban kiemeli: bárki, aki bármilyen ki­tüntetést kap, soh^ nem egyéni elismerésként kapja, mert a kol­légák nélkül nem menne. S így van ezzel a címmel is: bár sze­mély szerint ő kapta, úgy érzi, ezzel a könyvtárban dolgozó összes kolléga munkáját ismer­ték el a cím adományozói. HEGEDŰS ERZSÉBET Mindenki „Dénes mamija” Huszonhárom esztendőn át dolgozott gyermekfelügyelő­ként Dénes Tiborné, vagy ahogyan mindenki ismeri: Dénes mami. Hivatását 1982-ben kezdte az akkor átadott gyermek- és ifjúságvédő intézetben. Októbertől már nyugdíjas, de szavai szerint igaz a mondás, miszerint „megszaporodnak az ember teendői nyugállományba helyezését követően”. Ha csak teheti, ma is szívesen segíti az azóta megyei gyer­mekvédelmi központtá „keresztelt” intézmény tevékenysé­gét. Legnagyobb meglepetésére munkásságának elismerése­ként a közelmúltban „Nógrád Megye Polgárainak Szolgála­táért” kitüntetésben részesítették. Dénes Tiborné 1982 januárjá­tól napjainkig dolgozott a gyer­mekvédelemben, mint gyer­mekfelügyelő. Az eltelt szűk két évtizedben több száz gondozott számára pótolta a pótolhatat­lant, az anyai szeretetet, a meg­értést. Nyugalmat, derűt sugár­zó személyisége tette - gyer­meknek, s felnőttnek egy­aránt - „Dénes mamivá”. A ház dolgozóinak, lakói­nak közösséggé formálá­sában meghatározó szere­pet játszott. Munkája nyo­mán az otthonban mindig szeretetteljes, kiegyensú­lyozott légkör uralkodott. A gyermekekről való gon­doskodása, következetes pedagógiai módszerei, az intézmény otthonossá for­málása, környezetének szépítése példaként szol­gált fiatalabb és idősebb kollégáinak egyaránt. A fentiek alapján a megyei önkormányzat közgyűlés­ének elnöke, Dóra Ottó ér­demesnek találta arra, hogy 2004. október 23-án a „Nógrád Megye Polgára­inak Szolgálatáért” kitün­tetést adományozzák szá­mára.- Nagybörzsönyi szüle­tésű vagyok, a csodálatos Dénes Tiborné hegyek között nevelked sikerült megvalósítani az álmai­mat!- Miből áll ez a munka?- A felügyelői munka a gyer­mekek gondozásából, ápolásá­ból, neveléséből áll. Kizárólag az vállalja ezt a felelősségteljes hiva­tást, aki a gondozottakra képes saját gyermekeiként tekinteni! tem fel. Az általános iskolát Nagylócon végeztem, s 1970- ben költöztünk Salgótarjánba. Munkásságom első állomásai a kohászati üzemek és a megyei kórház voltak, majd egy köny­vesboltban dolgoztam. 1982-től pedig az akkor átadott gyermek- és ifjúságvédő intézet dolgozója lettem, mint gyermekfelügyelő. Nyugodtan mondhatom, elvá­laszthatatlan vagyok az intéz­ménytől, hiszen azzal egy idő­ben, szinte karöltve kezdtem meg a nehéz sorsú gyerekek tá­mogatását, gondozását...- Miért éppen a gyermekfel­ügyelői hivatást választotta?- Már egészen fiatal korom óta vonzódtam a gyermekek­hez. Óvónő szerettem volna len­ni, de az akkori helyzetben ezt nem tudtam megvalósítani. Fel­nőtt fejjel ültem be az iskolapad­ba, 1976-ban érettségiztem, s csak ezt követően kezdhettem el abban gondolkodni, hogy gyer­mekekkel foglalkozzak. Végül is Követendő példát, példaképet kell számukra mutatnunk, csak: úgy, mint egy „igazi” családban. Mindazzal együtt, ami ebbe a fo­galomkörbe tartozik: tisztelettel, egymás segítésével, támogatásá­val, a jó hangulattal, vidámsággal és a következetességgel. Az ese­tenkénti nézeteltérések, megélt keserűségek ellenére minden gyermekben megtaláljuk az érté­kelhető, tisztelendő tulajdonsá­gokat. A kezdeti, kissé zűrzava­ros indulásunk után a gondozot­tak és a felnőttek között szoros kötődés alakult ki. Nagyon nagy szeretetet kell sugározni a gyer­mekek felé, de ez általában nem egyoldalú, hiszen a legtöbbjük viszonozza. S ez a legnagyobb értékmérője a hivatásunknak. 1984-től minden gyermeknek a „mamija” vagyok, sőt még a fel­nőtteknek is...! Ettől kezdve let­tem Dénes mami.- A gyermekekkel való törődés a szépségek mellett komoly fele­lősséget is jelent.- Ez így van, éppen a felelős­ségben rejlik a hivatásunk szép­sége: az a feladatunk, hogy ta­nult, értelmes emberek tudjunk a társadalom számára nevelni. Ha a problémás gyermekeket képesek vagyunk teljes mérték­ben felkészíteni az életre, már rengeteget nyert mindenki.- Mi jelentette, jelenti a legko­molyabb nehézséget?- Ez a munka nagyon sokat kíván a dolgozóktól. Egyszerre kell számos „hagyományos” munkakört ellátni, mindenben otthonosan mozogni, minden­hez érteni annak, aki felvállalja a gyermekek ellátását, felügye­letét, gondozását és nevelését. Segítséget kell nyújtani a tanu­lásban, az érzelmi viharokban, a pályaválasztásban és még sorolhatnám... Ami­kor egy gyermek csatla­kozik hozzánk, először az egészségügyi részleg­re kerül. Talán az a leg­nehezebb időszak, amíg innen átvezetjük a többi­ek közösségébe, a cso­portba. A családi házban gondozott gyermekek­nek sanyarú sorsuk volt, a legtöbben elvesztették szüleiket, fizikálisán, vagy lelkileg sérültek. A gondozóknak kezdetben komoly nehézséget je­lent szót érteni velük, ezért el kell kezdenünk velük azonos szinten gondolkodni. Csak így tudunk rajtuk segíteni, csak így felelhetünk meg az elvárásoknak.- Tartja a kapcsolatot a volt növendékeivel?- Több száz gyermek a került már ki a kezeink — közül. Több növendé­kemmel is tartom a kapcsolatot. Volt például, aki Budapestről fel­keresett, de a nevezetes ünnepek alkalmából az ország távoli pont­jairól is küldenek üdvözlőlapokat. Míg azok, akik Salgótarjánban él­nek, gyakran családostól bejön­nek hozzánk megmutatni a gyer­mekeiket, a mi „unokáinkat”.- Kinek, vagy kiknek köszön­né meg leginkább az elismerést, amelyben részesült?- Huszonhárom esztendő alatt számos igazgatóval dolgoz­tam együtt, a munkatársaimmal pedig olyanok vagyunk egymás számára, mint a testvérek. Ha valakit ki kellene emelnem, ta­lán az első igazgatónkat, dr. Ponyi Bélát, valamint a jelenlegi vezetőnket, Fekete Zsoltot emlí­teném, de sokat köszönhetek Próka Juditnak, Füzesi István­nak és Vadászi Lászlónak is. Aki műveli, tudja, hogy gondozói hi­vatást összetartás nélkül nem le­het végezni. Konyha és művészet aranygyűrűvel Édesanyjáéhoz hasonló bizonyítási vággyal, igyekezettel és elszántsággal lényegében kétféle létra legalsó fokáról ru­gaszkodott már neki, s bár szerénysége nem mondatja ki ezt vele, nem lehet elégedetlen önmagával. Spagina Lászlóné utóbb Salgótarjánban, a megyeháza konyhavezetőjeként ér­demelt ki kitüntetést, de ezt megelőző beosztásában is ki­vívta az elismerést. A törékeny asszony valójában bevándorló, 1979-ben nővére után, s hozzá hasonlóan a mun­kalehetőség kedvéért jött Salgó­tarjánba a Bodrogközből. Az acélgyári kovácsolóműhelyben kezdett dolgozni, de - mint mondja - nem volt nehéz a mun­kája, hamar meg is szerette. Pe­dig nem ritkán három műszakos munkarendben kellett teljesíteni. Főként ez utóbbi miatt, az állásával járó nehézségeket akkor kezdte érezni, amikor férjhez ment és megszü­lettek a gyerekei. A mű­hely kétkezi munkásából később irodista, bérel­számoló lett, s hogy mennyire igyekezett helytállni azt elárulja az is, hogy elnyerte a Kiváló dolgozó kitüntető címet. Nyolcvanháromban mégis váltott: ekkor ke­rült a megyeháza kony­hájára. Talán a sors ve­zette, mert amint elárul­ta, gyerekként kertész vagy szakács szeretett volna lenni. Ekkor tehát valami egészen mást kezdett el csinálni, gyári dolgozó­ból konyhai kezdő lett. Akaratereje ezúttal is ki­segítette: bár furcsa, szo­katlan volt a családi ellá­tás méreteihez mérten egészen óriási „főzdéhez” igazodni, ha­mar tanult. Megismerte kollégáit és viszont, őt is befogadta a csa­pat, s ezt mind a mai napig na­gyon fontosnak tartja. Nem csu­pán megemlíteni: ha kell, ha lát­ja, hogy a sütés-főzés valamelyik fázisa kissé lemaradásban van, gyorsan beáll, hogy segítsen. Ezt szokta meg korábban, vagyis mi­alatt kitanulta a szakácsmester­séget, míg fokozatosan átlátta az egész konyhai folyamatot, s fel­vette azt a tempót, ami ahhoz kell, hogy naponta százak ebédje időben elkészüljön. így van ez természetesen ma is, (sőt még inkább, de erről ké­sőbb lesz szó) kora reggel kez­dődik a konyhai nagyüzem, hogy délelőtt tízre, fél tizenegyre minden meglegyen. Hogy miért ilyen korán? Azért, mert akiknek főznek, azoknak csak egy része jön a megyeházai konyha étter­mébe, több helyre, például in­tézményekbe, elszállítják innen az ebédet. Csúszás nem lehet, ha menet közben kis késleke­dést észlelnek, még alaposabban rá kell kapcsolniuk, hogy tartsák az időt. Spagina Lászlóné és csa­pata munkájának nehézségét te1 hát ma már nem igazán az adja, Spagina Lászlóné hogy a szakácsoké, konyhalá­nyoké lényegében fizikai mun­ka. A gépesítés ugyanis nagyban megkönnyíti a dolgukat. A lecke sokkal inkább a sokaságnak-fő- zés, s nem utolsósorban a nem­csak időhöz kötött megfelelés íz­lésben, egészen pontosan ízle­lésben. Hiszen, aki ebédelni jön, nemcsak egyszerűen az éhségét szeretné csillapítani, ezért meg­eszi a levest és választ kétféle második közül, hanem finom, az egyéni igényének megfelelő ízeket is keres. S ez már valójá­ban kihívás a konyhaiaknak. Egyrészt azért is, mert ők isme­retlen ismerősei az itt étkezők­nek, másrészt önmagukkal szemben is megvan az az elvárá­suk: ha valamivel megdolgozik az ember, hát az jó legyen. Har­madrészt adott egy nyersanyag- norma, ami megszabja a mit, mennyit és a milyet. Megszabja, de csak egy hatá­rig. Onnantól ugyanis jön a konyhaművészet, amely ott és úgy szól bele a dolgokba, aho­gyan a dolgozók jónak tartják. A mottó egyszerűnek tűnik: fino­mat, változatosan, szabott lehe­tőségekből. S hogy miként? Fű­szerrel, ezzel-azzal, kipróbált és bevált, megújított, egyszóval bo­szorkányosán ügyes konyhai el­járásokkal. Vezetőjük és ők mindannyian tudják: főzni és jól főzni nem ugyanaz, az utóbbi is gyors, de nem lehet gépies: aki jól főz, szívvel kever, párol, paníroz és süt. Húst, kelt tésztát vagy mást. És azért mint Spagina Lászlóné megjegyzi: a visszajelzés sem marad el. Az itt étkezők közül töb­ben nem felejtik el, hogy integetve, két szóval, egy mosollyal megköszönjék: egyik, másik mindegyik fogás igazán remek volt. S nem titok az sem, neki és kollégáinak, ez nagyon jólesik. A konyha gyakorta ké­szít étkeket rendezvények­re, fogadásokra, s egyre több lakodalmi vendéglá­tást is vállal. Mindez szin­tén nem csekély teljesít­ményt kíván nem csak a vendégek sokasága, ha­nem amiatt is, hogy az ilyen alkalmak alkalmi te­rítéket kívánnak. Ők azon­ban már kitanulták ezt a leckét is. * Spagina Lászlóné - mi­közben a kitüntetéssel járó aranygyűrűjét mutatja - el­árulja, hogy otthon is főz, s különösebben kedvenc főztje nincs, mert ha jól készítik el, mindegyik leves, sült, főzelék fi­nom. S akár azt is mondhatná, azt, amire gyerekkorában vá­gyott elérte. A kertészkedés sem maradt ki ugyanis az életéből. Igaz, hogy bérházban laknak, de virágokat ápol, a ház elvadult, gazos környezetét pedig néhány ott lakó családdal összefogva tet­ték rendbe. Ha véget ér a napjá­nak az a része, amit a megyehá­zán tölt, a hatéves unokájáért megy, akit imád. És nagyon sok­szor gondol hajlott korú, egyedül élő édesanyjára, aki még ma is igen tevékeny, nagy kertet művel odahaza, a Bodrogközben. Szin­te naponta hívja őt telefonon, de ezzel egyre kevésbé elégszik meg. Ahogyan szülője öregszik, úgy szeretne mindinkább vele lenni, több időt mellette tölteni. MIHALIK JÚLIA Az oldal a Nógrád Megyei Önkormányzat Közgyűlésének támogatásával készült

Next

/
Thumbnails
Contents