Nógrád Megyei Hírlap, 2003. március (14. évfolyam, 51-75. szám)

2003-03-14 / 62. szám

2003. MÁRCIUS 14., PÉNTEK INTE R J Ú Nógrád Megyei Hírlap - 7. oldal „Az ünnepi alkalom is a szakmai felismerések pillanata” Beszélgetés R. Várkonyi Ágnes, salgótarjáni születésű Széchenyi-díjas tudóssal, Nógrád megye díszpolgárával Ruttkay Kálmánná Várkonyi Ágnes történész, író 1928. február 9-én szüle­tett Salgótarjánban. Rendkívül gazdag és eredményes kutatói, publikációs és oktatói tevékenység fémjelzi pályaképét. Fő érdeklődési körét Magyar- ország koraújkori, 16-18. századi története - benne a Rákóczi-szabadság- harccal - jelenti, de megannyi más kérdéssel is foglalkozott, amely az em­ber és környezete viszonyát az elmúlt évszázadokban jellemezte, másokkal egyetemben azt vélelmezve, hogy „a történelem a jövő csillagászata”. A professzor asszony életútját számos elismerés, kitüntetés övezi. 1971-ben lett a történettudományok doktora, levelező tagja a Brit Királyi Történeti Társaságnak. Három alkalommal nyerte el az Akadémiai Díjat, 1997-ben az „Az év ismeretterjesztő tudósa” lett, ugyanekkor az International Star Registry az Orion csillagöv egyik csillagát (RA O,5h35m33.90S-Do3’33’) ne­vezte el róla. 1992-ben Comenius-emlékérmet, 1998-ban Szent-Györgyi AI- bert-díjat kapott, 2000 március 15-én, a Magyar Köztársaság elnöke Széche- nyi-dí jban, a legmagasabb tudományos elismerésben részesítette. Szőkébb hazájában 1996-ban Madách-díjjal ismerték el nagy ívű, sokoldalú, Nógrá- dot is érintő munkásságát, 1998-ban a megye díszpolgárává választották s az idén Salgótarján Megyei Jogú Város Közgyűlése is ezzel a címmel terve­zi kitüntetni. Mint lapunkban is beszámoltunk róla, a Budapesten élő R. Várkonyi Ágnes a közelmúltban meghívottként járt szülőhelyén, ahol a vá­rosházán ünnepséget, baráti összejövetelt rendeztek 75. születésnapja tisz­teletére. Akkor készült az alábbi beszélgetés. Az utóbbi években megjelent egyik könyvének címlapja- Legutóbb éppen öt esztendővel ezelőtt,- a hetvenedik születésnapja alkalmából tar­tott megemlékezésen találkoztunk. Az ak­kori interjú „Párbeszéd múlt és jelen kö­zött" címmel, a Nógrád Megyei Hírlap 1998. március 14-i számában jelent meg. Abban többek között a humán tudomá­nyok megbecsüléséről, a rendszerváltás és a történelemtudós viszonyáról, a történeti ökológiáról, a fiatalokhoz fűződő kapcso­latáról fejtette ki véleményé. Most elsőként az iránt érdeklődöm, hogy mi történt az el­múlt öt évben tudományos munkássága terén? Egyszerűbben fogalmazva úgyis kér­dezhetem, hogy mivel foglalkozott a szá­zad- és ezredforduló tájékán?- Hát igen, magunk mögött hagytunk egy újabb nagy történelmi mérföldkövet, ami a század- és ezredváltást illeti. Ilyen­ben csak ritkán - ezerévente egyszer - van része az emberiségnek. A századok válta­kozásai viszont három-négy emberöltő­ként következnek be, s a társadalomra, az emberekre, konkrétan a magyarságra gya­korolt hatásai engem mint történészt na­gyon érdekelnek. Ezt bizonyítja, hogy 1999-ben meg is jelentettem egy könyvet „Századfordulóink” címmel a kilencvenes években megjelent esszéimből, illetve ta­nulmányaimból.- Szeretném, ha e kötetről bővebben is szólna néhány, olvasóinkat beavató, tájé­koztató mondatot.- A16. századtól kezdve tekintettem át a századfordulókat, s mint az előszóban - vagy ahogyan ott fogalmaztam az „Őrsza- vak”-ban - is írtam, a huszadik század so­rán foszlott semmivé az a büszke öntudat, miszerint a jövő kiszámítható, megtervez­hető és egyre feljebb lép az emberiség a tö­kéletesedés lépcsőfokain. Pedig korábban a magyarok közül is sokan - akik átéltek egy-egy századváltást - remélték, hogy minden megváltozik és igyekeztek megra­gadni a lehetőségeket. Én úgy vélem, hogy a 19. század végén a Bécsben működő, vagy a városhoz kötődő művészek, törté­netírók megérezték, hogy a többféle lehe­tőségeket görgető történelmi idő félelmete­sebb, mint a szükségszerű nyugalmával - vagy ahogy előttük megfogalmazták a ro­mantikusok - a „végzetszerűséggel” vonu­ló história. Mert - ahogyan írtam is - „nem lehet tudni, min múlik, hogy megtörténhet a váltó átállítása, s egyetlen hibás sínre fut­nak a dolgok, ahonnan rövid távra nincs mód a változtatásra. Majd csak később. Kataklizmák után. Talán. Ahogyan régi századfordulóinkon meditálva előtűntek az újrakezdés reményei. ” A magyarságban mindig nagyon erős volt a túlélőképesség, kedvezőtlen geopolitikai helyzetének sú­lyos viszonyai között alkotó megújulással küzdött a visszahúzó erőkkel. Az államala­pítás óta benne élt Európa szellemi, gazda­sági vérkeringésében, soha nem szakadt el az európai kultúrától s ezért volt képes be­fogadni öreg kontinensünk megújító válto­zásait az évszázadok folyamán. Miután a 20. században Európa lerombolta önma­gát, a most indult 21.-ben kell újjáépítenie. Világszerte komoly művek foglalkoznak azzal, hogy Európa történelmének mara­dandó értékeire építhet. Ezek közé tarto­zik például a kereszténység, a megújulási készség, a tolerancia, az egységet és sokfé­leséget ötvözni képes kimerítheteüenül gazdag kultúra.- Egyéb művei, könyvei közül melyeké emelné ki az elmúlt öt évből?- „Három évszázad Magyarország tör­ténetéből” címmel terveztem összefoglaló monográfiát írni. Ebből a 16. századdá - a megosztottság évszázadával - foglalkozó könyv már napvilágot látott. Megjelente­tésre vár az országegyesítő 17. század, va­lamint a fény és árnyék századának tekint­hető 18. jellemzőit elemző kötet. Nagy örö­mömre szolgál, hogy megjelent második, bővített, igen szép kiadásban a „Fejedelem gyermekkora (1676-1688) című munkám. Ebben többről van szó, mint H. Rákóczi Ferenc gyermekkoráról, általában azt tárja az olvasók elé, hogy milyen volt abban a korban a gyermekvárás, a gyermekhalan­dóság, a szülés, hogyan gondozták a pó- lyásokat, tanították állni, járni, beszélni a Idsgyerekeket. A régi hiedelem ellenében nagyon szerették őket, gonddal nevelték és készítették fel az életre. Többet játszot­tak, mint mostanában, úgy, hogy közben megtanulták, mi a felelősség, veszteni is le­het, de a legreménytelenebb helyzetből is van kiút. Szüleimnek rengeteget köszön­hetek, az ő emléküknek ajánlottam ezt a kötetemet.- Ön értelemszerűen a múlttal, a törté­nelemmel van elsősorban beszélő viszony­ban de nyilván van véleménye az aktuális nagy társadalmi kérdésekről is. Ezek közül most az európai uniós csatlakozás témakö­re áll az édeklődés homlokterében. Kíván­csi vagyok, hogy a történettudós, aki - fen­tebbi gondolataiból is kiderült - vissza- nézvést is sokat foglalkozott Magyarország és Európa viszonyával, hogyan ítéli meg uniós tagságunk esélyeit?- Meggyőződésem, hogy számunkra, hazánk számára egyszerűen nincs más le­hetőség. De nagyon jól fel kell készülni er­re a történelmi léptékű és jelentőségű lé­pésre és annak várható hatásaira. Ennek érdekében a kultúrával sokkal többet kell törődni, nevezetesen azzal, hogy Európa jobban megismerje és elismerje értékein­ket, a magunk lehető legteljesebb valósá­gában lásson és láttasson bennünket. Vo­natkozik ez történelmünkre is, hiszen szá­momra komoly keserűséget jelent, hogy Európa történetében a miénk érdemeinél jóval kisebb mértékben, visszafogottab­ban, illetve jobbára sémaszerűen jelenik meg. Európa önazonosságának lényege a változatosság és az egység. Ezért nagy ki­hívás nemcsak az egyes országok, így Ma­gyarország, de az egész Európai Unió szá­mára a globalizáció. Miként tudja a 21. szá­zad színvonalán újrafogalmazni az egység és változatosság összetartozását és meg­tartani egyensúlyát. A rosszul, vagy az egyoldalúan felfogott egységesítés nem­csak a kis országok számára rejt veszélye­ket, hanem kockára veti Európa önazonos­ságát is. Ha csak egy kicsit is figyelemmel kísérjük az Európai Unió belső szellemi mozgását, ez teljesen nyilvánvaló. Sem po­litológus, sem közgazdász nem vagyok. Érdeklődésemet a kultúra kérdésein és szűkebb történettudományi szakmai kuta­tásokon kívül erősen leköti jelenünk és jö­vőnk generációtörténeti tudata. Ez az oka, hogy elég érzékenyen figyelem az Európai' Unión belül a kultúra gondjaival és az ön­azonosság megőrzé­sével foglalkozó ten­denciákat. Ennek na­gyon fontos része, hogy unión belül ko­moly törekvések fi­gyelhetők meg arra vonatkozóan, hogy az unió megőrizze Euró­pa európaiságát. En­nek pedig egyik alap­vető feltétele, hogy megőrizzék azt a kul­turális változatossá­got, amiben már Montesquieu Európa lényegét fedezte fel. Sőt, igyekeznek feltár­ni azt a közös kincset, amelyet történelme folyamán minden - nemzet és nép a ma­ga „kulturális anya­nyelvén” fogalmazott meg az évszázadok folyamán. Erre tett kí­sérletet a Sorbonne professzora, J. B Duroselle az 1990-es években minden vi­lágnyelven megjelent könyvében, amit kü­lönben Habsburg Ot­tó látott el ajánlásával. Sajnos ebben a na­gyon fontos kötetben Magyarország törté­nete kevéssé került még be, de jelezte - amint azt egy, az aka­démián tartott előadásomban hangsúlyoz­tam - hogy a magyar történettudomány előtt nagyon nagy feladatok állnak. Az én álmom azóta is csak álom, egy szép kötet világnyelveken arról, hogy mivel járult hozzá Magyarország, a magyar írók, mű­vészek, tudósok, a magyar nép kultúrája, miként más népeké is, Európa európaisá­gának megtartásához.- A következő években kerek - három- századik - évfordulói lesznek a Rákóczi- szabadságharc eseményeinek. Mint köz­tudott, ebben Nógrád megyei települések is érintettek. 1703-ban bontották ki a „Pro patria éUbertctte” zászlót, 1705. szeptem­ber 12. és október 4-e között tartották a nevezées szécsényi országgyűlést, 1710. január 22-én Romhány határában zajlott a kurucok vereségével végződött, a szat­mári békéhez is hozzájáruló csata. Az ön egyik kedvenc kutatási témája ez a korszak...- Valóban így van, nagyon sok addig is­meretlen forrást tártam fel, úgy vélem si­került nagyon nehéz körülmények között kiemelnem a 19. századi kuruc és labanc sémákból és feltárni a valóság gazdag vi­lágát. Sokat írtam, rengeteg előadást tar­tottam róla. Most mégis úgy érzem, hogy nem eleget. II. Rákóczi Ferenc, a nagyfor­mátumú államférfi a magyar alkotmány­ról, az ország, a nemzet jövőjéről mindig Európában gondolkozott. Kiváló munka­társai, Ráday Pál, Kajali Pál, Gerhard György és mások Nógrád szülöttei voltak, s ha a szécsényi országgyűlésre gondo­lunk, a vallásszabadság és a nemzetközi garanciával megkötendő békéről hozott törvényekre, méltán tekinthetjük az új magyar állam bölcsőjének is Nógrád vár­megyét. Meggyőződésem, hogy itt a ki­váló kutatógárda jelentőségéhez méltóan és színvonáasan készül a tricentenárium megünneplésére. Hiszen évtizedes ta­pasztalatom, hogy a Nógrád megyei kol­légák az elsők voltak például, atók felis­merték és fórumot is adtak Rákóczi álla­mával kapcsolatos kutatási eredménye­imnek. Ha ebben az évfordulós időszak­ban valamivel én is hozzájárulhatok an­nak tudatosításához a közfelfogásban, hogy a Rákóczi-szabadságharcban euró­pai nagyságrendű és történelmi korfordu­lóval átitatott eseményekről van szó, megtisztelő lesz számomra.- Az ön életpályája mindig szervesen kötődött az oktatáshoz, a jövő nemzedék neveléséhez, az egyetemi katedrához is. Tanít még?- Hála Istennek igen és bízom tanítvá­nyaimban, hogy ők majd megváltoztatják azt a kedvezőtlen képet, amelyről az imént beszéltem a magyarság történeté­nek európai jelenlétével kapcsolatosan. Emeritus professzor vagyok az Eötvös Lo- ránd Tudományegyetem középkori és kora újkori magyar történelmi tanszéken, ami az arra érdemes nyugalmazott taná­roknak kijáró cím. „A háborúk és békekö­tések 1526-tól 1711-ig” témakörben tartok előadásokat, s rendszeresen vezetek sze­mináriumokat is. Néhány doctorandus felkészítésében is részt veszek.- Bár öt évvel ezelőtt is beszélgettünk március 15-e jelentőségéről, most - miu­tán újra elérkeztünk legszentebb nemzeti ünnepünkhöz - ismételten megkérdezem, hogy ön miként viszonyul március idusá­hoz?- Ez a kérdés személyesen is nagyon mélyen érint. A salgótarjáni iskolai ünne­pek hangulata emlékeimben a hegyvidé­ki tavasz friss levegőjével van átitatva. Na­gyon szerettem zászlókat és címereket rajzolni és ha visszagondolok, most is ér­zem a színes ceruzák illatát. Felnőttko­romban voltak szomorú ünnepek is. De az elmúlt évtized váratlan örömeket ho­zott. 2000-ben, az Országházban ezen a napon vehettem át a Széchenyi-díjat. Ez számomra nagyon nagy jelentőségű, mert azt bizonyította, hogy a történetíró munkájának értéke maradandó, akkor is, ha hosszú ideig félreértések, félremagya­rázó támadások és sanda bírálatok is kí­sérték, és van értelme a valóság feltárásá­nak, a nagy fáradtsággal végzett kutatás­nak, amit nem egyedül, hanem több idő­sebb és fiatal kollegámmal együtt, sok, nagyon jó szakmai viták és egymás véle­ményét tisztelő közös gondolkozással vé­geztünk. Az pedig foglalkozási ártalom, hogy még ilyen ünnepi alkalom is a szak­mai felismerések pillanata. Március 15-e egyet jelent Petőfivel és hányszor hallot­tuk, mondtuk a „Nemzeti dal” jól ismert sorát: „Itt az idő, most vagy soha!” S arra kellett gondolnom: Zrínyi Miklós, amikor megszervezte a török kiűzésére a nem­zetközi koalíciót, 1663-ban a „Török Áfi- um ellen való orvosság” című röpiratá- ban és leveleiben azt írta: „Most, vagy so­hasem!” Számomra március 15-e jelentő­sége a döntő történelmi pillanat felisme­résének tudásában, a mindenkori meg­újulási készségben rejlik, jelképe az em­beri szabadsághoz, a békéhez való jo­gunknak.- Ha megengedi, ezt az interjút az önt 75. születésnapját köszöntő ünnepségen elmondott zárógondolatával fejezem be. Akkor, ott Mocsáry Antal történetíró sza­vait idézve azt kívánta, hogy egyszer majd Európa is felfigyeljen Nógrád me­gyére. Köszönjük e reményteli biztatást, erőt adó jövendölést. CSONGRÁDY BÉLA

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents