Nógrád Megyei Hírlap, 2003. február (14. évfolyam, 27-50. szám)

2003-02-08 / 33. szám

2003. Február 8., szombat A NÓGRÁD MEGYEI HÍRLAP MELLÉKLETE 1 Akit ötre vártak a Nemzetinél Ezt nem ő mondta, csak én feltételezem, hogy egy ügyelőnek, il­letve főügyelőnek az előadás megkezdése előtt legalább két órá­val színházközelben kell lennie, hiszen a műsoron szereplő da­rabok esetében már nem a rendező, hanem a főügyelő (manap­ság úgy is nevezhetnénk, hogy színpadi menedzser) a legna­gyobb főnök, akinek szinte mindenre figyelnie kell a díszletezők, világosítók, öltöztetők, kellékesek munkájának összehangolásá­tól a (sztár) színészek, tánckarok, kórusok, statiszták elhelyezé­séig, színpadra hívásáig, a nézőtéri rend biztosításáig. Sőt, a be­szélgetőtárs szerepét is be kell töltenie, hiszen neki panaszkodik, önti ki a lelkét mindenki, olykor még a szerző is. Ezt viszont már Kadelka Lász­ló mesélte el a Madách-hagyo- mány Ápoló Egyesület januári, salgótarjáni összejövetelén, amelynek vendégeként a „Nem­zeti és Madách” címmel tartott előadást, amely azonban inkább volt tényeken alapuló, de kedé­lyes anekdotázás, jó hangulatú nosztalgiázás, mintsem száraz visszaemlékezés, netán unalmas múltidézés. A Terasz.hu inter­netes kulturális folyóirat jelenlegi ügyvezető igazgatója korábban nem kevesebb mint harminc­négy esztendőt töltött a Nemzeti Színház kötelékében. Fiatalem­berként szinte a ranglétra vala­mennyi lépcsőfokát megjárta amíg - a labdarúgó-játékvezető­nek is elismert, nemzetközi hírű - Zsolt István - akit mesterének tart és akit atyai barátjaként sze­retett - mellett, majd helyett ke­rült az ügyelői pulthoz. 1960 őszén lépett be a legendás Blaha Lujza téri épületbe, amely előtt a slágerben is megörökített óra is állt annak idején. 1964-ben ő volt az, aki a felrobbantás előtt utoljá­ra leengedte a függönyt a búcsú­előadás után. Ezért működhetett közre 2002 március idusán, az új Nemzeti Színház avatásakor is: a tavalyi aktus - a füg­göny széthúzása - vi­szont értelemszerűen nem szomorú, hanem megtisztelő teendő­ként, kellemes élmény­ként, élete jelentős epi­zódjaként marad meg emlékezetében. Mint ahogyan az a sok-sok különleges eset, helyzet is, amelyet több mint három évti­zed során átélt, megta­pasztalt a Nemzetiben a neves színidirektorok - élükön Major Tamás­sal - irányításával, a magyar színművészet felejthetetlen nagy alakjainak társaságá­ban. Mások mellett em­lítette Básti Lajos, Kál­mán György, Lukács Margit, Sinkovits Imre, Ungvári László, Várady Hédi nevét, de együtt dolgozott jeles rendezők­kel - példának okáért Vámos Lász­lóval - nagyszerű díszlet- és jel­meztervezőkkel - Varga Mátyás­sal, Scháffer Judittal - is. A 461 al­kalommal színpadra vitt Madách- mű, a „Mózes” - Keresztúry Dezső átdolgozásában - valamennyi elő­adásán ott volt, s nem kevesebb, mint tizennégyféle Tragédia be­mutatásánál működött közre. Emlékezete szerint a ma is aktív színésztársadalom jó része, mondhatni színe-java indult a Nemzeti színészképző stúdiójá­ból, s ennek megfelelően végig „csúszta-mászta” a „Mózes”-beli sivatagot. Madách fő művét - sa­ját, az ügyelő úgymond oldalsó nézőpontjából, vagy éppen a „ta­karásból” tekintve - afféle „állator­vosi lónak” tekinti, amely min­den nehézséget előhozott, kivált a technikailag, műszakilag bizony igencsak rossz állapotú régi Nem­zetiben. „Az ember tragédiájá”- ban ugyanis a nagy hatású tömeg­jelenetek,- az egy-egy színész je­lenlétét igénylő monológok és a kis térben játszódó párbeszédek sokszor és gyors egymásutánban váltják egymást, ami bizony ala­posan megdolgoztatja, nagy fi­gyelemre, összpontosításra kész­teti nemcsak a három főhőst - Ádámot, Évát és Lucifert - meg­személyesítő színészt, hanem a színpadi stáb minden - akárcsak apró feladattal megbízott - tagját is. Miután - a próbákat is beszá­mítva - nagyon sokszor és testkö­zelből látta a Tragédiát, egyetért azon véleményekkel, amelyek szerint Madách Imre azért volt zseni, mert műve mindenkor megannyi új gondolat felvetésére ad alkalmat, üyenformán soha nem veszíti el aktuális üzeneteit. A legtöbbször talán Sinkovits Imre neve hozakodott elő Kadelka László emlékképeinek mozaikszerű felsorakoztatása so­rán. Nyilván nem véletlenül, hi­szen a 2001-ben elhunyt nagy for­mátumú, szép orgánumú színész egyike volt azoknak, akik a leg­többet játszották Madáchot. Adó­dott úgy is, hogy egy időben volt műsoron a „Mózes” és a Tragé­dia, az előbbiben a címszerepet, az utóbbiban Ádámot formálta meg Sinkovits. Volt olyan hét vé­ge, hogy délelőtt az egyikben, es­te a másik darabban aratott osz­tatlan sikert, közben egy délutáni előadáson egy harmadik műben is fellépett. Másnap esetleg fordí­tott volt a sorrend. Csoda-e, hogy ilyen hatalmas igénybevétel mel­lett (minthogy még egy közepes szerep eljátszása is két és fél bá­nyász energiafelhasználásával ér fel) a nagy teherbírású színész­óriás is követett el hibát: előfor­dult, hogy felcserélt strófákat a két Madách-műből. Ezzel, hogy Kadelka László ezt a „titkot” fel­fedte, egyáltalán nem csökkentet­te senki előtt Sinkovits méltán ki­érdemelt nimbuszát, népszerű­ségét. Azzal meg pláne nem, hogy találékonyságát is ecsetelte: egyszer egy tőr helyett a kezdő kellékes egy pisztoly helyezett a színész keze ügyébe, s ilyenfor­mán azon az előadáson az ellen­fél nem szúrt seb által esett el, ha­nem a pisztoly markolatával lesúj­tott ütés okozta a végzetét. Számos, ennél még színe­sebb, esetenként humorosabb - kulisszák mögötti - történet is előkerült Kadelka László emlék­tárából, amelyet írásban nehéz visszaadni, de a Madách Imre Gimnázium aulájában össze­gyűltek - a hagyományápoló egyesület tagjai, a meghívott ér­deklődők és a középiskola diák­jai- élvezettel hallgattak. CSOHGRADY BÉLA Aki a mesebeli látvány mögé is belát Hollókő Londonban - Ács Irén fotókiállítása Ács Irén hollókői fotográfiáiból nyílik kiállítás február 27- én Londonban, a Magyar Kulturális Központban az intéz­mény Magyar nők fókuszban című programsorozatának egyik kiemelkedő eseményeként. A fotótárlat azokat a fel­vételeket mutatja be, amelyek a művész hollókői állandó kiállításán láthatók. Ács Irén: Tél Hollókőn Ács Irén és az 1987-től a világ- örökséghez tartozó falu, Hollókő neve szinte elválaszthatatlan egymástól. Ez a kapcsolat úgy­szólván személyes, hiszen a gyermekkorba nyúlik vissza, amikor ő még nem Volt nemzet­közi hírű fotóművész, a Cserhát szívében megbújó falucskát pe­dig nem sorolta a világ kulturális örökségéhez az UNESCO, amely egyébként akkoriban nem is léte­zett. Ez volt a feledhetetlen széc- sényi gyermekkor ideje, amikor néha átkerekeztek Hollókőbe a girbegurba utakon, körülöttük hullámzott a mező, a dombok fölött kéklett az ég, eső mosdat­ta, szél szárítgatta a tájat, és mintha cirógatóbban sütött vol­na a nap. Még együtt volt a csa­Ács Irat Nyugatom és béke a hóborította ófalun Iád is. Ennek a gyermekek szá­mára biztonságosnak látszó vi­lágnak vetett véget a második vi­lágháború, amely a szécsényi zsidókat, Ács Irén családját is el­pusztította. A művész Őrizd meg... című, 2000-ben kiadott fájdalmasan szép albuma őrzi ennek a hajdan oly eleven, meg­tartó közösségnek az emlékét. Ács Irén még kislányként el­került Szécsényből, élete Buda­pesten folytatódott, csodás vélet­leneknek köszönhetően talán ezért is maradt életben, hiszen a szülőhely őt se védte volna meg, a nógrádi táj és az emberek azonban a szívében maradtak és évtizedek múltán gyarapodó életművének meghatározója lett a mindenek ellenére létező szép­ség örök érvényű fölmutatása. Fotóriporterként megismerte az ország és a világ tájait, híres em­berekkel történt találkozások emlékét tudhatja magáénak, má­ra már klasszikus értékű portré­sorozatait, s imponáló­an gazdag életműve legjavát gyűjtemények, könyvek, albumok őr­zik, a fotóiból rende­zett kiállítások Magyar- ország jó hírét vitték el a világ több fővárosába Európában és azon kí­vül is. Hollókő hírét öreg­bíti a Londonban feb­ruár 27-én megnyíló ki­állítása is. Hollókőről egyébként két csodálatos albumot adott ki, amelyek méltán tettek szert nemzetközi hírnévre. Titka talán annyi, hogy nem kívülállóként fényképezi Hollókőt, hanem a helyenként és időnként kétségkí­vül mesebeli látvány mögé is be­lát, hiszen művészként, ha akar­ná sem tudná látogatóként szem­lélni a szülőföldet. Tudja, merre és hogyan kanyarognak az utak, napszakonként milyen színű ár­nyékot vetnek az út menti fák, miféle ragyogással kel föl vagy nyugszik le a nap, a ködös de­rengésben milyen fokozatosság­gal bukkan elő a távoli faluszél, a rét mögött az er­dő. A közelben nőtt föl, köze van mindahhoz, ami itt történt és törté­nik, nemcsak a szelek járását, a felhők, az évszak­ok vonulásának sajátosságát isme­ri, hanem az em­berek örömeit és gondjait, szokása­ik, ünnepeik, hétköznapjaik tar­talmát, hallgatásaik csöndjét is, ami néha olyan időtlen, mint amikor a fehér hó befödi a tájat és a háztetőket. BÓDI TÓTH ELEMÉR Ács Irén 1924-ben született Szécsényben, 14 éves korában fényképésztanuló lett, majd Székely Aladár híres Váci utcai műtermében dolgozott. Az Ország-Világ című képes magazin szerkesztőségében volt fotóriporter. Három évtizeden át a vi­lág sok országába eljutott, fényképezett tájakat és embere­ket: politikusokat, híres művészeket, írókat. Hét fotóalbuma jelent meg, amelyek közül a Palócország címűt a Corvina Ki­adó nivódíjjal tüntette ki. Hollókői képeit Tihanyban, Párizs­ban, Jeruzsálemben és Prágában kiállították, ezekből a felvé­telekből nyílt meg 1995-ben Húsvéttól karácsonyig című ál­landó kiállítása Hollókőn. 1964-ben a World Press Photo, 1978-ban az Izvesztyija díját nyerte el. Képeinek gyűjteményét a Magyar Nemzeti Múzeum történeti fényképtára őrzi, a hetvenezer fotó feldolgozása a Soros Alapítvány támogatásával folyik. Munkássága kereszt- metszetét Magyarország otthon című, 1996-ban megjelent könyve tartalmazza. Faragó Zoltán első regénye Öregtorony címmel a közel­múltban látott napvilágot Salgótarjánban a Dióhéj Könyvműhely gondozásá­ban. Az író megtörtént ese­ményt dolgoz föl, a kis bus- sai vár kapitányának, Szal- matercsy Mihálynak és em­bereinek harcát a hatalmas túlerőben támadó török el­len. Az író első könyve, az Öregto­rony tehát történelmi regény. Cselekménye 1552-ben játszó­dik. Budát már megszállta a tö­rök, az ország nyugati és északi maradékán Habsburg Ferdinánd uralkodott, Erdélyben választott magyar király, 1556-tól fejede­lem kormányzott. Nemcsak az ország teste szakadt három rész­re. Amint az sorsfordító időkben különösen láthatóvá válik, a magatartásformák szivárványos változatossága is élesebben, a maga egyértelműségében jele­Egy elfelejtett nógrádi történet Faragó Zoltán regénye a kis Bússá váráról és kapitányáról, Szalmatercsy Mihályról nik meg, mint a levelüket vesz­tett kopár fák rajza a téli nap­fényben. A köpönyegforgatás, az árulás, a gyávaság, a kapzsi­ság, az önzés, az álságos cselve­tés, a hamisság, az erkölcsi tör­vények gátlástalan és cinikus semmibe vétele, ami természe­tesen „örök emberi” tulajdonság és békésebb időkben is az em­beri kapcsolatok, a barátságok, a hitek, a szerelmek megrontó- ja, olyan korszakokban, amikor a krónikás szavai szerint ebek harmincadjára jutott az ország, még inkább elmélyíti a körülmé­nyeknek kiszolgáltatott ember magányát. Ugyanakkor éppen ilyen korszakokban lehet talál­kozni az önzetlenség, a hűség, sőt a hősiesség legmessze- fénylőbb példáival is. Faragó Zoltán Hogy a XVI. századnál ma­radjunk, Dobó István, Bornem­issza Gergely, Szondi György és mások híre-neve napjainkig fennmaradt, nem utolsósorban a magyar irodalom, Gárdonyi, Arany „klasszikussá” vált mű­vei jóvoltából, hogy csupán e két példát említsük. De ki hal­lott Szalmatercsy Mihályról? Igaz, a korszak „újságírója”, Ti­nódi Lantos Sebestyén pár sor­ban őt is emlegeti - márpedig tudjuk: „az mi keveset írtam, igazat írtam” - mégis neve lé­nyegében kihullott az emléke­zetből. Faragó Zoltán regénye az ő és társai vitézi tetteit örökí­ti meg, közben saját kutatásain alapuló hiteles képet festve a század közepének nógrádi vi­szonyairól, a Felvidék nagyurai, a Balassák tevékenységéről, Losonczy István alakjáról, a vá­rak, köztük Buják, Hollókő, Szanda, Drégely, Gyarmat, Szécsény sorsáról, az Ipoly völ­gyének udvarházairól, népéle­téről. Az Öregtorony realista mű, amelyben a pergőbb dialóguso­kat a tempósabb leírások sze­rencsésen viszik tovább mind­végig megtartva a regény temati­kai egyneműségét. A hagyomá­nyos műformában bonyolított cselekményességen kívül a könyvet mikrorealista részletei teszik emlékezetesebbé. Az író láthatóan élvezettel ossza meg az olvasóval népismereti infor­mációit. Ezek az Ipoly menti emberek világára, a feudális tár­sadalmi viszonyok, a belőlük következő életmód, észjárás, nyelv egységének érzékeltetésé­re vonatkoznak. Már-már Tö­mörkény Istvánhoz hasonlóan ragaszkodik a korabeli valóság kiválasztott szeletének pontos megismertetésére. Az e körbe tartozó kis történetek, esetraj­zok, leírások (a lápi életmód, a juhászkodás, a mézsörkészítés, a solymászat bemutatása) gaz­dagítják a regényt, amelynek ugyancsak külön értéke a nógrá­di, a felvidéki táj szinte lírai ihletettségű ábrázolása. Az iva­só érzi, hogy az író ner ik szereti, hanem ismeri is ez; t tá­jat és történelmét. így azt is megtudhatja, mi került annak idején a kisebb és nagyobb ud­varházak lakóinak asztalára, ho­gyan és kik készítették, szolgál­ták fel az étket, amikor még pél­dául az Ipoly völgyében isme­retlen volt az örökzöld fenyőfa, bár sajnos, itt voltak már a törö­kök, akik ellen a Balassák szol­gálatában álló Szalmatercsy Mi­hály kapitány uram oly hősie­sen küzdött az Ipoly kis szige­tén, Bússá váracskájában. B. T. E.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents