Nógrád Megyei Hírlap, 2003. február (14. évfolyam, 27-50. szám)

2003-02-28 / 50. szám

12. oldal - Nógrád Megyei Hírlap S P O R T T Ü K Ö R 2003. FEBRUÁR 28., PÉNTEK Embert próbáló teljesítmény az aranyásók földjén A Patvarcon élő Kovács László újabb nagy kalandon van túl A Yukon Arctic Ultra nagyszabású teljesítménypróbát febru­árban rendezték meg Kanadában. A 29 éves Kovács László, a balassagyarmati Vitalitás SE versenyzője futószámban in­dult, 303-as rajtszámmal. A rajt Whitehorséből volt, 500 kilo­métert kellett megtenniük az indulóknak. Az útvonal az aranyásók földjén haladt át, ahol a patvarci Kovács László hét nap és nyolc óra után két francia versenyzőtárásával együtt elsőként ért a Pelly Crossingben lévő célba.- Laci! Elsőként gratulálunk az emberfeletti teljesítményed­hez.- Köszönöm szépen.- Immár negyedszer vágtál neki ilyen nagyszabású túlélő- versenynek, hiszen futóként két alkalommal, 1995 és 1996-ban meghódítottad a marokkói siva­tagot, majd síléccel, 2001-ben le­tetted a névjegyedet Alaszkában is. Miként sikerült felkészülnöd erre a viadalra?- A tavalyi évet végigedzet- tem, speciális felkészülést vé­geztem, így remek erőben vár­tam a versenyt.- Mikor indultál útnak?- Február 4-én, mely nem volt zökkenőmentes. Azon a napon nagy hó esett, így késve érkez­tem a Ferihegyre, de szeren­csémre a járat indulása is csú­ahol négy órát kellett tölteni. Már csak azért is, mert utánunk is indult egy kisebb kutyás via­dal, és őket nem könnyű megál­lítani. így semmit nem tudtunk aludni, mert hol a kutyás szá­nok szaladgáltak, hol pedig a motoros szánok zúgtak körülöt­tünk. Ennek ellenére minden nagyon jó volt, az égen szépen csillogott az északi fény, amely szép látvány volt.- Hogyan folytatódott a nagy kaland?- Másnap már mindenki ma­ga indult. A mezőny szép tája­kon, befagyott folyókon, tava­kon haladt szétszórva. Három napot mentem egyedül. A rövi- debb távúak (160 kilométer - szerk.j mentek előttem. Napi 15-16 órát mentem, s húztam magam mögött a műanyag szán­kót, melyben a felszerelé­sem volt. Vala­Kovács László február 14-én McCabeben ünnepelte a 29. születés- nemigen lehet napját ■ találkozni. szott. Utolsóként léptem fel a re­pülőre, de a járat Frankfurtban lekéste a vancouveri csatlako­zást, így először Calgaryba kel­lett mennem. Ott beleestem egy nagy vámkezelésbe, így itt is le­késtem egy járatot, de végül is egy nap után megérkeztem Van­couverbe. Innét másnap utaz­tam a mintegy ezer kilométerre lévő Whitehorsébe. A város 10 ezer lakosú, de 60 kilométer hosszú.- Itt kik fogadtak, illetve mi volt a program a versenyig?- Magyar kolónia várt, akik szállítottak, segítettek minden­ben. Nagyon kedvesek voltak, a versenyig különböző progra­mokat szerveztek számomra. Közben készültem, vásárol­tam, többek között egy ben- zinfőzőt is. Azt el kell monda­nom, hogy elég nehezen áll­tam át a kilenc óra időletoló- dás miatt. A viadal előtti na­pon a szervezők elmondták a szabályokat, majd volt egy nagy vacsora és pihenés.- Aztán kezdődött a nagy megmérettetés.- Igen, február 9-én, az ottani idő szerint kora délután volt a rajt. Nekem egyben van az egész történet. Előttünk egy nagy kutyás verseny indult, mely gyönyörű látvány volt. Az­tán következtünk mi, valameny- nyi kategória egyszerre rajtolt el. A futószámban heten indul­tunk. Az első napon kötelező volt az igazolóponthoz menni, Időközben az­tán beértem a két franciát, és velük haladtam tovább. Itt megjegyezném, hogy Morc Perier és Gerard Verdenet jóval idősebbek mint én, profi versenyzők, sok a szponzoruk. Ők már bejárták a dzsungelt, voltak Marokkóba, Mauritániá­ba és a Himaláján is. Egyébként ilyen viadalokon idősebbek job­ban mennek, mert nem a gyor­saság, hanem a szívósság a fon­tos. Tehát együtt voltam velük. Előttünk a kutyák összegyúr­ták a havat, így nagyon képlé­keny, porszerű volt, így lassan tudtunk haladni. A szintkü­lönbség 600 méter felett volt, nehéz sziklás részeken is men­tünk keresztül.- Február 14-én voltál 29 éves. Ezt miként sikerült megünnepel­ni?- A két francia, akikkel jól összebarátkoztam már előtte felköszöntöttek. Aztán McCa- bebe február 14-én tortával, va­csorával és mécsessel vártak, így örökké emlékezetes marad számomra a 29. születésnapom.- Tehát egyre közelebb volta­tok a célhoz.- Ekkor jött csak igazán a fe­keteleves, hiszen még igen ne­héz terepeken kellett áthaladni. Nagyon kemény volt, amikor a Yukon folyón mentünk át, ahol jégtorlaszok, másfél méteres jégtáblák voltak feltorlódva, me­lyek könnyen sérülést okozhat­tak volna. Időközben szétszaka­doztunk, mentem előre, az éj­500 kilométeren, a futószámban négyen érkeztek célba (balról): Gerard Verdenet, Kovács László, Martin Like és Marc Perier szaka főztem, beértek a franciák és együtt ettünk. Nagyon fárad­tak voltunk, szép volt a táj, de­rült az éjszaka, árnyékokat ve­tettek a fenyők.- Mikor érezted, hogy az élen végezhetsz?- Tudtam, hogy az angol Martin Like fél, egy napra van tőlünk lemaradva (a további három versenyző időközben visszalépett - szerk). Az utolsó szakaszon már Gerardot is be kellett várni, tehát csak Marc le­hetett az ellenfél. Készültem a támadásra, de ez nem történt meg. Szerintem érezték az erő­viszonyokat. Meg aztán tud­tam, hogy a versenyszabályzat szerint azonos befutóknál min­dig a fiatalabb nyer. Az utolsó öt kilométerre kijöttek elénk a szervezők terepjáróval, sört is hoztak, énekeltek. Pelly Crossingbe a helyi idő szerint február 16-án, 22 órakor egy­szerre futottunk be mindhár­man, de ha célfotó készült vol­na, akkor én lettem volna az el­ső. Nagyon büszke vagyok rá, hiszen az ellenfeleim nagy múl­tú versenyzők.- Hogyan teltek az éjszakáid?- Összesen mindössze 15 órát aludtam. Ahol gondoltam, ott pihentem, vagy elértem az iga­zolópontot. Letettem a dolgai­mat, mozogtam egy kicsit, majd belebújtam a hálózsákba. De ez kevés alkalommal volt, mert so­kat mentem éjszaka a balatoni nagyságú tavakon. Voltak meleg helyzetek is, hiszen nem volt mindenhol biztonságos a jég.- Találkoztál az út közben va­lamilyen állattal?- Rengeteg lábnyomot láttam, de csak prérifarkast láttam. Igaz a rendezők azt mondták, hogy láttak grizzlyt is kibújni, de én szerencsére nem találkoztam vele.- Miként bírtad a hideget?- Először mínusz 15-20 fok. Aztán ahogyan egye jobban be­mentünk a hegyek közé, és le­ereszkedtünk a tóhoz, akkor mínusz 30-34 fokra is leesett a hőmérséklet. Az egyik éjszaka nagy nyugalom telepedett rám, nem éreztem, sem hideget, sem meleget, sem fájdalmat, csak jóleső érzést. Úgy éreztem, hogy több óráig voltam más ál­lapotban, de szerencsére csak húsz perc telt el. Egyébként jól bírtam a hideget, a ruházat megfelelő volt.- Volt olyan, amikor eltéved­tél, vagy eltévedtetek?- Az egyik napon nagyon fá­radt voltam, a tónak nem lát­tam se az elejét, se a végét. Megláttam egy motoros szán nyomát, mely a hegyekbe veze­tett, feljebb mentem pár száz métert, ahol találtam egy kis rönkfa házat. Az ajtó be volt zárva, így a teraszán aludtam, ahol nem volt annyira hideg. Aztán volt olyan, hogy ugyan­arra a helyre értem vissza, ahonnét indultam. Már a fran­ciákkal voltam, amikor a hó be­fújta a nyomot, szerencsére a hegyoldalban megláttunk egy fényt, ahol a kabinban egy em­ber volt tíz kutyával, ő igazított el minket.- Mi történt a verseny után?- A verseny végén volt egy nagy vacsora, zuhanyzás, pihe­nő, majd másnap délelőtt meg­vártuk Martin beérkezését, és visszamentünk Whitehorsébe. Itt a magyarok lazacos vacsorá­val fogadtak, de a medvelako­máról lemaradtam. Aztán 18-án Vancouverből indultam vissza, ezúttal egyből Frankfurton át Budapestre, ahová 19-én 14 óra­kor érkeztem meg.- Összességében miként érté­keled a versenyt?- A szervezés remek volt, a német Robert jól kézben tartotta a dolgokat. A kezdetben úgy volt, hogy ha lesz annyi támoga­tója a versenynek, akkor lesz dí­jazás is, de nem jött össze a do­log. Azonban nekem így is meg­érte, hiszen egy újabb nagy él­ménnyel lettem gazdagabb. Na­gyon fontos volt, hogy nemcsak fizikailag, hanem fejben sem szabad összeroppanni, és ez most nekem szépen ment, nem volt megingásom. Naponta át­lagban mintegy 70 kilométert tettem meg. Azonban ha normá­lisak a hóviszonyok és a szint­különbség, akkor napi 100-120 kilométert is lehetett volna telje­síteni.- Kik segítettek abban, hogy indulhassál a versenyen?- Sokat segített a felkészülé­semben kedvesem, Németh An­namária, akinek a biztatásában sem volt hiány. Sikerült támo­gatókat is találnom, akik a kö­vetkezők voltak: a Northland sportruházat, a balassagyarma­ti önkormányzat, Lombos Ist­ván, Balassagyarmat polgár- mestere, Gaál Endre, Balassa­gyarmat sportreferense, a Nóg­rád Sportjáért Alapítvány, a Vi­talitás SE, a Hír-Ász Kft., a Reál Consult Kft., Koplányi Zsolt ajándékbolt, Nyugat-Nógrád Kft., Kenyeresék biopatikája, FK BAU Kft., Növény és talaj- védelmi Kft. dolgozói, Z&V fogklinika, Viliasz üzletház, Gólyán kerékpár, Szent György gyógyszertár, Pécsi zöldség, Pádár Zoltán GPK Kft., Jeney Zsombor ajándék­bolt, balassagyarmati városi lé­tesítmények, dr. Rentz László, Horváth János és családja Patvarcról. Ezúton is köszöne­tét mondok nekik, és mind­azoknak, akik még támogat­tak, mert nélkülük nem vehet­tem volna részt a viadalon.- Most mit csinálsz?- Egyelőre sokat pihenek, hi­szen sokat kivett belőlem a szer­vezés, majd a verseny. Igaz már lapozgatom a térképet, de az is lehet, hogy jövőre visszatérek Whitehorsébe, de újra kacérko­dom Alaszkával is -zárta szavait Kovács László. A marokkói hőség után a mínusz 34 fokos hideget is jól bírta a Patvarcon élő versenyző

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents