Nógrád Megyei Hírlap, 2003. szeptember (14. évfolyam, 202-227. szám)
2003-09-24 / 222. szám
2. oldal - Nógrád Megyei Hírlap REGIONÁLIS NAPLÓ PÁSZTÓ 2003. SZEPTEMBER 24., SZERDA Gaál István filmrendező nemrég töltötte be 70. életévét. 1933. augusztus 5-én született Salgótarjánban. Pásztói gyermekévei után Szegeden, majd Budapesten, a Színház- és Filmművészeti Főiskolán végezte tanulmányait. 1959-ben Keleti Márton tanítványaként diplomázott filmrendezőként, majd ugyanebben az évben a római Centro Sperimentale de Cinematografia ösztöndíjas hallgatója lett. Hazatérve a Híradó és Dokumentumfilmgyár, majd a Budapest Filmstúdió voltak a munkahelyei. Első filmje, a „Sodrásban” (1963) rögtön a magyar film élvonalába emelte. Pásztón létrehozott egy alapítványt, amely itt szolgálja majd az ifjúságot, a filmszerető közönséget. Születésnapja alkalmából többek között erről is beszélgettünk a művésszel.- Engedje meg, hogy születésnapja alkalmából a Nógrád Megyei Hírlap olvasói nevében köszöntsük. Kérem, beszéljen életútjáról, hogyan kezdődött filmrendezői pályafutása?- Hosszú út áll mögöttem, sokkal kevesebb van előttem, mint a hátam mögött. Ha ön arról érdeklődik, hogy mifajta életút volt ez, én azt mondhatom, hogy egy kivételezett életút, mindenfajta bukásokkal, szerencsétlenségekkel, betegségekkel, balesetekkel megtűzdelve, de én úgy érzem, hogy mindeddig nem azt csináltam, amit akartam, de csak azt, amit akartam. Ezen a hosszú életpályán fantasztikus segítőtársaim voltak. E segítőtársaknak az első, nagyon lényeges csoportja, a nevelőké, kitűnő nevelőim voltak, szüleimtől kezdve az itteni elemi iskolában, ahol egyszerűen nem is lehet felsorolni a rengeteg nevet, amelyek körülöttem voltak, csak mondjuk a polgáriban Szabó Áron, aki már elment, Szegi Ilona, Jakubai Oszkár, Szombati tanár úr, akivel egyébként a Kohut-kastély majorjában a befagyott tavon még angyalkáztunk is. Ide sorolom a pásztói mentoraim közül toronymagasan kimagasló Rajeczky Benjámint, aki szinte fiának fogadott. Ő akkoriban negyven volt, én nyolc, amikor itt Pásztón a romkertben mezítláb, klottgatyában és kopaszra nyírva játszottam és találkozásunkkor köszöntem neki, di- csértessékkel. Ebben a korban vitt fel engem a hasznosi „bikarétre” és ebben a gyönyörű szép környezetben letapostuk a havat és megtanított sízni. Úgy éreztem, nem a sízés volt ebben a lényeg, hanem az az egyfajta panteisztikus természetszeretet, amit átadott, belénk plántált, s amelyhez mindig híven ragaszkodtam. Ma is, ha visszagondolok tulajA Mátra és a Cserhát völgyében tanulta az emberi tisztesség világnyelvét donképpen ez egy iszonyatosan nagy lökés volt számomra. Később találkoztam egy Paul Klee-i meghatározással, aki a XX. század legnagyobb képzőművésze, aki ezt úgy fejezte ki, hogy a művészet, az hármas egységű, kezdődik a faktuális dolgokkal, a gyökerek által felszívható tényekkel, amelyből válogat a művész és ő mint egy törzs átviszi ezt az életadó nedvet. A művésznek nem szabad sohasem eme törzs létéből átcsúszni és verni a mellét, hogy „én vagyok a Jani”. Ennek megértéséhez járult hozzá Rajeczky Benjámin, persze akkor ezt még nem tudtam tudatosan megfogalmazni, de most már élevedett korban azt mondom, hogy a világban a mi földgolyónkon ez a bizonyos törzs, ez a lényeges átvivő erő, ez mind a növényzet. Amíg az ember nem tudott parancsolni, addig a növény volt az, amely az anorganikusból organikust tudott csinálni a fotoszintézis lehetőségével. Ez a fajta szemlélet, amit Rajeczky Benjámin adott, természetszerűleg az én zenei neveltetésemre is megfelelő irányt szabott, amit később a római iskolában is hasznosítani tudtam, ahol Massimo herceg zenetanár pátyol- gatott. Hallatlanul sokat köszönhetek - s nem csak zenei téren - mesteremnek, bátyói jó barátomnak, Szőllősi Andrásnak, aki mindenegyes filmem kísérőzenéjét szerezte, és feleségének, aki viszont vizuálisan vezetett, fogta a kezem és vezetett ezen az úton.- Ön sokat jár Pásztóm. Mü jeleni önnek ez a város?- Nem egy idősödő, nem egy tehetetlen embernek a nosztalgiája. Nekem ez a táj, ezek az emberek állnak közel a szívemhez, pont úgy, mint Csohány Kálmánnak a grafikájában. Bennem egyébként állandóan motoszkált a ldsegér, tulajdonképpen mindig úgy jöttem haza, hogy én itthon voltam, tehát én nem nosztalgiából járok vissza, hogy úristen itt volt a gyermekkorom, hanem igenis ez a táj nekem nagyon lényeges volt. Például a Zöldár című filmem nagy részét itt vettük fel a Cserhátban, Hollókőtől nem mesz- sze. Ez a táj, mondjuk, ha a Mátrát veszem alapul, nekem mindig olyan volt, hogy gondolatban nekitámasztottam a hátamat, akkor úgy éreztem, hogy legyőzhetetlen vagyok, senki sem tud hátulról ledöfni, elölről meg hadd jöjjenek: tehát tulajdonképpen ez a pásztói kötődésem, egyszerűen az, hogy minden ember, akinek érzelmi fölöslege van az a szülőföldjéhez, igenis kötődik.- Első filmje a Sodrásban volt. Mi volt ennek a motivációja?- Érdekes dolog, hogy milyen kamikus dolog az életemben, hogy innen Pásztóról elkerültem 14 és fél éves koromban Szegedre, ugyanakkor édesapámat áthelyezték egy másik Tisza-parti városba, Szolnokra, ahol a Zagyva torkollik a Tiszába. Az a Zagyva, ahol Pásztón úszni tanultunk az úgynevezett „lovasnál”, ahol a meder ltissé meg volt mélyítve, ahol a lovakat csutakolták. Amikor már a lovak nem voltak ott és végbement a víz öntisztulása, mi szépen bementünk és kutyaúszással megtanultunk úszni. Ezzel a Zagyvával találkoztam Szolnoknál, ahol két, úgynevezett potyastrand volt, finom homokos fövénnyel. Itt mi, az összesereglett bikaborjak, felmentünk a folyóparton lévő transzformátorház fölé, ahol egyik barátunk szülei laktak, ott levet- köztünk fecskére, fel- jebbgyaGaál István logoltunk, hogy a víz sodra pont a felső potyánál vessen ki bennünket, és ott megnéztük, milyen lányok vannak. Ha nem volt jó az úgynevezett szint, akkor bementünk a Tisza közepére és csorogtunk lefelé. A trafóház előtt, ahol édesapám dolgozott, a Tisza 4-5 méter mély volt. Oda lemenni egy időben kemény megpróbáltatás volt. Feszített rüszttel, mint egy balerina kellett lefelé menni függőlegesen, hogy minél kisebb legyen az ellenállás. Ott lent leguggolva fel kellett markolni egy marék iszapot és felrúgni magunkat, amikor már egyébként veszedelmesen dobogott a dobhártyánk, felérve eldobtuk a következőnek. Ez merő virtusból volt - hát melyik fiatal nem hívja ki a sorsot maga ellen? Jó néhányan rá is fáztak, mi nem fáztunk rá. 1956. december 11-én, amikor édesapám temetése volt, akkor a Ti- sza-hídnál néztem a csontig befagyott folyót. Ott volt a trafóház és akkor eszembe jutott ez a gyerekkori virtus, gondoltam, édesapám láthatta ezt az ostoba játékot. Tulajdonképpen megúsztuk, nem történt semmi bajunk és akkor hirtelen be- lémállt a horog hogy mi lett volna, ha történt volna valami. Ez volt az alapja a Sodrásban ötletének, persze minekután én érettségivel kerültem a főiskolára, nekem készülnöm kellett a különböző vizsgákra, egy kásahegyet kellett átrágni. Emellett általános műveltségből iszonyatos lemaradásom volt, s manapság is azt látom, mekkora fehér foltjaim vannak. A Pályamunkások című etűdömnek szintén itteni gyökerei vannak. A pásztói állomásnak a Szurdokpüspöki felé vezető vasútvonalának a lenti őrházánál hallottam olyan nyolcéves koromban először pályamunkásokat dolgozni. Lenyűgözött az a fantasztikus ritmus és soha nem fogom elfelejteni, hogy az egyik munkás úgymond talán piszkálód- va mondta, hogy: öcsi, be- állsz? Be én! - mondtam hetykén. Beálltam és elkezdtük verni a dolgot, de nem bírtam egy percnél tovább, iszonyatosan nehéz egy csákány, ám megdicsértek, mert nem estem ki a ritmusból. Ezzel az emlékkel mintegy táltos, úgy jöttem hazafelé és bent maradt egy horog. És ez pontosan 1956 környékén ugrott elő, amikor ilyen fotóetűdöket készítettem, mert ki volt szabva nekem. Bár rendező szakon végeztünk, de fotografálni is kellett és azt kiértékelni. Mit tesz Isten, fent a hűvösvölgyi villamosmegállónál hallottam valami fantasztikus zajt - ó istenem mondtam, hát megint a krampácso- lók dolgoznak és elkezdtem fotografálni őket. Akkor jött a gondolat, hogy kellene csinálni egy mozgást, az álló fotó jellegű rögzítésekből. Akkor történt, hogy Keleti Márton tanáromnak beadtam ezt a forgatókönyvet október 21-én, amit szó nélkül lesepert az asztalról. Aztán jött a forradalom és a munkástanácsok, eltávolították Keleti Mártont, de három hónap múlva visszajöttek a szovjetek és vissza kellett venni. Akkor kérdezte meg, hogy van-e valami anyagunk és én szemrebbenés nélkül ezt a forgatókönyvet ismét elé tettem, amit ezúttal elfogadott. Miután ez a film a VIT-en arany díjat nyert, egyfajta belépő volt ahhoz az olasz kormány által folyósított ösztöndíjhoz, aminek révén két évet a római filmfőiskolán végezhettem, ahonnan szintén diplomával tértem haza.- Mi történt hazatérte után?- Amikor visszatértem, Sára Sándorral folytatódott alkotó barátságunk, ami még a magyar főiskolán kezdődött, a Pályamunkásokat is együtt csináltuk. Az első fekete vonatos filmet, az Oda-vissza-t csináltuk, az első cigányfilmet - nem csak Magyarországon, hanem Európában is - mi csináltuk, amiért túlságosan nagy dicséretet nem kaptunk. Gondolhatja: ez 1962-ben nem volt játék.. Az Oda-vissza-ért megvonták a gazdasági prémiumunkat is, úgyhogy elég kemény helyzet volt, mert mintegy vízválasztóként szerepeltünk Például a kettes telepen, ahol a szakmánk bölcsője volt, s ahol ezeket a filmeket készítettük, a dolgozó réteg kétfelé oszlott. Az egyik azt mondta, hogy végre itt van két vagány kölyök, vége a lakkozott dokumentumfilmeknek, míg a másik fele megkérdezte: elvtársak, kellenek-e nekünk ilyen filmek? Villámcsapásként ért bennünket fiatalon az ilyen traktátum. Egy biztos, hogy hirtelen volt egy pálfordulás és akkor egy szemvillanás alatt megnyertük a miskolci rövidfilmfesztivál nagydíját, így a Sodrásban című munkára végre volt időm, amit az évek folyamán érleltem. A Nemeskürti István által vezetett csoporthoz csatlakoztam, ahol egyébként minden játékfilmemet készítettem. Ő volt a producerem és a Sodrásban című film forgatókönyvét elkezdtem írni az előbbiekben leírt élmények alapján. Gyöngyösi Imre volt az írói konzultáns, akivel később a Zöldár című film forgatókönyvét is közösen írtuk, és az is természetes volt, hogy Sárával indultunk el és Huszárik Zoltán volt az első asszisztens. Szóval ilyen team indult, amelynek valahol Balázs Béla volt az eredete. Később természetszerűleg szétestek ezek a kapcsolatok, s nem azért, mert közömbössé váltunk egymással. Én rendezőként dolgoztam, Sára pedig operatőrként. Amíg a Sára megcsinált egy évben három filmet, addig én kétévente tudtam egy játékfilmet elkészíteni. No most én nem mondhattam a Sárának, akinek gyereke, családja volt, hogy várjon rám, mert milyen alapon, mikor neki a következő ajánlata volt és kereshetett is, hogy fenntartsa az életét. Ezek a bizonyos eltolódások pusztán egzisztenciális jellegűek voltak, de a barátság megmaradt, egynéhány évvel később az Orfeusz és Eüridiké-t is Sára Sándor fotografálta és máig is a legjobb viszonyban vagyunk. Mindketten tudjuk, hogy a másiknak másik ösvénye van, azt az utat járja és nem adja fel.- Mi a véleménye a kitüntetésekről?- A kitüntetésekről nem szívesen beszélek, ez nem sportverseny. Általában a kitüntetések nem mindig érik az illetőt pontosan abban az életszeletében, amikor nagyon sokat jelentene és azok az emberek, akik adják, tudják. A kitüntetések egy részét a posztumuszkor felé kapja meg az illető, mások a fiatalságuk teljes erejében, természetesen, ahogy injektálják az illetőt. Szóval a kitüntetésekkel csínján kell bánni. Tisztelet a kivételnek, mert manna, vagy jutalomfalat az elismerés. Különösen a Kádár-korszak óta a „mi kutyánk kölyke-nem a mi kutyánk kölyke”-jelleggel osztogatják. Én igyekeztem mindig tisztességesen szolgálni, úgy, mint a fatörzs. Tudtam, hogy nekem ez a kötelességem és ezen kívül nincsen semmiféle dolgom azzal, hogy elemezzem munkáimat, vagy egyáltalán megállapítsam ezek minőségét. Jólesik, hogy a Duna Televízió megtisztelt azzal, hogy egy reprospektívet rendez a munkásságom tiszteletére, bemutat olyan filmet, mint a Zöldár, ami 38, a Keresztelő, ami 36, vagy a Sodrásban, ami 40 évvel ezelőtt készült. Kortársaim állítják, hogy ezek manapság - majdnem fél évszázados korukban - is nem csak vetíthetők, hanem élvezhetők is. Ha ez így van, azt hiszem, elég tisztességesen tettem a dolgomat, aminél nekem nagyobb elismerés nincs.- Milyen tervei vannak?- Két évvel ezelőtt zsűrielnök voltam a dél-indiai keralai fesztiválon. A zsűri tagjai mindig kaptak egy autót gépkocsivezetővel. Én mindig egy órával előbb kértem, kimentem a tengerpartra és a halászokat filmeztem. Itt felvettem egy négyórás anyagot, amiből egy 15 perces lírai filmet akarok készítem. Ugyancsak két évvel ezelőtt hétórányi anyagot vettem fel Párizsban, amelyet még szeretnék kiegészíteni. Mint ahogy Rómáról megcsináltam egy egyórás filmet, ami a reprospektívnek egyik tagja, Párizsról is szeretnék egy ilyet készíteni. Most, a hónap végén fogok elmenni Párizsba, „beszö- kök", mint az ősz és megpróbálom a lombfosztott fákat, az őszi tájat a fantasztikus városban filmre venni. Amikor onnan hazajövök, máris indulok Űj-Delhibe, ahol a 34. fesztivál meghívott vendége leszek. Vonzódom Indiához és ez a kilencedik alkalom lesz, hogy Indiai földjére lépek. Ha a beszélgetésünk elején szóltam a nevelőimről, azzal tudom befejezni, hogy Epitétosz, Marcus Aurelius és az indiai filozófia, amely még be is keretezte nekem azt, hogy miként kell élni, miként kell viselkedni. _____________________________________________KJ7 5 év tapasztalatára alapozhat az ügyvezető- Joost Vandendriessche vagyok - kezdi mondandóját a salgótarjáni ipari parkba legelsőként betelepült siniA Ülőgarnitúragyártó Kft. igazgatója. - Belgiumból érkeztem az önök országába. Első magyarországi befektetésemet már 1990-ben indítottam. Ki kell hangsúlyoznom, hogy nem egy multicég képviseletében alapítottam vállalkozásaimat. Testvérem és én „első generációs” befektetők vagyunk, s a megtermelt jövedelmünket mindig újabb befektetésekhez használtuk. Nagy családban nőttem fel, öt fiú- és két leánytestvér mellett. Édesapám rendkívüli tapasztalatokkal rendelkezett a bútoripar területén, több mint 50 évig dolgozott bútorgyár képviseletében a Benelux államokban. A családból ketten maradtunk a bútoripari profil mellett. Testvérem Belgiumban egy bútoráruház tulajdonosa, kórházak, idősek otthona, illetve szállodák berendezési projektjeivel foglalkozik. Minden alkalommal nagyon szívesen jövök Magyarországra, folyamatosan tanultam a magyar nyelvet. Szeretem a magyar embereket, mentalitásukat, s úgy érzem, be tudtam illeszkedni környezetükbe (nyelvünket tökéletesen érti és beszéli - a szerk.). Meg kell mondanom, hogy Nógrád megye, illetve a salgótarjáni kistérség - például az ország nyugati területeihez képest - sajnos elmaradott, hátrányos helyzetben van. Kiemelném többek között az infrastrukturális lehetőségeket, valamint a megfelelő szakemberek alkotta munkavállalók alkalmazási lehetőségeit. Salgótarjánban dolgos, ügyes emberek élnek, de a mai járulékterhek mellett nehéz versenyezni a máshol ugyanezen emberek számára alkalmi munkát kínálókkal. A tulajdonosi kör salgótarjáni befektetéseihez, a kezdeti nehézségek áthidalásához és a folyamatos működéshez rendkívül nagy segítséget nyújtottak számomra a város vezetői, elsősorban Puszta Béla polgármester úr. A siniA Kft. területfejlesztési támogatásokban is részesült, amelyeket az üzemcsarnokok építéséhez használtunk fel, illetve új gépek vásárlására fordítottunk. A nehézségek ellenére azonban azt tapasztalom, hogy a város és környéke folyamatosan fejlődik, szépül. A siniA Kft.-ben, amely belga tulajdonosokkal az én kezdeményezésemre jött létre, értékes szövetek, anyagok és bőr feldolgozásával ülőbútorok készülnek. Ez a közepes nagyságú vállalat 120-130 dolgozóval és különböző magyar beszállítókkal járul kismértékben hozzá a magyar gazdasági élet fellendüléséhez. Ha tovább emelkednek a bérek Magyarországon, akkor is versenyképes marad a cég, mivel a struktúrája és szervezete egyre erősödik. Vezetésemmel olyan szervezetet építettünk fel, hogy a munkatársakból időközben szakemberek váltak a tervezés, fejlesztés, termelés, logisztika és pénzügyszámvitel területén. Jelenleg Magyarországon Eger mellett, illetve Szlovákiában vannak befektetéseim, amely vállalatoknál 90, illetve 80 munkavállalót foglalkoztatok. Mindkét cég nyereséges, a kerecsendi kft. fémbútorok és alkatrészeik előállításával foglalkozik, a kórházi ágyak területén Magyarországon piacvezető. A szlovákiai gyáram profilja is a bútoripar, ahová szintén szívesen járok, mert minden dolgozómmal magyarul tudom megértetni magamat.
