Nógrád Megyei Hírlap, 2004. július (15. évfolyam, 152-178. szám)
2004-07-17 / 166. szám
2004. JÚLIUS 17., SZOMBAT BULVÁR Nógrád Megyei Hírlap - 7. oldal NÓGRÁDI Ismeretlen ismerősök - Antal Imre Egy rádióműsor margójára... 69 éves fiatalember vagyok” ,Visszajövök még Nógi' 1 Sok ismert ember megfordult már a megyében, és valószínűleg sokan megfordulnak még a jövőben is. Egy azonban tény, hogy olyan szeretettel még egyiküket sem fogadták, mint a Szeszélyes évszakok legendás házigazdáját múlt hét vasárnap, amikor a Rádió Focusban vendégeskedett. Tisztában voltam ezzel már akkor, amikor meghívtam Salgótarjánba. Van valamilyen különleges varázsa annak, amikor az éjszaka kellős közepén beszélgetünk a rádióban. Éjjel megszólalni az éterben különleges ajándék - általában a vendégeknek is. Antal Imre az első szóra jött a Focusba. A hallgatók pedig már várták. És az olvasók is. A Nógrád Megyei Hírlap előre beharangozta, a megyei em- berek pedig majomszeretettel vették körül azokban az órákban, amíg nálunk tartózkodott. Sok olvasó - fiatalok és idősek egyaránt - csak azért jött el a stúdióba, hogy lefényképeztesse magát a „hírességgel”. Mindenki Imrusa állta a sarat. Gőgnek nyoma sem volt nála, mindenkivel nagyon kedves, megértő és segítőkész volt. VMM —I— mmmmmmí Tulajdonképpen kakukktojás ő a mostani Bulvárban, mivel a világon semmi köze Nóg- rádhoz. Viszont a Hírlap olvasói annyi kérdést intéztek a tévéshez, hogy vétek lett volna kihagyni a mostani számból. Vasárnap este úgy búcsúzott az emberektől, hogy visszajön még a megyébe. Igyekszünk majd szaván fogni...- Azt mondta egy korábbi nyilatkozatában, egyszer hopp, máskor kopp az élete. Melyik korszakban van éppen?- Úgy gondolom, a „kopp”-korszakban... Kár lenne tagadni, hogy rámjár a rúd mostanában. Néhány hónappal ezelőtt ajtót nyitottam egy fiatal társaságnak, akik „Szevasz ImAz ország Imruskája igazán otthon érezte magát a Focus székházában re, hoztunk neked egy kis Unicumot!” felkiáltással betódultak a lakásomba. Nem volt mese, meg kellett innom az ajándékba kapott italt. Szinte azonnal a földre rogytam, s csak másnap délben tértem magamhoz. Amikor felébredtem, már semmit nem találtam a helyén. Minden mozdítható, értékes dolgot elvittek a lakásomból, a porcelánoktól kezdve az aranyóráig. A rendőrség sem tudott segíteni, azt mondták, minek engedtem be az idegeneket. nálhatom.- A szerencsétlenségek som ezzel azonban még nem ért véget.- Sajnos nem. Néhány héttel később jelentős készpénztől szabadítottak meg kedvenc éttermemben. Nyolcvanezer forint volt a pénztárcámban, amit egyetlen mozdulattal húzhattak ki a táskámból, mialatt a törzshelyemen ebédeltem.- Majd nem sokkal ezután ismételten címla- pokra került, amikor trombózisa volt. ,Mtűnt Antal Imre" - állították a bulvárlapok. Három óráig volt a hallgatókkal Imrus- Szörnyű volt! Jöttek fotózni a kórházba. Nem volt elég a magam baja, még ott is zaklattak. De túléltem, itt vagyok! Egy nagy frászt fogok ezeknek meghalni! Azért se! „SOHA NE TUDJA MEG, MILYEN ÉRZÉS OLYAN LAKÁSBAN ÉLNI, AHOL KIKAPCSOLTÁK A VILLANYT!”- Mindig csodáltam a határtalan optimizmusát. Honnan ez az energia?- Akkor sem lesz jobb, ha jajveszékelek és elhagyom magam! Hatvankilenc éves fiatalember vagyok... Tele vagyok életerővel, majd szétrobbanok az energiától! Biztos vagyok benne, hogy anyagilag is hamar rendbe jövök majd. Nemsokára hozzák a nyugdíjat, remélem szeptemberben újra indul a Szeszélyes évszakok forgatása, és akad néhány vidéki fellépés is. Addig, amíg helyre nem állok anyagilag, konzervet ebédelek.- Sokan azt hiszik, kész röhej az élete.- Szó sincs erről! Rendkívül boldog és kiegyensúlyozott ember vagyok, remek humorérzékem van, mindenben meglátom a viccet. Általában nem vagyok pesszimista, ______■ de az elmúlt hónapok p énztelensége és a nélkü- lözöttség búskomorrá tett. Kívánom, hogy soha ne tudja meg, milyen érzés egy olyan lakásban élni, ahol kikapcsolták a villanyt. Sajnos nem kaptam meg időben a fellépések után járó gázsimat, s nem tudtam határidőre befizetni a számlát. Jöttek az áramszolgáltatótól, s kikapcsolták. Most tudom csak értékelni, milyen nagy dolog az, hogy belépek a lakásomba, megnyomok egy gombot, s világít a lámpa. Újra nézhetek tv-t és a hűtőt is haszkrumplisaláta és tea. Ma egyszerűen kiröhögnék! Elmagyarázták, hogy az ajándéknak soha nem a forintértéke a fontos. Kérték, mindig tartsam szem előtt azt, hogy a másik, amíg kitalálja, hogy mit adjon, addig is gondol rám. Mi borzasztóan örültünk mindennek!- A telefonos zaklatások elmúltak ?- Szerencsére igen. Képzelje el, éveken keresztül minden éjjel pontban hajnali háromkor megcsörrent a telefonom. A vonal végén rendszerint soha, senkit nem találtam. Amikor nagy ritkán beleszólt a titokzatos hívó, torz hangot hallottam: „Gyere ki este a Ligetbe!”- Számtalan önnel készült interjút elolvastam a találkozásunk előtt. Egyetlen olyan cikket sem találtam, amelyben a szerelemről beszélt.- Mert nem ismerem az érzést. Egész életemben elkerült a szerelem. Talán egyszer érintett meg, még Hódmezővásárhelyen, az általános iskolában. Emlékszem, paprikapiros fejjel mentem haza. Apám csak any- nyit kérdezett, fiam, csak nem? Mire Még pici gyerekek is ellátogattak a Focus salgótarjáni stúdiójába, én azt feleltem, de igen... Az érzelem hogy letotóztassák magukat Imrével ■ sajnos hamar elmúlt az osztálytárs iránt, és soha többé nem is jött elő egész életemben. Alighanem már nem is fog. EGÉSZ ÉLETÉBEN ELKERÜLTE A SZERELEM- Nem hiszem el, hogy tévés karrierjének csúcsán nem ostromolták a nők! Ne mondja, hogy nem lett volna alkalma arm, hogy kedvére válogathasson a jelentkezők közül!- Már sikeres zongoraművészként sem lett volna gondom ilyen tekintetben, de amikor képernyőre kerültem, szerénytelenség nélkül állíthatom, hogy mindenki a lábaim előtt hevert. Soha nem használtam ki a lehetőségeket. A nők abba a férfiba szerettek bele, akit a képernyőn keresztül láttak, s elképzeltek hozzá álomtulajdonságokat. Ehhez képest én egyszerű földi halandó voltam. Persze, az is lehet, hogy nem akartam senkihez alkalmazkodni. Édesanyámmal jól megértettük egymást, s ebbe az anya-fiú kapcsolatba nem fért bele egy másik nő. Most már nem tudok mit tenni, vénségemre elkönyveltem, hogy az életemből kimaradt a szerelem.- Gyakran készít számvetést arról, hogy mitértdeddig?- Persze! Elértem azt, amit a képességeimmel a szakmámban - amit ugye kénytelen voltam megváltoztatni, mert valaha mint zongorista kerestem a kenyeremet - el lehet érni. Semmi másra nem vágyom, csak nyugalmas életre. Némi munkával persze, a nyugdíj mellé. Ma már nem tudok két rostélyost megenni, elég nekem egy! Szeretek üldögélni, újságot olvasni, olyan „öreg- urasan”.- Hosszú, rögps út vezetett idáig?- Nagyon szegények voltunk, amikor Budapestre kerültünk. Olyan ingem volt, amelyről leszakadt a gomb, de már indulni kellett az iskolába, és édesanyám néhány öltéssel gyorsan összevarrta. Igen ám, de tornaórán le kellett tenni az inget. Képtelen voltam rá, mert ösz- sze volt varrva, és le kellett tépni. Rettentően egyszerű ételeket ettünk, de nagyon boldogok voltunk. A múltkor például megtaláltam anyám naplóját, benne az 1952-es karácsonyi menüvel: fasírozott,- Vissza tudja idézni a pillanatot, amikor megtudta, hogy többé nem zongorázhat?- Borzalmas volt. Életem addigi célja, értelme egyszerűen megszűnt, és nem az én hibámból. Nagyon nehéz volt feldolgozni! Döntenem kellett, vagy „megdöglöm” - képletesen - vagy „tüdőt növesztek”. Az utóbbit választottam... Persze, nosztalgiám van, hiszen minden nap hallgatok komolyzenét, de életemnek ezt a részét le kellett zárnom. Mint zongorista, 17 országban hangversenyeztem, különböző díjakat nyertem, játszottam Rio de Ja- neiróban, de ez már a múlt. Olyan, mint amikor az ember egyik napról a másikra elveszíti azokat, akiket szeret. Megszokta a hangját, a gesztusait, és egyszerűen közük vele, hogy nincs. Közeledik életem egyik legszomorúbb napja. Augusz-__________ tus 20. tűzijáték... Édesanyám augusztus 20-án született, és a születésnapján halt meg. Kórházban volt már, én egy hatalmas csokrot szedtem össze a szentendrei házunk kertjéből, és be akartam vinni hozzá. Nem tudom miért, de valamiféle hetedik érzékkel felhívtam a kórházat. Azt mondták a telefonba, hogy „őszinte részvétünk”. Nagyon kellemetlen volt! (Itt elcsuklik a hangja, és könnybe lábad a szeme.) De ilyenek léteznek, tüdőt keü növeszteni! Tudomásul kellett vennem, hogy nincs többé. Addig ő vezette a háztartást, azt sem tudtam, hogy hol találom meg a tiszta törülközőket. Meg kellett tanulnom, hogy a mosógépet hová keü beállítanom, hogy kimossa a zoknimat, meg a gatyámat. Muszáj volt! ÉDESANYJA ELVESZTÉSÉT A MAI NAPIG NEM TUDJA FELDOLGOZNI- Segített valaki?-Senki.- És a közönség ebből csak a fényt, a csü- logást, a jókedvet látja...- „Antal úr, mondjon már egy viccet!” - ál- ü'tanak meg az utcán. UTÁLOM! Nem mondok! Amikor édesanyám haldoklott, éppen akkor ment a Ki mit tud?, ahol ontanom kellett a poénokat, holott tudtam, hogy nagybaj van. Két műsorszám között kimentem, zokogtam, piros volt a szemem; különböző gyógyszereket csepegtettek bele, hogy ne lássa a kedves néző. Bementem, és megint mondtam a poénokat... A Ki mit tud? alatt halt meg; kimentem és elmondtam, hogy „Megint eltelt egy hét. Van akinek az elmúlt hét kellemes, vidám és szórakoztató volt, van akinek szomorú, netán tragikus.” Ennyi volt a requiem. Nem lehetett többet mondani, mert nem tartozott oda. Egyszer az újságíróklubban láttam egy csodálatos spanyol kisfilmet, amelynek nem volt szövege, csak kísérőzene ment alatta. A történet egy jellegzetes spanyol kisváros főterén játszódott, amelynek közepén volt egy telefonfülke. Bement egy pasas, bedobta a pénzt, telefonált, befejezte, ki akart jönni, és nem nyílt az ajtó. Lökdöste, erőltette, de nem nyílt. Segítségért kiabált, hoztak mesterembert, de az sem tudta kinyitni. Végül jött egy hatalmas nagy platós teherautó daruval, ami megfogta a telefonfülkét, felrakta és elindult. Uttalan utakon ment, mígnem egyszer csak befordultak egy barlangba. A barlangban telefonfülkék álltak. Az elsőben egy csontváz, a másodikban oszladozó hulla, a harmadikban egy pasi, aki éppen a telefonzsinórra köti fel magát, a mi emberünket pedig leteszi a sor végére és otthagyja. Kész, vége. Azt mondta erre egy fotóriporter barátom, hogy „de hülye film Régen rádiózott már, s nagyon élvezte, hogy újra mikrofonhoz ülhet volt, miről szól ez?” Pedig egyszerű; mindenki beáll egy telefonfülkébe, és nincs menekvés onnan, az a te telefonfülkéd. Te újságírófülkében állsz, a másik futballistában... Na, nekem egyszer pont egy ilyen telefonfülkéből volt muszáj kijönnöm, de beálltam egy másikba, és onnan már nem tudok elmenni. Ez a telefonfülke az enyém!- Július 31-én lesz a születésnapja. A hatvankilencedik. Hány évet kívánjak még? Harmincat?- Sok! Annyi nem kell!- Mennyi legyen?- Időnként magam is elgondolkodom a halálon. Nem félek tőle, mert az jönni fog, akár félek, akár nem. Egyet nem szeretnék: azt, hogy elesett ember legyek, akit ágytálazni és támogatni kell a kórházban, hogy lépni tudjon! Úgy szeretnék meghalni, mint Pécsi Sándor, aki otthon ült a lakásában, egy szép nagy fotelben, kezében volt egy szövegkönyv, amit tanult, és egy mosollyal halt meg.- Ilyet kívánok!- IGEN???!!! (felkiált, hangosan nevet) Jaj, de aranyos! Haljon meg vidáman...- Sok év múlva! Szerezzen még nekünk önfeledt perceket a televízióban!- Hát, nem tudom... Kép és szöveg: Szerkessze Ön is a Nógrádi Bulvárt! & Ötleteit, észrevételeit a nogradibulvanathello.hu emailcímen, illetve a Nógrád Megyei Hírlap, „Nógrádi Bulvár” 3100 Salgótarján, Erzsébet tér 6. dmü postai elérhetőségén várjuk. Ajánljon figyelmünkbe újabb „áldozatokat”, találja ki, kivel folytatódjon a Nógrádi Bulvár. Kérdéseit feltesszük Ön helyett! Amit soha nem mert megkérdezni, nálunk most megteheti! Ne csak olvassa, hallgassa is! fm A szerző minden nap hallható 18 órától a nógrádiak radio 100.4 kedvelt frekvenciáján, a Radio Focusban, az RM 100.4 MHz-en. Hírek, információk, érdekességek, és a legújabb zenék a napi ajánlóműsorban, melynek médiapartnere a Nógrád Megyei Hírlap. SÁNDOR ANDRAS
