Nógrád Megyei Hírlap, 2003. március (14. évfolyam, 51-75. szám)

2003-03-29 / 74. szám

„Rómeó és Júlia” a Madách-galériában Nem Shakespeare halhatatlan remekműve került színre a minap a salgótarjáni Madách Imre Gimnáziumban (bár ez sem lett volna lehetetlen akár helyi diákszínjátszók, akár vendégművészek tolmácsolásában), hanem azoknak a jel­mezeknek a tervei kerültek a falakra, amelyeket Pilínyi Márta készített a darab pécsi bemutatójához. hogy kettő is van belőlük - Bu­dapesten szerezte: előbb az iparművészeti főiskolán ruha­ipari formatervező - egyszerűb­ben szólva divattervező - sza­kon, majd a képzőművészeti fő­iskola következett, ahol speciali­zálta alapképzettségét és a dísz­let- és jelmeztervezői szakon ka­pott oklevelet. Az elmúlt húsz esztendőben ezzel kereste ke­nyerét, ez lett a hivatása, ezzel nyert bebocsátást a jelmezterve­ző művészek közösségébe, mű­helyébe. Több - például Dömölky János, Esztergályos Károly, Hintsek György rendezte - tévéfilmben működött közre, s alig lehet immár számon tarta­ni, hogy hány és miféle műfajú színházi produkcióhoz, veretes drámához, a világ- és magyar irodalom klasszikus művéhez, vígjátékhoz, komédiához, szín­műhöz, operetthez, musical­hez, mesejátékhoz, baletthez adta a nevét szerte az ország­ban, Szegedtől, Debrecenen, Bu­dapesten, Győrön, Zalaegerszegen, Miskolcon, Békés­csabán, Pécsen át Egerig, amelynek Gárdonyi Gézáról elnevezett teátru­mához különösen hűséges, mert - fő­városi létére -már 14 éve e társulat­hoz tartozik, s on­nan „portyázik”, ha meghívják vala­hová vendégszere­pelni. így került például a felvidéki Kassára, ahol Mó­ricz Zsigmond „Csibé”-jéhez, vagy az erdélyi Marosvásárhelyre is, ahol a kiváló író, a jelenlegi kulturális minisz­ter Görgey Gábor „Komámasz- szony, hol a stukker?” című si­kerdarabjához álmodta meg a jelmezeket. Hiszen, ha csak ál­modni kellene, de „művezetni” is kell azt a folyamatot, amíg a civil színészből Vörösmarty Csongor úrfija, Kodály „Háry Jánosa”, Eisemann Mihály „kisöccse”, Moliere „Tartuffe”- je, a színésznőből Csokonai „Karnyónéja”, Mikszáth „Tóth Ptlinyi Márta díszlet- és jelmeztervező mű­vész A tárlatot a március 27-i szín­házi vüágnap alkalmából ren­dezte meg az intézmény, hogy ily' módon is felhívja a diákok és az érdeklődők figyelmét e je­les dátumra, amelyről 1961 óta emlékeznek meg szerte a föld­kerekségen. Sok minden van, ami nélkül lehet, de nem érde­mes élni. Ilyen a színház is, amelyről számtalan ember vall­ja ugyanezt. Ezért születhetett meg a párizsi Nemzetek Színhá­za 1957-es, első évadnyitója tisz­teletére a színházi világnap, amikor is szinte minden ország­ban és színpadon felolvasnak egy üzenetet (az idén Tankred Dorst, német drámaíró gondo­latfüzére hangzott el), amely ér­telemszerűen mindig Thália szerepéről szól. Arról a szerves, nélkülözhetetlen funkcióról, amelyet a színház az emberiség kulturális történetében valaha is betöltött, arról az értékről, ame­lyet ma is képvisel, s arról, hogy milyen jövő vár e klasszikus művészetre. Remélhetőleg biz­tató, örökbecsű... Kiállító vendégnek a Buda­pesten élő díszlet- és jelmezter­vezőt, Pilínyi Mártát hívták meg. Egy olyan művészt, aki rá­adásul kötődik is Nógrád me­gyéhez: Salgótarjánban szüle­tett ugyan, de egy mihálygergei család tagjaként látta meg a nap­világot. Igaz csak néhány évig élt a nógrádi faluban, s bár roko­nait, barátait manapság is gya­korta látogatja a Karancs völgyé­ben, világra eszmélésének igazi színhelye már a Pest megyei Monor volt, ahol a középiskolát is végezte. Diplomáit - mert­Marija”, Dürenmatt „öreg höl­gye”, Shakespeare Kleopátrája, vagy éppen Kálmán Imre „Csár- dáskirálynő”-je lesz, legalábbis külső megjelenését tekintve. A belbecs, azaz az alakítás szín­vonala már természetesen job­bára a színművészeken múlik, de hitelességük, kifejezésmód­juk, s egyáltalán színpadi léte­zésük szempontjából egyálta­lán nem közömbös, hogy mi­ként érzik magukat a korszak, a jellem, a szituáció, s nem utolsósorban a rendező megkí­vánta ruhákban és az úgyneve­zett kiegészítőkben, hiszen a jelmeztervezőnek a hajcsattól, az ékszeren, a táskán, egyéb bőrdíszművön, legyezőn át a zokniig mindenre gondolnia kell és általában meghatározott anyagi keretek között. Ritka az olyan alkalom, mint a közel­múltban a Pécsi Nemzeti Szín­házban bemutatott „Rómeó és Júlia”, amelyet Pilínyi Márta af­féle jutalomjátéknak tart önma­ga számára. Ugyanis a Balikó Tamás rendezte Shakespeare- mű esetében nemcsak az akarat volt meg, de a pénz is megte­remtődött ahhoz, hogy a két fi­atal tragikus szerelme ízig-vé­rendszer részeként készültek, önmagukban is egy-egy műal­kotásnak tekinthetők, különö­sen, hogy a ruhaanyagok mintái is megjelennek mellettük. Érde­mes hát előttük elidőzni, elgon­dolkodni, elmélyedni. E kap­csolatra is vonatkoztathatóak Koltai Tamás színikritikus sza­vai: „Ahogy a Bibliában áll, színről színre, azaz szemtől szemben. így helyezkedik el, így tükröződik egymás szellemében ősidők óta játszó és néző, szí­nész és közönség.” A Madách- galéria - amelynek általunk, nógrádiak által, de országszerte sőt a világ jó részén is olyany- nyira tisztelt névadója is szín­házi szerzőnek tekinthető, no­ha nem érte meg „Az ember tragédiája”, a „Mózes” és más művei bemutatását - e kiállítá­sa különösen azoknak a diá­koknak lehet tanulságos, buz­dító, bátorító erejű, akik esetleg hasonló pályán, egyáltalán a színházművészet közelségében képzelik el tanulmányaikat, jö­vőjüket, de minden látogató­nak, nézőnek bővíti ismereteit, élményt jelent. E tárlat azonban - mint kide­rült - magának a művésznek is Shakespeare tragikus sorsú veronai szerelmespárjának hiteles, reneszánsz hangulatú ruhái _________________________________________________________________FOTÓKi QVURIAN TIBOR rig, minden apró részletet te­kintve reneszánsz miliőben ke­rüljön színpadra. A másik - szintén e kiállításon látható - sorozat darabjai, szintén friss, idei bemutatóhoz, Dumas- Sartre „Kean a színész” című, Debrecenben, Gárdos Péter ren­dezésében színpadra vitt darab­hoz - kapcsolódnak. Bár e - raj­zoknak, festményeknek is jog­gal nevezett - vázlatok „célirá­nyosan”, egy adott összefüggés­emlékezetes esemény, hiszen ez élete első egyéni kiállítása. Azt vallja ugyanis, hogy egy jelmez- tervezőnek a színpadon kell el­sősorban tudását bemutatni, megméretni a közönség okos gyülekezetében, valamint a szakmai közvélemény által. Ro­koni, baráti ösztönzésre vállalta e szereplést, s a fentiek alapján nem véletlen, hogy éppen Nóg­rád megyében. _________ CSONGRÁDY BÉL* G álvögyié a Déri János-díj Gálvölgyi János színésznek, közéleti szereplőnek ítélték az idén a Déri János-díjat. Az elisme­rést csütörtökön, a színházi világ­napon adták át a Madách Színház­ban. A díjazott az Egy, kettő, há­rom című Molnár Ferenc-vígjáték- ban lépett közönség elé az Erzsé­bet körúti teátrumban. A 41 éves korában, 1992 áprili­sában elhunyt Déri János számos népszerű tévé-, illetve rádióműsor munkatársa, szerkesztője, életre hívója volt. A sok műfajban tehet­ségesen tevékenykedő személyisé­geknek odaítélhető arany egyfo­rintos előoldalán a Déri János fel­irat, a hátlapján a kitüntetett neve és az átadás évszáma szerepel. A Déri János egykori televíziós és rádiós kollégái, barátai alapítot­ta díjat korábban Bereményi Géza, Márta István, Sebestyén Márta, Kollai Róbert, Geszti Péter, Hobo, Fábry Sándor, Verebes István, Al­földi Róbert és Hernádi Judit ve­hette át „Színház az egész...” Díjkiosztó gála a Nemzeti Színházban A Maszk Országos Színész­egyesület hagyományos színházi világnapi jótékonysági gálaestjét a Nemzeti Színházban tartották. A rendezvényen adták át a Heve­si Sándor-, a Gobbi Hüda-, illetve a Soós Imre-díjakat. A Hevesi Sándor-díjat a Nem­zetközi Színházi Intézet (ITI) Magyar Központja, a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériu­ma, valamint a Fővárosi Önkor­mányzat öt éve alapította. Az el­ismerést olyan személyek kap­hatják, akik tevékenységükkel je­lentősen elősegítették a magyar színházművészet nemzetközi megismertetését és elismerteté­sét. A jutalmazottak: Oszvald Marika, a Budapesti Operett­színház szubrettje; Huszti Péter színész, rendező és Novák Ferenc koreográfus, rendező, a Honvéd együttes művészeti vezetője. A Maszk Országos Színész­egyesület és a Nemzeti Kulturá­lis Örökség Minisztériuma által alapított Gobbi Hüda-életműdíj- ra Szilágyi Istvánt, a Győri Nem­zeti Színház művészét érdeme­sítették. A pályakezdő tehetségek elis­merésére létrehozott Soós Imre- díjban Botos Évát, a budapesti Új Színház tagját, valamint Maday Gábort, a debreceni Csokonai Színház tagját részesítették. Kiállítás a DNS történetéről ,Az élet titkának első ötven éve” címmel a DNS-láncolat felfe­dezésének évfordulója alkalmá­ból angol nyelvű tudományos tár­lat nyűt a budapesti Millenáris parkban. A British Councillal kö­zösen szervezett kiállítás a géne­ket alkotó egyik kémiai vegyület, a dezoxiribonukleinsav (DNS) felfedezésének történetét és távla­tait - köztük a rák- és sejtkutatás, a klónozás, a bűnügyi, illetve a ré­gészeti alkalmazások, valamint a génmanipulált élelmiszerek té­makörét - mutatja be. A megnyitón David Green, a British Council főigazgatója el­mondta: a kiállítás mintegy 30 tablón idézi fel, miként járultak hozzá a Nagy-Britanniában dol­gozó tudósok a géntudomány fejlődéséhez attól az ötven évvel ezelőtti naptól kezdődően, ami­kor 1953 áprilisában Francis Crick és James Watson Cambrid- ge-ben először publikálta ered­ményeit. Tudományos munká­juk elismeréseként 1962-ben, Maurice Wilkins fizikussal együtt elnyerték az orvosi-fizio­lógiai Nobel-díjat.- Elévülhetetlen érdemük, hogy napjainkban már lehetsé­ges a géneket elemezni és ezál­tal feltárni más állatokhoz és emberekhez fűződő kapcsola­tunkat - fogalmazott David Green. Szavai szerint a felfede­zést követő tudományos kutató­munkából fejlődött ki a modern biotechnológia, a genomika, a fejlődésbiológia, az úgynevezett DNS-ujjlenyomatok és az állati klónozás mellett az emberi, ál­lati, valamint a növényi géntér­kép. Hozzátette: mindezzel a vi­lág tudósai az élet minőségének javításához járultak hozzá, csakúgy mint Magyarország, amely a biológiatudomány terü­letén „jól megérdemelt hírnév­re” tett szert a tudományos újí­tások, felfedezések terén. A kiállítás megnyitóján részt vett Kmó Norbert, a Magyar Tudo- mányos Akadémia főtitkára és Dudics Dénes, a szegedi biológiai központ igazgatója is. A tárlat - amelyet a szervezők más települé­seken is bemutatnak majd - egy hónapon át tart nyitva. Rákóczi, a száz évre elfelejtett fejedelem Két nappal II. Rákóczi Ferenc születé­sének 327, a szabadságharc 300. évfor­dulója előtt méltó megemlékezést tartot­tak Balassagyarmaton, a Madách Imre Városi Könyvtárban, amelyen dr. R. Várkonyi Ágnes történészprofesszor és dr. Zachar József, a történelemtudomá­nyok doktora, nyugalmazott honvéd ez­redes közreműködött. Csábi István és Tibay András előadó- művészek énekkel és verssel a kor han­gulatát idézték meg, majd a nógrádi kö­tődésű, salgótarjáni születésű R. Várkonyi Ágnes szólt a fejedelemről, mint országépítőről. 1853-ban Nagy Iván állította össze az első forrásgyűjte­ményt Rákóczi Nógrádhoz kötődő ren­deletéiről. A szabadságharc leverése után közel száz évig azonban nem esett szó történelmünk e nagyjának tevé­kenységéről, csak a néphagyomány őrizte alakját. 1975. november 22-én egy nagyszabású szécsényi konferencia bizonyította, hogy a fejedelemről, mint államépítőről még mindig nem tudunk eleget - hangsúlyozta a történésznő. 1703. június 13-16-án Rákóczi - átjő­ve a lengyel-magyar határon - saját sza­vaival élve „átlépte a Rubicont.” Felké­szült katonaság nélkül, a harcban való részvételért a jobbágyoknak úrbéri ter­heik elengedését ígérve kezdte meg ál­lamépítő munkáját. A török után Ma­gyarország számára két lehetőség nyílt: vagy betagozódik a Habsburg-biroda- lomba, elvesztve államiságát, vagy megőrzi 700 éves ország voltát, önren­delkezését. A fejedelem a második al­ternatívát választotta. Európa a nagy át­alakulások korszakát élte ekkor - ma­gyarázta R. Várkonyi Ágnes. Ez volt Magyarország utolsó esélye. Rákóczi szinte jelszóként fogalmazta meg a „most vagy sohasem” parancsát. Ezért is vette tervbe a XIV. Lajossal és Len­gyelországgal való összefogást. A sokrétegű magyarországi nemes­ségnek volt egy európai színvonalú, nyelveket beszélő, a korabeli államel­méleteket ismerő rétege. Nógrád me­gyében különösen aktívan tevékenyke­dett ez a réteg. A megye a vásársávhoz és a végvári vonalhoz tartozott, korai iparáról, kereskedőtársadalmáról lett ismert. Nem csoda, hogy az országnak épp ebből a részéből került ki a fejede­lem jó néhány munkatársa, hiszen e nemesek szellemi tőkével rendelkez­tek. Elég, ha itt Ráday Pálra, Rákóczi kancellárjára gondolunk, aki az udvari tanács első embere lett, vagy Vay Ádám generálisra, salgói birtokosra. Az 1705-ös szécsényi országgyűlés elhozta az első kisebbségvédelmi tör­vényt, amely a vallásszabadság mellett kimondta, hogy a kisebbség számára is épüljön templom. Rákóczi munkatársai faluról falura szálltak ki, hogy a templo­mok fölötti egyezséget ellenőrizzék. A fejedelem hatalmat ruházott át, a vár­megyék kereteit megtartotta és meg­hagyta az önálló döntés jogát. „Az ország államisága nem csak a nemzetnek, ha­nem az egyetemes Európá­nak, a keresztény világnak akar használni” - idézte Rá­kóczit R. Várkonyi Ágnes. Zachar József, a fejedelmi seregek és császári hadak konkrét számokra is lebon­tott harcáról szólt. Bécsi hadi levéltári kutatásai alapján számos adalékkal szolgált. A lengyel földről hazatért Rá­kóczi hadát már 400 lovas és 2000 talpas alkotta, s az év végére ez a létszám a császári adatok sze­rint elérte a 20-25 ezer főt. 1704-re újra kétszeresére nőtt a magyar szabadságért küzdők száma, eközben a császári hadve­zetésnek az erős létszámcsökkenés miatti újabb csapaterősítések okoztak gondot. 1706 és 1707 táján, a szabadságharc csúcs­pontján a fejedelmi seregek óvatos bécsi források szerint 60-65 ezer főt tettek ki, velük szemben a császári erők a spanyol örökösödé­si háború miatt már a dán királytól bérbe vett csapa­tokkal biztosítják legalább az erőegyensúlyt. 1710-1711-ben Rákóczi vi­szont már csak 18-20 ezer embert tudott a független­ségi ügy mögött felsora­koztatni. így született meg a szatmári béke, amely zászlóletételt hozott magá­val. A szabadságért harco­lók dönthettek arról, csat­lakoznak-e a császári hadakhoz, külföldre távoznak, vagy hazatérnek. A szabadság- harcban jól kiképzett, jól felfegyverzett, a harcot mesterségként gyakorló zsoldos idegenek álltak szemben a volt végvári le­gényekkel, egykori hajdúkkal, jobbágy- rendűekkel, akik szülőföldjükért küzdöt­tek elkeseredett elszántsággal. SZABÓ ANDREA

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents