Nógrád Megyei Hírlap, 2003. május (14. évfolyam, 101-125. szám)

2003-05-24 / 119. szám

Dixielandfesztivál: sikertörténet szeplőkkel Kinek-kinek lehet esetleg más véleménye is, az általános - és megszolgált - ítélkezés szerint a nemzetközi dixieland­fesztivál Salgótarján legjelentősebb kulturális eseménye. Azzá nőtte ki magát az eddigi tizenkilenc év során. Sokak - helybéliek és máshol élők - számára május első hét végéje egyet jelent e rendezvénnyel, ehhez igazítják egyéb elfog­laltságaikat. Most, hogy jövőre kerek évforduló előtt áll a fesztivál, különösen indokolt számba venni az idei tapasz­talatokat. A mérlegkészítésre a legilletékesebbet, Tóth Csa­ba fesztiváligazgatót kértük meg. Czinke-emlékkiállítás A 2000-ben elhunyt Czinke Ferenc, Salgótar­jánban élt grafikusművész emlékére nyílik kiállí­tás Budapesten, a VIII. kér. Köztársaság tér 26. szám alatt. A tárlatot „Tarjánig Urbinón át” cím­mel a József Attila Művészeti Centrum Alapít­vány és a Szegfű Klub rendezi. A kiállítást Puszta Béla, Salgótarján megyei jogú város polgármeste­re, országgyűlési képviselő nyitja meg június 5- én, csütörtökön 17 órakor. Köszöntőt mond: Hiller István kulturális miniszter. A zenés, irodal­mi programban közreműködik Hámori János ze­neszerző, Kassai Franciska előadóművész és Ma­darász Katalin dalénekes. Házigazda: Baranyi Fe­renc költő, akinek Czinke Ferenc halálára írott verséből származik a kiállítás címe. A tárlatot jú­lius 10-ig lehet majd megtekinteni, munkanapo­kon 9-től 17 óráig. Nincs szebb mint a szerelem” t / Kálmán Imre „Csárdáskirály­Szmházi £sféft nő” című nagyoperettjét bemu­tatni nem kis vállalkozás, te­kintve, hogy a fél ország ismeri, fejből tudja a dalbeté­tek szövegeit, s egyelőre sokan vannak még, akik vagy „élőben” vagy a televízióban látták Honthy Hanna, Feleki Kamill és Ráthonyi Róbert - hogy csak a leghí­resebb szereposztást említsem a sok közül - felejthetetlen alakítását. Az a mozdulatsor, ahogyan például az életkorával dacoló Honthy a „Hajmási Péter”-t előadta, egyszerűen meg­ismételhetetlen, s már-már színháztörténeti jelentőségű. Ugyancsak emlékezetes Ráthonyi tánca a „cicákkal” vagy Feleki kedves évődése a primadonnával. Béni gróf (Bozsó József), akinek a gyengébbik nem a gyengéje FOTÓI P. TÓTH LÁSZLÓ- Úgy érzem, hogy mindazon értékek, amelyek a csaknem két évtized során a fesztivált jellemez­ték, ezúttal is felfedezhetők voltak. Folytatódott tehát a sikertörténet, amely alatt én elsősorban a magas szakmai színvonalat, a kiváló ze­nekari és szolisztikus teljesítmé­nyeket, a fesztiváljelleg érvényesü­lését, a tudatosan építkező drama­turgiát és a jó hangulatot értem. Nem akarom persze elhallgatni az árnyoldalakat, a disszonanciákat sem.- Először nézzük az erényeket, minthogy azokból jócskán több volt...- Remélem nem tűnök szerény­telennek, ha kijelentem: büszke vagyok arra, hogy Salgótarjánban valóban fesztivált rendezünk. Eh­hez ugyanis minimum néhány napra, több helyszínre és változa­tos programra van szükség. Itt mindez megvalósul. A négy nap során a helyi Kölyök Dixieland Band valósággal „bebarangolta” a várost, de a Salgótarján testvérvá­rosából, a finnországi Vantaaból érkezett Bloodhound Blues Band szintén szerepelt Rónafaluban is. A fő helyszíneken - a Fő téren és a színházteremben - tudatosan fel­épített, mintegy jazztörténeti ívet alkotó műsort láthattak az érdeklő­dők. Az előbbi helyen azok is él­vezhették ezt a muzsikát, akiknek valamilyen okból nincs módjuk a gálákat megtekintem. A szabadté­ren is - ahol majálisatmoszférájú műsorral kezdtünk - sikerült kü­lönböző stílusú, de olyan nívós együtteseket felléptetni, mint pél­dául a már említett finn zenekart, vagy a magyarok közül a Storyville Jazz Band és a Budapest Ragtime Band. Nem véletlenül mondták egyesek, hogy a Fő téri műsorral szinte konkurenciát csináltunk a gálaesteknek, amelyek mindenkor úgymond a csúcspontját jelentik a fesztiválnak. Az első gála hangula­tát a még mindig nagyon népsze­rű, tehetséges fiatalokkal kiegészí­tett Benkó Dixieland Band alapoz­ta meg. Őket követte a pozsonyi vendégegyüttes a T+R Jazz Band, majd a prágai énekesnő Jana Koubkova, akinek kamaraműsorá­ban egy nagyon jó gitáros, Zdenek Fischer működött közre. A Molnár Dixieland Band fellépésének - s egyáltalán az egész fesztiválnak - kiemelkedő eseménye volt két nagyszerű klarinétos - dr. Molnár Gyula és az ide őszinte örömünkre már hazajáró, jelenleg Norvégiá­ban élő amerikai magyar, Joe Mu­rányi - közös produkciója, de a vir­tuóz technikájú hegedűs, Frankié Lato közreműködése is hozzájá­rult a nagy sikerhez. A másnapi gá­lát a Hot Jazz Band nyitotta látvá­nyos - sztepptáncos - elemekkel tovább tarkított produkcióval. Ugyancsak a fesztivál emlékezetes pillanata közé tartozik, amikor a zenekarvezető Bényei Tamás megénekeltette a közönséget, amelynek kivált a „női kara” szólt nagyon szépen. Nem okozott csa­lódást a kiváló muzsikusokból ál­ló, remek szólistával - Micheller Myrtiü személyében - rendelkező, de közös pályafutásuk elején járó Szalóky Classic Jazz Band itteni bemutatkozása. Szűkített csapa­tuk kísérte a sajátos stílusú ameri­kai énekesnő, Gina Dunn prog­ramját. A gálaestek méltó zárásá­nak bizonyult a Münchenből érke­zett Allotria Jazz Band fellépése, amelynek tagjai külön-külön is mesterei a hangszereiknek, együtt pedig Európa legjobb együttesei közé sorolhatók.- Mi jellemezte az úgynevezett jam sessionokat, az éjszakai öröm­zenéket?- Ezeket az alkalmakat eredeti­leg a zenészek önmaguk szóra­koztatására, a barátkozásra, a hiva­talos koncertek úgymond leveze­tésre találták ki, de aztán a közön­ség is részt kért az élményből. Az idén mintha csökkent volna az ér­deklődés irántuk, de erre majd még visszatérek.- Essék szó a vasárnap délelőtti tempbmi koncertről is, amelyet a tudósításokban általában mosto­hán kezelünk- Pedig ebben az évben különö­sen jól sikerült, hiszen a tervezett félhivatásos diákegyüttes - a Kőbá­nyai Művészeti Szakiskola jazzkó- rusa - társaságában fellépett Gina Dunn és Berki Tamás is. Róla, a fesztivál örökös műsorvezetőjéről régóta tudjuk, hogy klasszisa a jazzéneklésnek, de amit ezúttal a Szent József-plébánián produkált, az szó szerint torokszorító élmény volt. Szerintem a zseniális „klari­nétduó” játéka valamint a közön­ség megénekeltetése mellett ez volt a fesztivál harmadik felejthe­tetlen eseménye. Egyébként erről a spirituálé- és gospelhang- versenyről is - csakúgy mint a gá­laestek műsoráról-rádiófelvétel is készült.- Úgy tudom, hogy a közremű­ködők egyikének-másikának tar­jám kötődésd is vannak..- Lassan már mindenkinek, hi­szen legtöbben nem először szere­peltek nálunk. Az azonban feltétle­nül érdekes, hogy a Fő téri búcsú­koncerten fellépett határőrségi fú­vószenekar karnagya, Csizmadia Zsolt idevaló, annak idején a Rákó­czi úton járt iskolába. Ugyancsak kuriózumszerű, hogy Vidor Máté­nak - akivel sok éven át a sal- góbányai poptábort csináltuk, s aki ezúttal a rádiófelvételt vezette - az anyai nagyapja a múlt század első harmadában Salgótarján első evangélikus lelkésze volt.- Óhatatlan, hogy egy ekkom nagyságrendű rendezvény eseté­ben ne merüljön fel a finanszírozás kérdése.- Kifejezetten örülök, hogy ez szóba jött, mert így módon van ez­úton is megköszönni mindazok­nak a segítségét, akik nélkül való­ban képtelenek lennénk e nagy­szabású programot megvalósítani. Az anyagi háttér alapvetően há­rom forrásból tevődik össze. Egy­részt az önkormányzat, másrészt a szponzorok - nagy cégek és helyi vállalkozók - támogatásából, har­madrészt pedig pályázati pénzek­ből. Bár az idén - változatlan árak mellett - jegyárbevételi rekordot döntöttünk, ez az összeg csak cse­kély részét fedezi kiadásainknak.- Hát akkor beszéljünk a beve­zetőben említett szeplőkről is...- Alaposan át kell gondolnunk, hogy összességében miért csök­ken az érdeklődés a fesztivál iránt. Lehet, hogy az egyébként értő kö­zönség fáradt el egy kicsit az évek során, de az is le­het, hogy a kínálat mutat­ja a rutin, a fáradtság jele­it. Bár a pénteki gálára for­málisan minden jegy el­kelt, mégsem volt telt ház, szombat este pedig eleve számolnunk kellett üres székekkel. Bár mi, itt élők tudjuk, hogy tervbe van véve a Fő tér felújítása, a vendégek egyike-másika bizony szóvá tette, hogy a jelenlegi állapot méltatlan e rendezvényhez. Ezúttal is visszafogott volt rek­lám- és marketingmun­kánk, amin a jövőben fel­tétlenül javítani kell. Hatá­sosabb vendégcsalogató propaganda szükséges, a jó bornak is kell cégér ala­pon.-Ha már előrenézünk nemke­rülhető meg a kérdés: mi várható a 2004-es, huszadik dixielandfesz- tiváltól1- A tervezés, a körvonalak ki­alakítása természetesen máris el­kezdődött. Bár nem misztifikáljuk a két évtizedes évfordulót, min­denképpen szeretnénk valami kü­lönlegeset nyújtani. Úgy akarunk változni, hogy közben megőriz­zük főbb jellemzőinket is. Tehát mintegy keresztmetszetet adunk az eddigi legjobb produkciókból, meghívjuk a teljes magyar élme­zőnyt, de kísérletezünk, újítunk is. Megtisztelő számunkra, hogy a Tarjáni tavasz koronájaként emle­getik a fesztivált, de mi jövőre na­gyobb részt kérünk e rendezvény- sorozatból. Tágabb időkeretben gondolkodunk és műfajilag is igyekszünk gazdagítani a progra­mot. Jobban építünk a helyi gyö­kerekre, hagyományokra és lehe­tőségekre. CS.B. Szóval a „Csárdáskirálynő” esetében nem csak az ismertség, a népszerűség nehezedik teher­ként a színházcsinálókra, ha­nem a nagy elődök példája is. S mindenekelőtt a mű, amelyet csak kiváló énektudással, zene­kari kísérettel, a műfajhoz méltó külsőségek közepette szabad színpadra vinni. Ahogyan azt a Turay Ida Színtársulat tette a mi­nap Salgótarjánban. Az együttes néhány hete szinte ugyanebben a felállásban, szintén a Tarjáni tavasz keretében mutatott be egy másik operettet, Lehár Fe- renctől „A mosoly országáét, s abban a produkcióban bizony akadt jócskán bírálnivaló. Ezút­tal azonban szinte hibátlan elő­adást produkált a Leblanc Győző irányította, rendezte társulat. A legnagyobb érdemük - bár mint fentebb írtuk, ez alapkövetel­mény - hogy valamennyien szé­pen, iskolázottan énekelnek, s mi több, őszintének tűnnek. Lát­hatóan ők maguk is élvezik sze­repüket, felszabadultan, feszte­lenül komédiáznak, jól táncol­nak, kifejezőek, de nem eltúlzot­tak a gesztusaik, oldottan, ter­mészetesen viselkednek a szín­padon, úgy, ahogyan ezek a szí­nészek korábban még soha nem tették, legalábbis a József Attila Művelődési Központban látott produkcióikban. A mű értékeit a jó ízlés határain belül maradva hozzák felszínre, s anélkül, hogy bárkit is utánoznának. A történetről nem kell sokat mondani, hiszen ki nem ismer­né a hercegnévé avanzsált egy­kori sanzonéit, Cecília (Medgyesi Mária) sztoriját, aki itpmár felkapaszkodva a ranglét­rán, meg akarja akadályozni fia, Edwin (Leblanc Győző) úgy­mond méltatlan házasságát, azt, hogy nőül vegye Szilviát (Cson­ka Zsuzsa), aki ugyanabban az orfeumban énekel, amelyben hajdanán Ciliké is oly sok zajos sikert aratott. Azért is ellenzi Edwin szándékát, mert testkö­zelből ismeri a szeparék világát, az ott forgolódók bohém életfor­máját. Minden trükköt „bedob” (titokban párizsi szerződést in­téz a lánynak, behívatja a fiát ka­tonának), hogy eltávolítsa egy­mástól a szerelmespárt, de hát az operettben az ármánykodás csak átmeneti „eredményekhez” vezet, a megoldás legtöbbször - mint Szilvia és Edwin esetében is - a boldog végkifejlet. Ugyan­ez a beteljesülés vár Stázi grófnő (Teremi Trixi), a szubrett és Bóni gróf (Bozsó József), az úgy- nevezétt táncos komikus kap­csolatára is. A „Csárdáskirálynő” elképzelhetetlen a furfangos Miska pincér (Szirtes Gábor) és a nosztalgiázó öregúr, Feri bácsi (Marik Péter), aki egykoron reménytelenül szerette a mula­tó - ahogyan ma mondjuk - sztárját, Cilikét. Elismerően kell szólni a jelmez- tervező munká­járól is, akit azonban a szín­lap inkognitó­ban tart. Ugyan­így névtelen a díszlettervező is, aki az első rész jellegtelen, szegényes orfe- umi jelenete után a követke­zőkben már a szituációkkal összhangban lévő színpadké­pet teremt. Az ötletes, tempe­ramentumos, olykor bravúros tánckombináci­ók Szamosi Ju­dit koreográfust dicsérik. Ezúttal a négy párból álló operettszínházi tánckar is jól öltöztetettnek, kulturáltan mozgatottnak bizonyult. A Szemirámisz kamarazenekart Félix Györgyi vezényelte. Manapság - az európai uniós csatlakozás kapcsán - sokat hal­lani a hungaricumokról, azaz azokról a sajátosságokról, ame­lyekkel mi magyarok gazdagít­hatjuk e közösség kulturális tón- csesházát. Ezek sorában egész biztos ott lesz - bármennyire is súlytalannak látszik némely sznobok szemében - az a példát­lanul gazdag örökség is, amellyel világhírű operettszerzőink jóvol­tából rendelkezünk. S oda illik a „Csárdáskirálynő” is, amelyik­ben talán a legtöbb örökzöld dal található. A már említetteken kí­vül például az „Egy a szívem egy a párom”, a „Lányok, a lányok angyalok”, a Nincs szebb mint a szerelem”, a „Túl az Óperenci- án”, a „Te rongyos élet...”, a „Táncolnék a boldogságtól”, a „Húzzad csak kivilágos virrada­tig” kezdetű illetve refrénű betét. Mondhatják - mondják is sokan - hogy az operett andalító, rózsa­szín, romantikus világa felett el­járt az idő, kit érdekelnek ma már az avitt történetek, a fülbe­mászó, lágy dallamok, amikor az élet ritmusa, tartalma teljesen megváltozott, ridegebb, érde- sebb lett minden. Ez igaz, de mint ahogyan az operamuzsika alkalmatlan a lakodalomban tán­colni, vigadni, mulatni vágyók számára, a többség szórakozni, kikapcsolódni, megnyugodni is inkább tud az operettzenén, mint a fülsüketítő keményrock­on, amelynek - félreértés ne es­sék - bizonyos rétegekben, kö­rökben szintén lehet, van létjo­gosultsága. Azt pedig csak remél­ni tudjuk, hogy - ha a házassá­gok rohamosan csökkenő szám­ban köttetnek is - a szerelem, amelynél - lásd ezen írás tudato­san aktualizált címét - nincs szebb érzés, a globazilált, techni­cizált, pénzközpontú stb. jövő­ben is alapja lesz a párkapcsola­toknak. CSONGRÁDY BÉLA A Benfcó Dixieland Band és Joe Murányi változatlanul a fesztivál népszerű sztárvendégei sorába tartozik _____________________________________________________FOTÓI RMÓ TUB S zilvia (Csonka Zsuzsa) és Edwin (Leblanc Győzd), az Ideiglenesen szétválasztott szerelmespár

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents