Nógrád Megyei Hírlap, 2003. április (14. évfolyam, 76-100. szám)
2003-04-05 / 80. szám
Két hamiskártyás és a többiek , • , ,, Már-már akrobatikus, légtornáSzmnazí gstek SZÍ képességek is szükségeltetnek ahhoz, hogy Valmont vicomte - afféle 18. századi Don Jüanként - a több mint háromméteres magasságban megépített balda- chinos ágyban szeretkezzen, élvezkedjen éppen aktuális partnereivel. Egyébként is nagy önfegyelmet, komoly koncentrációt kíván az erotikával mélyen átitatott mozdulatsorokat hitelesen, a jó ízlés határán „táncolva” megjeleníteni, hát még ha arra is figyelni kell, hogy le ne essen az ember. S e darabban nem ez az egyetlen veszélyforrás... Már ebből is kiderül, hogy Choderlos de Laclos (1741-1803), eredeti nevén Pierre Ambroise Franco is francia szerző 1782-ben írott „Veszedelmes viszo nyok” című műve nem mentes szerelmi játékoktól, sőt éppen azok képezik tárgyát. Legalábbis a felszínen... A már említett vicomte ugyanis ké- nye-kedve szerint váltogatja nőismerőseit, s nem okoz gondot számára egykori barátnőjének, Merteuil márkinénak a kéré- sét - a tizenéves, ártatlan Cécile Volanges elcsábítását - sem teljesíteni. A másik hamiskártyást, a szintén sokat megélt, nagy ta- pasztalatú hölgyet bosszúvágy vezérli, ugyanis nem szeretné, ha korábbi szeretője, aki eleddig egyetlenként őt csalta meg, s akit immár a zárdát éppen elhagyott hajadon férjjelöltjeként emlegetnek, szűzlányt kapjon feleségül. Valmont betartja ígéretét, meghódítja az ifjú lányt, s bevezeti a testi örömök világába. Ez Cécile-nek annyira megtetszik, hogy szinte rátelepedne a nőcsábász vicomte-ra, aki viszont az érzelmek kelepcéjébe esik. Szerelmes lesz Tourvel el- nöknébe, az eleinte erényesnek, távollévő férjéhez hűnek mutatkozó fiatalasszonyba. A makacs ellenállás azonban oldódik, s végül a megközelíthetetlen szépasszony is Valmont ágyában köt ki. De amikor kiderül, hogy az úr bizony kurtizánokkal is gya korta cicázik, feladván a világi élet hívsága- it, kolostorba vonul, ahol lelki- betegként hal meg. Tourvelné (Kubik Anna), a románc egyik áldozata Közben Cécile, aki terhes lett a vicomte-tól, elvetél. Valmont egyrészt szenved Tourvelné hiányától, másrészt szeretné újból - és Cécile megrontásának megígért fizetségeként - megkapni a márki- nét, aki viszont legújabban Danceny lovag karjaiban érzi jól magát. A kor szokásai szerint nincs más út, mint párbajjal eldönteni: ki érdemes az asz- szony kegyeire. Az egyenlő felek ádáz csatáját végül is Danceny nyeri, s Valmont belehal sérüléseibe. Eddig a történet, amely azonban számos erkölcsi tanulsággal szolgál. Az író ezen keresztül láttatja a társadalmi hierachiában elfoglalt helyük szerint tisztele- tet parancsoló, úgymond felsőbb körök képviselőinek kétszínűségét, a lát- szattisz- tesség mögött meghúzódó cinizmust, romlottságot, az intrikára, cselszövésre, besúgásra mindig kész hajlamot, a „pénzzel minden megszerezhető” elvre épülő gyakorlatot. Koroktól független, általános emberi gyengék ezek, amelyek alól nem a „gyermekszoba”, a gazdagság, a rang, a magas pozíció ad felmentést. Az eredetileg levélformában írott művet Örkény István fordításának felhasználásával Vid- nyánszky Attila alkalmazta színpadra, s egyúttal ő a Magyar Színház előadásának rendezője is. Nevére - s személyére is - emlékezhetnek a salgótarjáni nézők, hiszen annak idején ugyancsak ő rendezte a beregszászi „Tragédiát”, s 1998 januárjában részt is vett Madách művének itteni bemutatóján. A „Veszedelmes viszonyok”-kal szintén nagy fába vágta a fejszét, hiszen egy manapság már ritka, úgymond klasszikus formátumú darabot, csaknem háromórás tiszta játékidőt kellett tartalommal megtöltenie. Kár, hogy az előadás első fele a szükségesnél is lassúbb üteműre, elnyújtottabb- ra sikeredett, amiért azonban a második rész lendülete, a gálád szenvedélyeken túlmutató érzelemgazdagsága kárpótolja a közönséget. Vidnyászky Attila ügyesen élt Szergej Maszlo- bojscsikov a monumentalitás ele meit is felvillantó díszleteivel, Bállá Ildikó korabeli hangulatot teremtő és a szituációkkal együtt változó jelmezeivel, valamint a zenei bejátszások, a tánclépések, a variatív fények lehetőségeivel. A fekete, a vörös és a fehér szín ez alkalommal nem egyszerűen dekoratív szerepet tölt be, de közvetlenül segíti a lényegkiemelést, a mondandó érvényesülését is. A rendezői ötletek sorában talán a szerelmi légyottokhoz készült építmény külső mozgatása - mint vágyfokozó impulzus - látszik feleslegesnek, hatásvadásznak. A négy főszereplő közül - „primus inter pares”, azaz „első az egyenlők között” alapon - Mihályi Győző alakítása emelhető ki. Szinte végig a színpadon van, uralja a hosszú és nehéz szöveget, szép orgánuma nem kis mértékben járul hozzá az eleinte gátlástalan szívtipró, majd esendő ember jellemének érvényre juttatásához. Elegánsan, figyelmét jól összpontosítva vívja meg többmenetes, végzetes párbaját is a Danceny lovagot megszemélyesítő Tóth Sándorral. Moór Marianna is remek alakítást nyújt a lelketlen, végletekig hiú márkiné szerepében. Különösen sokatmondóak kimért, tudatos mozdulatai, gazdag életismeretre utaló gesztusai. Kubik Anna visszafogottan, kulturáltan alakítja a tartózkodó szerelmes, majd a lelkileg súlyosan megsebzett asszonyt. A kevésbé ismert Ruttkay Laura szintén találóan érzékelteti a kamaszlány elfojtott, majd túláradó érzelemvilágát. Bár ezúttal csak epizód- szerepekben, de jó volt újra találkozni a mostanában már ritkán látott Zolnay Zsuzsával, valamint a Cécile anyját alakító Császár Angélával is. Az előadás - amely igazi színházi élménynek bizonyult - láttán csakúgy, mint néhány hónapja „A gyertyák csonkig égnek” című Mórat-darab esetében - az az érzése támad az embernek, hogy a Magyar Színház azon (törzs)tagjai, akik a Hevesi Sándor téren maradtak, azaz nem kerültek az új Nemzetibe, csak azért is megmutatják, hogy mit érnek, milyen értéket képviselnek. CSONGRÁDY BÉLA Együtt a fő bajkeverők: Valmont vicomte (Mihályi Győző) és Merteuil márkiné (Moór Marianna) FOTÓ: P. TÓTH LÁSZLÓ Változnak az idők, feledjük a múltat? Szokács László új sporttörténeti könyvéről Szokács László Volt egyszer egy Petőfi SC - Emlékezés Gótai Gyulára című új könyve a napokban látott napvilágot. A példamutatóan tömör, ám minden lényeges információt közlő kis monográfiát és visz- szaemlékezéseket tartalmazó sporttörténeti kötet, amelyet rengeteg korabeli fényképfelvétel tesz teljessé, eredetileg pályaműnek készült, a salgótarjáni Nógrádi Történeti Múzeum Nagy Iván honismereti pályázatán, 1995-ben díjat nyert munka. A fotók dr. Gótai László és a szerző archívumából valók. Szokács László utóbbi időben mind teljesebbé váló salgótarjáni helytörténeti munkásságának újabb értékes dokumentuma ez a könyv, amely sorrendben immár a hetedik. A salgótarjáni születésű, jelenleg Budapesten élő jeles újságíró a város múltjának szenvedélyes kutatói közé tartozik, igazi tarjám lokálpatrióta, aki nagy súlyt helyez a pontosságra, a tárgyalt téma lehető legteljesebb dokumentálására is. A többi között ez adja könyveinek egyik értékét, az írói, újságírói műhelyéből kikerült könyvek éppen ezért adott esetben forrásként is használhatók. Ugyanakkor, s ez korántsem mellékes a Salgótarján múltja iránt érdeklődők, a várost szeretők számára, vérbeli újságíró, összefogottan, vüágos stílusban, sallangoktól, napi „elvárásoktól” mentesen ír, s ez egyáltalán nem zárja ki azt, hogy úgyszólván minden során átsüt a személyesség, a szülőváros iránti szeretet, ami a tárgyismereten túl hitelesíti az általa leírtakat. Bizonyosak lehetünk abban, hogy legújabb, Volt egyszer egy Petőfi SC - Emlékezés Gótai Gyulám című kötete szintén a legkeresettebb könyvek közé tartozik majd a Salgótarján múltja, illetve sporttörténete iránt érdeklők körében. Ez a labdarúgócsapat hat évet élt (1953-1959), a korabeli sajtó és a visszaemlékezők szerint, szerepléseinek jó híre igen gyorsan népszerűvé tette a sport- szerető közönség körében. Akik még élnek a hajdani játékosok, szurkolók közül, napjainkban is szívesen emlegetik, s akik ezt teszik, emlékeznek Gótai Gyulám is, akinek neve és önfeláldozó tevékenysége elválaszthatatlan a csapattól, amelynek Szokács László egy időben maga is tagja volt. Az elegáns kis könyv három fő részből áll. A Petőfi SC történetét összefoglaló monográfia erényei közé tartozik az alaposságon kívül a dokumentáltsága. Akár helyi sajtótörténeti kuriózumokként is felfoghatók az ötvenes évek idézett sporttudósításai. A következő rész „A Petőfi volt és marad a mindenem...” címet viseli, emlékezéseket, élményeket, vallomásokat tartalmaz 1995-ből. Végül „Atarjániak ma sem felejtik, őrzik Gótai Gyula emlékét” című fejezetben annak a személyiségnek emlékét eleveníti fel a szerző - nem utolsósorban a fiú, dr. Gótai László segítségével is - aki edzőként és embersége folytán kitörölhetetlen nyomot hagyott mindazokban, akik ismerték és ma is meghatódva emlegetik, a játékosok pedig egyenesen tűzbe mentek érte. Klubtársai, sporttársa Gyurinak hívták, 1919-ben született és sajnos, nagyon korán, 54 évesen ment el 1983. július 29-én Salgótarjánban. Szokács László könyve Epilógusában megjegyzi: „...változnak az idők, feledjük a múltat, legjobb embereinket? A megyei labdarúgószövetség 2001 óta már nem rendezi meg a Gótai Gyula nevével fémjelzett emléktomát. Felejthetnénk annak a sportembernek a nevét, aki évtizedeken át dolgozott a megye labdarúgásáért, Salgótarján sportjáért? Nem hiszem! A tarjáni- ak ma sem felejtik, szívükbe zárták, őrzik Gótai Gyula emlékét.” Tegyük hozzá, egy város jövője azon is múlik, mennyire ismeri és becsüli múltját, s mindazokat, akik a múltban, vagy akár a jelenben munkásságukkal, szellemiségükkel tettek, illetve tesznek érte. B.T. E. A kötet címlapján az 1956 nyarán Ipolyságon (Sahy) vendégszerepeit St. Petőfi csapata. Balról jobbra: Viczián Z.. Gótai Gyula edző. Osváth Z„ Lahos I.. Pancsovai N„ Tamás P„ Tóth F„ Szalai 0„ Halácsi Gy„ Babulya B„ Fejes T. ■ Arany morzsák régi salgótarjáni tanárokról 31 éve dolgozom tanárként és az utóbbi években egyre többször fog el az emlékezés kényszere, ha régi tarjáni iskoláimra gondolok. Nem véletlenül, látva és tapasztalva, hogy mennyire megváltozott az iskolák légköre, szellemisége, milyen sok az iskolákban az arc és egyéniség nélküli, lezser, ifjú tanár, akinek a szakmai felkészültsége, pedagógiai érzéke, szaktanári lelkiismeretessége is megkérdőjelezhető. Súlyos gondok vannak az iskolákban, főleg a fővárosban (én Budapesten élek 18 éves korom óta) a fegyelemmel is. Elrémisztő híreket lehet hallani, a saját tapasztalataim is elég lehangolóak. Mindezekre gondolva, mindezeket átélve szeretnék néhány régi, kiváló salgótarjáni tanárt megidézni. Ők még igazi régi tanáregyéniségek voltak, tanítási óráik, személyiségük örökre feledhetetlen és példaértékű marad számomra. Orosz László Orosz László tanár úr - minő véletlen! - orosz nyelvet és irodalmat tanított a Madách Imre Gimnáziumban. Nekem ő volt - nagydarab, erőteljes külseje és elhíresült szigora miatt - a (kicsit) félelmetes és mégis végtelenül megnyerő, szeretetreméltó „orosz medve”. Nyelvtudása lenyűgöző, szigora tiszteletet parancsoló, embersége, igazságszeretete szívet melengető volt. A nyafogást, panaszkodást, affek- tálást nehezen tűrte. Negyedik osztályban tanított csak minket - sajnos... Mivel én a harmadik osztály végéig magyar-orosz szakos tanárnak készültem - bár nem jártam orosz tagozatra, de az OKTV megyei fordulóján szép helyezést értem el - az első negyedikes órák egyikének elején, egy humoros intermezzo után „elővett”, hogy megvizsgálja orosz tudásomat. De előbb elmesélem a humoros in- termezzót. Az órát azzal kezdte, hogy feleltetni szeretne egész órán. Ez a bejelentés enyhe rettenettel töltötte el az osztálytársaimat. Egyik osztálytársnőm erre a következővel állt elő:- Tanár úr, ne feleljünk ma! Hallottam a rádióban, hogy frontátvonulás van és ez megviseli az idegeket. (1964 őszét írtunk ekkor, a „frontátvonulás” kifejezés akkoriban még nem volt kifejezetten közkeletű).- Micsoda? Frontátvonulás? Az meg micsoda? Micsoda ostobaságokat talál ki maga, hogy megússza a felelést! Ez is csak a maga agyából pattanhatott ki! Na, de legelőször megvizsgáljuk a Saci orosztudását. Álljon fel, Sarolta! Remegő lábakkal felálltam.’ És ezután az egész óra eltelt az én „vizsgáztatásommal”. Először sápadt lettem, majd kivörösödött az arcom. Azután egyre nyugodtabb. Orosz tanár úr pedig egyre barátságosabb. Társalogtunk, belekérdezett a nyelvtanba, kikérdezett, hogy mit olvastam az orosz klasszikus irodalomból a kötelezőkön kívül. Az egész „vizsgálat” alatt egyetlen magyar szó sem hangzott el, kivéve a nyelvtanba való belekérdezést. Amikor csengettek, csak ennyit mondott szelíd barátsággal:- Hát, maga tényleg tud valamit. Leülhet. Az osztály boldogan fellélegzett, hiszen mindenki más megúszta a felelést. Bár nagyon szerettem az orosz nyelvet, Orosz tanár urat, a XIX. századi klasszikus orosz irodalmat, félévkor mégis magyar-német szakra jelentkeztem. Pedig akkoriban az orosztudásom jobb volt, mint a német. Akkor zavartan, dadogva csak annyit mondtam a tanár úrnak, hogy „nem szeretnék olyan tárgyat tanítani, amit a diákok többsége nem kedvel, nem tanul”. Csöndesen és tőle szokatlan melankóliával csak ennyit válaszolt:- Talán igaza van, Sarolta. De lehet, hogy maga meg tudná velük szerettetni. A németet sem lesz könnyű megkedvelteim a gyerekekkel, majd meglátja. De magára bízom a döntést. Később, már gyakorló tanárként azután rájöttem, hogy a tanár úrnak menynyire igaza volt. Megrendültén hallottam korai halálhírét. __________________«■ QYŐRFFY SAROLTA (Folytatjuk)
