Nógrád Megyei Hírlap, 2004. február (15. évfolyam, 27-50. szám)
2004-02-11 / 35. szám
4. oldal - Nógrád Megyei Hírlap MEGYEI KÖRK É P 2004. FEBRUÁR 11., SZERDA Völgyváros - Salgótarján Feszültségteli várakozás. Visszafogott zsibongás, ünneplőbe öltözött sokaság. Mindennap találkozók és régen látott ismerősök köszöntik egymást, váltanak néhány mondatot. Általában csak az ilyenkor megszokott, rövid, protokolláris gondolatok cserélnek gazdát. Ki-ki megkeresi és elfoglalja a helyét. Az első sor üresen marad, oda csak az elsötétítés előtti pillanatokban ülnek le az „illetékesek”. Elhangzanak a házigazda rövid, üdvözlő és bevezető mondatai, majd sötétbe borul a terem, megszólal a kellemes kísérőzene, s fokozatosan kivilágosodik a házimozi képernyője. A párás reggelen éppen csak átdereng a felkelő nap halvány fénye, ezüstös sugarait szétszórva a Pécskő kontúrjai alatt kibontakozó, a domboldalakra is felkúszó ismerős épületek harmonikus rendjére. Ébredezik a város. Aztán változik a kép: a dombélen vagyunk, ahol éppen egy szép koronájú vadkörtefa bontakozik ki a párából, hogy mellőle letekinthessünk a völgyben megcsillanó házak tetejére, az épületek között meghúzódó utcákra, terekre és a belvároson is végigsikló vasúti pálya és közút hosszú szalagjára. S a háttérben mindenütt hegyek, dombok és erdők, melyek a parkokkal észrevétlenül összefonódva bekúsznak egészen a főtérig. A téren sétáló emberek, játszadozó gyerekek, babakocsit tologató kismamák, diákok, diáklányok, a padokon pihenő nyugdíjasok, a szökőkút zöld üvegtömegére zuhogó víznyalábok, virágágyások, szobrok és a modem építészet jeles alkotásai. Hild-érmes városközpont. Tőle nem messze a tisztviselőtelep csendes utcáin, a Kálvárián, majd Salgóbányán, Somoskőn és a város más, szebbnél szebb környezetben épült peremkerületeiben tehetünk sétát, olykor felidézve a múltat is. Ebbe a múltba Salgó és Somoskő romjainál visszarévedezhetünk egészen a történelmi középkorig, s a hegytetőkről körültekintve igazat adhatunk városunk díszpolgára, R. Várkonyi Agnes ma már széles körben idézett gondolatának, mely szerint a világnak talán nincs még egy olyan tája, ahol annyira összefonódott volna a természet, az emberi munka és a történelem, mint ezen a hegyes-völ- gyes nógrádi tájon. A -sziklacsúcsok megmászása után lemehetünk a bányamúzeum mélyére, betekinthetünk a Szilváskő hasadékbarlangjaiba, túrázhatunk a színpompás őszi erdőben, # taposhatjuk a Medves-fennsík vastag hórétegét. Szurkolhatunk a város főteréről startoló és a kanyargós hegyi utakon végigszáguldó autósrali résztvevőinek, a hagyományos nemzetközi folklórfesztivál fergetegesen táncoló csoportjainak, s egy ütemre lélegezhetünk, dobolhatunk a dixielandfesztivál virtuóz zenészeivel. Hallgathatunk komolyzenei koncertet, megpihenhetünk a múzeum, a könyvtár kulturális értékeket rejtő falai között, strandolhatunk, horgászhatunk, sporteseményeken szurkolhatunk, remek színi előadásokat élvezhetünk. A város él, lüktet, s ezt az eleven sokszínűséget még tovább fokozzák az évszakok váltakozásai tavasztól tavaszig. A természet után mindig visszatérhetünk a városba, a lombok között megjelennek az épületek, a síkok, az egyenesek, az ívek, az emeletek, erkélysorok, árkádok, az üveg, a beton, az acél, a tégla, kockakő, kerámia, cserép, az épített világ mindenféle anyagai. Majd ismét a vadvirágok, a fekete kökörcsin, a tavaszi hérics, a kankalin, a csobogó patak, az erdő mélye és a lepkék, a madarak. S mindvégig gazdagítják az élményt a jól megválasztott aláfestő zenei effektusok, a helyszíni hangbetétek, a látvánnyal együtt élő mesélő szöveg és a táj lelkét megszólaltató szépirodalmi idézetek. Aki itt él és ismeri, szereti, érti, érzi ezt a tájat, annak bizony ösz- szeszorul a torka, nehéz megszólalnia, amikor a közülünk fiatalon már örökre eltávozott költő, Szepesi József gyönyörű verssorai kíséretében elúszik a hegy mögé a vöröslő napkorong, majd a film végét jelezve elsötétedik a képernyő. Talán éppen jól jön az a néhány rövid perc, amíg a stáblistán elolvashatjuk a film alkotógárdájának névsorát: Csongrúdy Béla szövegíró, P. Kemer Edd narrátor, Sándor Zoltán versmondó, Kovács Bodor Sándor operatőr, szerkesztő és T. Pataki László rendező, azaz a szárnyait bontogató Palóc-képmű- hely csapata kiváló munkát végzett. Erre utal a felcsattanó és hosz- szan tartó taps, Puszta Béla polgár- mester érezhetően megilletődött elismerő, szavai és a várostervező díszvendég, Finta József ihletett hangvételű, visszaemlékező, de egyben a jövő lehetőségeire is utaló gondolatsora. Aztán az idő sürgetése miatt átvonul a társaság egy kiállítás megnyitására, majd következik a jubileumi díszünnepség a színházteremben. Egymás után peregnek a rendezvények, hiszen ma van Salgótarján várossá nyüvánításának 82. évfordulója, a film is ennek jegyében fogant. A késő estébe nyúlóan fü- röszthetjük magunkat a város nyújtotta magas színvonalú kulturális események tengeréiben. Az egyik élmény így, ha nem is oltja ki teljesen, mindenképpen gyengíti az előzőleg kiváltott érzelmeket és gondolatokat. A film képsorai azonban még ennek ellenére is visz- sza-visszatérnek, de következtetések levonására alkalmas módon csak az ünnep múltával rendeződnek bennem. Talán jobb is, mert így talán elkerülhetem az ünneprontás szándékának még a feltételezését is, amikor gondolataimat az első, szívet-lelket bizsergető érzések után tovább futtatom. A profi módon dramaturgizált képsorok mindjárt az elején megragadták a figyelmemet, s mindvégig fogva is tartották. Olyannyira, hogy semmi másra nem gondoltam, csak néztem és éreztem, hogy milyen gyönyörű városban élek, müyen gazdag kulturális kínálatból válogathatok. Annak pedig kifejezetten örültem, hogy nemcsak én láttam életem során üyen vonzónak szülővárosomat, ilyennek látják mások is, hiszen a kamera nem tesz mást, csak a valóságot tálja elénk! Aztán az első, felhőtlen lelkesedés után mégiscsak előtolakodott bennem néhány kétkedő gondolat: tényleg objektív-e a kamera? Az igazat örökíti-e meg, vagy csak a valódit? Látása mindenre kiterjed-e, vagy szelektív? Az élet valóságával összevetve a látottakat, most már egyértelműen az a véleményem, hogy az alkotóknak kellő átgondoltsággal csaknem maradéktalanul sikerült megvalósítaniuk eredeti szándékukat: úgy láttatni a várost, ahogy maguk, mint lakói is szeretnék látni, s amilyen, adottságai alapján, a valóságban is lehetne... Mindezt úgy tették, hogy sikerült elkerülniük az olcsó hamisítások giccses zsákutcáit. Ezen a ponton viszont valamiféle lelkiismeret-furdalást kezdek érezni. Természetesen elsősorban a magam nevében, de mindannyi- unk nevében is. Miért nem tudjuk megtisztítani városunkat érdemtelenül viselt csúfító sebeitől, vagy akár csak szépségét zavaró apró szeplőitől is, hogy valóban olyan legyen, amüyennek ebben a filmben láthatjuk? Amilyenben kevesebb lenne a bántó rendetlenség, elhanyagoltság, bosszúság. Mert valljuk be, ilyesmi akad bőségesen és feleslegesen zavarja mindennapjainkat. Amit a kamera tapintatosan kikerül, a háttérben hagy, vagy a megszépítő távlat segítségével mutat be, abba mi, itt élők nap mint nap belebotlunk, viseljük kényelmetlenségét, szenvedjük látását és fizetjük az árát... A képeken gyönyörűek az erdők foltjai, de nem látszik bennük, különösen a patakok medrében, az ijesztő mértékben felhalmozódó szemét, a tönkretett erdei pihenőhely. Sétára csalogatok a közeli parkerdők, de ha valaki bármely irányból megközelítve szeretne például feljutni a Kálváriához, a vandalizmus nyomainak láttán azonnal visszafordul, s még jól jár, ha otromba zaklatás nélkül megússza. De nem különb a városból kivezető többi utca képe sem... Ötletszerűen kialakított karámok, ólak, szemétdombok, illegális kerítéstákolmányok, vad kutya- falkák állják a gyanútlan kirándulni vágyó útját. S ha mégis átjutsz ezen a várost fojtogató gyűrűn, következik a hétvégi házak övezetének dzsungele, melynek rendetlenségét csak kiemeli a néhány példásan rendben tartott porta. Figyelemmel kíséri-e egyáltalán valaki, hogy az évek óta gazdátlan telkeknek mi lesz a sorsuk? Gazdálkodunk-e városunk madártávlatból még mindig gyönyörű határával, vagy csupán szenvedjük hátrányait? De maradjunk csak beljebb, a városban: nézzünk szét a garázssorok környékén... Szinte mindenütt, az illegális szemétdombbal övezett rokkanttelepiektől az üveggyári salakhegyieken át a Kővár alatti garázstelepekig balkáni viszonyokkal találkozhatunk. Nem különb a lengyelpiac és általában a Tóstrand környéke sem, pedig ez a városrész már kifejezetten a város turisztikai negyedéhez tartozik. Megépült ugyan a körüljárhatóságot biztosító, mutatós japánhíd, de az egész tó körülsétálása nem sok örömet szerez az erre vállalkozóknak. Beroskadt betonszerkezetek, bozót, kutya- és emberpiszok lehangoló látványa fogadja. Az országúton haladó járművek utasaiban idillikus érzelmeket kelthet a tóparton csendesen pecázó horgászok látványa, de csak addig, amíg fel nem fedezi a szemétgyűjtőként használt, félig földbe ásott, rozsdás, olajoshordókat, a betontönkjeikkel együtt rendszeresen kiszaggatott védőkorlátokat és a nemtörődömség többi apró jelét. A város szégyene a Nyesésdűlővel szemközti, illegális szemétlerakóként használt kamion- parkoló, a Vásárteret a piaccal összekötő gyalogosaluljáró, de nem belvároshoz méltóak az Erzsébet téri és az állomás környéki aluljárók sem. Az pedig érthetetlen, hogy a patak lefedése óta miért olyan rendetlen, befejezetlen a Szent István- szoborral szembeni átjáró és környéke? Miért eszi a rozsda évek óta a kandelábereket, miért csúfítják évekig otromba falfirkák és kifakult politikai plakátok a más célt szolgáló falfelületeket? Miért nincs virág évek óta a megépített virágvályúkban, miért szMadtak nyaranta szökőkútjaink, miért nincsenek pihenésre szolgáló padok parkjainkban, miért maradnak kátyúsak a közműjavítás utáni járdaszakaszok? Hosszasan lehetne még sorolni a miérteket, de most csupán néhány jelenségtípust említettem meg, olyanokat, melyek elsősorban nem anyagi akadályokra vezethetők vissza. Mert ha azokat is számba vennénk, akkor feltétlenül szólni kellene a befejezetlen, le- pusztulóban lévő, hajdani szép városrészekről is, mint például az acélgyári és a bányai városnegyed, Salgóbánya, Rónabánya vagy a városhoz csatolt korábbi falvak népi építészeti emlékei. Vissza kellene adni a város környezetének azt, amit elvettünk belőle az elmúlt évtizedekben, hogy a környezetben rejlő értékek, - bár más módon felhasználva - továbbra is tartósan szolgálhassák a város vonzerejét, fennmaradását és fejlődését - fejtegette a látottak hatása alatt a polgármester. S ilyesféle gondolatokat feszegetett tapintatosan a városrendező Kossuth-díjas építész is, az ünnepi miliő ellenére „húgyszagú”- nak nevezett főtéri aluljáróra, a nyugati városrész befejezetlensé- gére, a Fő tér felújításának időszerűségére és egyéb városépítési, rendezési, karbantartási feladatokra utalva... Mindannyian meggyőződhettünk a városról első ízben hazai alkotógárda által készített, városszeretetről árulkodó és hála' Istennek érzelmi töltésektől sem mentes dokumentumfilm láttán, hogy a város adottságai valóban egyedülállóak. A környezet még rekonstruálható, értékei több oldalról is kihasználhatók, építészeti struktúrája pedig kiváló alapot képez további fejlesztéséhez. A film természetesen jól szolgálja majd Salgótarján idegenforgalmi érdekeit is, de úgy gondolom, alkotói elsősorban nekünk, a város lakóinak szánták gyönyörködtetésül, s talán okulásul is... Itt születetteknek és bevándorlóknak, időseknek és fiataloknak egyaránt! FAMCSIK JÁNOS FOTÓ: GYURIÁN A völgy a salgói várról