Nógrád Megyei Hírlap, 2003. november (14. évfolyam, 253-276. szám)

2003-11-22 / 270. szám

Kálmán Imre: „Grófka Marica” A művészet határtalan. E közhely igazságtartalmát Színházi gsfék 'smét érzékelhették mindazok, akik tanúi voltak a hét közepi színházi bemutatónak, amely kereté­ben a Besztercebányai Állami Opera társulata lépett színpadra Kálmán Imre nagyoperettjével, a „Marica grófnő”-vel Salgótarjánban, a József At­tila Művelődési Központban. A szlovák nyelvű előadás kapcsán esetleg megfogalmazódhatott valaki(k)ben, hogy vajon északi szomszédaink ér­tően, számunkra is élvezhetőén nyúlnak-e egy magyar darabhoz. A kérdés eleve szerencsétlen, hiszen ilyen alapon mi sem játszhatnánk hitelesen Puccinit, Ver­dit, de még Strausst sem. (Mellesleg Kálmánnak éppen ezt az operettjét ebben az évadban mintegy két tucatszor mutatja be németül a zalaegerszegi színház.) Egyébként a legcsattanóbb választ a kétke­dőknek maga az előadás adta. A besztercebá­nyaiak ugyanis igényes, kulturált, kellemesen szórakozató produkciót nyújtottak még azok­nak is, akik nem tudnak szlovákul. A szövegér­tés hiánya ugyanis nem zavart annyit, ameny- nyi és amilyen élményt a szereplők énektudá­sa, az élő s ráadásul nagy számú zenekar sze­replése, vagy az ízléses kosztümök és a „prak­tikusan szép” színpadkép látványa okozott a közönségnek. A publikum zöme ugyanis nagy vonalakban ismerte Kálmán Imre a „Csárdáski­rálynő” utáni második számú - ha felállítható ilyen sorrend egyáltalán - először 1924-ben be­mutatott operettjének cselekményét. Szinte köztudott, hogy az erdélyi birtokon gazdatiszti állást vállalt bizonyos Török Béla nem más, mint a leszegényedett gróf Endrődy- Wittenburg Tasziló, aki beleszeret a birtok tu­lajdonosába, a férfiakból éppen kiábrándult, a szélhámos kérőktől, a hozományvadászoktól érthetően óvakodó Marica grófnőbe. A szenve­délyes érzelmeknek azonban egyébként sem - hát még az operettek mesés világában - lehet ellenállni, így nem csoda, hogy egy eltérített le­vél, a kitalált Zsupán báró váratlan felbukkaná­sa, a sok „ jó szándék” ellenére is, a szerelme­sek egymásra találnak. Különösen, hogy a fur­fangos Bozsena, Tasziló nénikéje is ezen fára­dozik... Az előadásra jótékony hatást gyakorolt a tár­sulat több mint jártassága - otthonossága - a zenés műfajban. Látszott, hogy - nevükhöz hű­en - gyakran játszanak operát és alkalmasint musical-t is. Annak rendje s módja szerint a legjobb alakítást a Maricát illetve a Taszilót megszemélyesítő két főszereplő Olga Hromadová és Ján Babják nyújtotta. Elsősor­ban magasan iskolázott énekhangjuk volt fi­gyelemre méltó, de egész megjelenésük - nem baj, ha egy primadonna szép, mint ahogyan az is előnyös, ha egy férfi jó kiállású - ezt sugallta. Igazán imponáló képet mutatott egy-egy eset­ben a színpadon megjelent - a kórustagokkal, a táncosokkal, balettosokkal - mintegy ötven főnyire tehető szereplőgárda. Kedves gesztus­ként érzékelhető Jan Babják részéről, hogy a Jaj cigány...” egy strófáját magyarul is megta­nulta és elénekelte. Néhány magyar szót má­sok is „becsempésztek” szövegükbe. Az 1996 óta műsoron lévő előadást Peter J. Oravec ren­dezte, a színpadterv Vladimír Suchánek, a jel­mez Helena Bezáková munkáját dicséri. A ma­gyaros előadásmódnál kevésbé temperamentu­mos - ezért más, talán elegánsabb - koreográfi­át Elena Záhoráková tervezte. A népszerű, fül­bemászó dallamokat, dalokat - a „Szép város Kaposvárét és a többit - jól interpretáló zene­kart Igor Bulla dirigálta. A vendégtársulat az előadás minden elemében kiérdemelte nem­csak a vastapsot, hanem a virágesőt is... * * * Minthogy a besztercebányai színház ven­dégszereplése egy politikai esemény - a Nóg- rád megyei nemzetiségi nap - kapcsán jött lét­re, az előadás utáni első pohárköszöntőt Pusz­ta Béla, Salgótarján Megyei Jogú Város polgár- mestere, - aki a nyitóünnepségen is szót kapott - tartotta. Köszönetét mondott részint a művé­szeknek, részint azoknak, akik szervezőmun­kájukkal járultak hozzá az est sikeréhez, ah­hoz, hogy a szlovák és a magyar emberek a ma­gas színvonalú, értékes művészet révén is kö­zelebb kerüljenek egymáshoz. Ján Králik, Besztercebánya polgármestere egy beteljesült reményről beszélt a produkció kapcsán. El­mondta: nagy öröm számukra, hogy városuk színháza Salgótarjánban léphetett fel. Köszönte a fogadtatást, amelyhez - úgy vél­te - nem kell kom­mentár. Máté Lász­ló, a Szlovák Köztár­saság Nagykövet­ségének tanácsosa is hasonló gondola­tainak adott hangot, amikor - többek kö­zött - megfogal­mazta: Gyönyörű este volt, a művé­szet csodát művelt ezúttal is. A kultú­rák találkozása - minthogy a nézőté­ren magyarországi szlovákok is nagy fotó: p. tóth lászló számban voltak je­len - a két nép egymásra találását, barátságát is erősíti. A vendégfogadás perceiben kértük meg Ru­dolf Hromadát, a Besztercebányai Állami Ope­ra igazgatóját véleményének kifejtésére: - Az előzmények alapján - tekintve, hogy nógrádi, salgótarjáni nézők már jártak színházunkban a „Csárdáskirálynő” előadásán - biztosak vol­tunk benne, hogy barátok közé érkezünk. Azt is tudtuk, hogy jó szervezőmunka előzte meg bemutatkozásunkat. Azt azonban, hogy egy színházteremnyi közönség miként reagál elő­adásunkra, csak itt, a helyszínen érzékelhettük. A fogadtatásból, a tetszésnyilvánításból azt a következtetést vonjuk le, hogy nem okoztunk csalódást és ez örömmel tölt el bennünket. Re­méljük, hogy legközelebb Besztercebányán fo­gadhatjuk a magyar kultúra követeit, akár egy szimfonikus zenekar tagjait is. Bízunk benne, Érlelődő szerelem Marica (Ol'ga Hromadová) és Tasziló (Ján Babják) között ■ hogy ez a mai fellépésünk egy tradíció alapjait vetette meg. „Villámnyilatkozatra” kértük az egyik szín­művészt, a Zsupán bárót megformáló Peter Schneidert is, aki a következőket mondta: - Na­gyon boldog vagyok, hogy életemben először felléphettem Salgótarjánban. Ugyanis a határ­menti Ragyolcon születtem magyar nemzetisé­giként. Gyermekkoromban is sokat jártam itt, akkor még álmodni sem mertem, hogy valami­kor énekes színészként léphetek majd fel. Füle­ken tanultam zenét, majd a kassai konzervató­riumban operaéneklést. Először 1985-ben szer­ződtem a besztercebányai színház kötelékébe, majd két évet Prágában a Mozart Operában töl­töttem. 1991 óta vagyok újra - és immár folya­matosan - a besztercebányai operatársulat tag­ja. Minden zenés műfajt szeretek, de leginkább talán a musical-t. Játszottam illetve játszom például a „Denevér”-ben, a „Cigánybáródban, a „Hello Dolly”-ban, a „My Fair Lady”-ben vagy az „Eladott menyasszony” című operában. Ar­ra kivált büszke vagyok, hogy magyar szárma­zásom ellenére egy szlovák mű ősbemutatóján - az IgorPazlik zenéjére írt „Polepetko” címsze­repében - tudtam sikert elérni... CSONGRÁDY BÉLA „Egy embernek több lelke van” Lóránt János Munkácsy-díjas érdemes művész, akinek az el­múlt napokban Szécsényben a művelődési központban az ak- varell képeiből nyílt kiállítás, el­mondta:- Voltam általános iskolai ta­nár, főiskolai docens, a Magyar Képzőművészeti Szövetség alel- nöke, nagyjából bejártam Euró­pát, bebarangoltam Magyaror­szágot, most ingázom Mezőtúr és Hollandia között. A magyarországi bebarango­lásának egyik jelentős állomása Salgótarján volt.- Gyermekkorom az Alföld- höz kapcsolódik. Békés- szentandráson születtem. A ta­nári diploma megszerzése után Kaposváron tanítottam hat évig. Ott volt az első kiállításom 1962- ben. A hatvanas években meg­pályáztam Salgótarjánban egy műtermi lakást, így kerültem Nógrád megyébe. Szép éveket töltöttem el itt az ország északi részén, ahol nagyon sok kedves és jó barátot szereztem - fogal­mazott a művész. Lóránt János, Czinke Ferenc, a balassagyarmati Farkas And­rás, Réti Zoltán és a többi is­mert festőművész nevével fém­jelzett múlt század második fe­le képzőművészeti életünk fénykoraként fog bekerülni a megye művészettörténetébe, ahová Lóránt János a '70-es, '80-as évek Nógrádban eltöltött munkásságával aranybetűkkel írja be a nevét. Nemcsak azért, mert itt lett Derkovics-ösztöndí- jas, akkor vették fel a Magyar Képzőművészeti Szövetségbe, alkotásai egyre szélesebb kör­ben váltak ismertté. Megyénk­ben és az ország különböző ré­szére egyre gyakrabban hívták meg kiállítani. Azokban az években lett országosan, nem­zetközileg is ismert és elismert művész. A salgótarjáni korszakban ké­szült képeinek legalább a felét akvarellek és pasztellek képvi­selték. egy művész életében nem könnyű, talán nem is érde­mes megkeresni azt a világot, ami foglalkoztatja, amit ábrázol. Mi ebből azt látjuk, amit a forma és a színvilágával közölni akar velünk, amit üzenni akar a mai világon keresztül a holnapnak. Gondolatvilágában három té­nyezőt mégis hagy emeljek ki: a természet szeretetét, az emberi kapcsolatok keresését, a szociá­lis érzékenységét. Supka Magdolna írta róla: „Lóránt a hegyi akvarelljeinek fátyolfinomságú, lenge színeivel örökítette meg a völgyekből fel­szálló ködöt.” Ezt a leheletfinom lírai hangulatot árasztják az Ipoly-part, a tavaszi hangok és a többi alkotások, amit a szé- csényi tárlaton is megcsodálha­tunk. Ugyancsak Supka Magdol­na fogalmazta meg: „pasztellje- in a fák tövében rejtőző nyúl- fészkek, s növényaljzat fantasz­tikus formaképződményével be­itták magukat a festő látásába.”- Salgótarjánban az öblös­üveggyárral volt szerződésem. A gravírozókat tanítottam. Min­denki tudja, hogy milyen ke­mény, nehéz az üvegfúvás. Nincs még egyetlen egy ilyen kemény szakma. Ott is az embe­ri sorsok, kapcsolatok érdekel­tek, azok rejtelmeit próbáltam megfejtem, ábrázolni.” Salgótarján után Eger követ­kezett az életében, ahol a főisko­lán tanított. Megyénkben több rajztanár volt a tanítványa. Most az újabb házassága Hollandiá­hoz köti. A feleségem, Lous Stuijfzand, a hágai Művészeti Akadémián diplomázott. Sokol­dalú művész: fest, szob- rászkodik. Magyarországon is több kiállítása volt. így aztán hol Mezőtúron, hol Leidenben va­gyunk és dolgozunk.- Volt közös tárlatuk?- Igen, a legutóbbi november 10-én nyílt meg Kaposváron a megyeháza galériájában.- Milyen hatással van mun­kásságára Hollandia?- Más a táj, mások az embe­rek. Vidámabbak, jobbkedvűek, derűsebbek. Ez talán a színvilá­gomra volt hatással.- Mi az, ami most foglalkoz­tatja, amit szeretne megörökíte­ni?- Az emberben sok lélek lako­zik. Hol ez, hol az tolakodik elő, ami hatással van témaválasztá­somra, kifejezésmódomra. Az utóbbi időben több groteszk ké­pet készítettem. A művésznek Magyarország több, nagyobb városában volt önálló tárlata. Sok európai és más földrész művészetkedvelői is megcsodálhatták alkotásait. Többek között: Bécs, Salzburg, Belgrád, Berlin, Havanna... Számtalan hazai és külföldi kiál­lítási díjat kapott. A teljesség igénye nélkül: Festészeti Biennálé Nagydíj Kassa, elisme­rő diploma Katowice, diploma fametszet Biennálé Carpi, Nagy­díj Szegedi Nyári Tárlat, Rajzbiennálé Nagydíj Miskolc, Téli Tárlat Nagydíj Békéscsaba. A szécsényi tárlat december 5-ig tekinthető meg. SZENOGRÁDI FERENC Karácsonyi könyvvásár Nyolcvannál több kiadó mintegy ötszáz kiadvánnyal gazdagítja a könyves szak­ma hagyományos év végi eseményét, a karácsonyi könyvvásárt. A magyar könyvkultúra sze­replői már megkapták karácso­nyi ajándékukat azzal a parla­menti döntéssel, amely szerint a jövő januártól a könyvek áfája a mostani 12 százalékról 5 száza­lékra csökken - mondta Zentai Péter László, a Magyar Könyvki­adók és Könyvterjesztők Egyesü­lésének igazgatója. Az úgyneve­zett hivatalos katalógusban nyolcvankét könyves műhely négyszázhetven kiadványt ajánl, amelyek folyamatosan jelennek meg ezekben a hetekben - kö­zölte Tarján Tamás irodalomtör­ténész. A legnagyobb választékot a gyermek- és ifjúsági irodalom kí­nálja újdonságokkal és régebbi kedvelt olvasmányok ismételt közreadásával. Tizenkétezer fo­rintos árral a legdrágább kiad­vány ezúttal az újra két kötetbe szerkesztett Biográf Ki Kicsoda 2004, illetve a Körkép a rene­szánszról című album. A magyar írók munkáit kedve­lők érdeklődésére tarthat számot például Komád György szerzői önéletrajzi regényfolyamának második kötete, a Fenn a hegyen napfogyatkozáskor. A Nórán Könyvek írók Karácsonya soro­zata két kötettel bővült. A Jézus­ka csizmája Krúdy Gyula, A fe­nyőfa alatt című pedig Móra Fe­renc összes, karácsonynyal kap­csolatos írását tartalmazza. Az irodalomtörténeti munkák sorá­ban kapott helyet Csoóri Sándor Elvesztett utak című könyve. Az Akadémiai Kiadó ajánlata Czére Andrea az Esterházy-gyűjtemény című munkája. _____________■ A z éneklés öröme A Salgótarjáni Pedagógus Kó­rus 1958-ban alakult. Első karna­gya és éveken át vezetője Virág László volt. Az ő irányításával nyerték el a „Fesztivál kórus” mi­nősítést. A '90-es évek elején Fe­hér Miklós dirigálta az énekkart, 1995 januárjától viszont Boámé Dicse Zsuzsa a karnagy. A kórust elsősorban az éneklés szeretete és öröme tartja össze. Repertoárjuk­ban szerepet kap minden kor ze­nei irányzata, beleértve a népdal- feldolgozásokat, a néger spirituá­lékat és a kortárs zeneszerzők műveit is. A 45 éves együttes no­vember 29-én, szombaton 16 órá­tól tartja jubileumi hangversenyét a Váczi Gyula Művészeti Iskolá­ban. Vendégként fellép Tóth Ti­bor, a Balassagyarmati Dalegylet és a Pro Kultúra Füleki Férfikar. Az előbbit Ember Csaba, az utób­bit Fehér Miklós vezényli. Felvéte­lünk a pedagóguskórus minapi próbáján készült. fotó: gócs éva

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents