Nógrád Megyei Hírlap, 2002. augusztus (13. évfolyam, 178-203. szám)

2002-08-31 / 203. szám

Nógrád Megyei Hírlap - 5. oldal MAGAZIN 2002. AUGUSZTUS 31., SZOMBAT Volt szerencsém megfordulni egy-két helyen Európában is, de bizony Amerika kilogrammok­ban is veri a világot. Rögtön hozzáteszem, hogy ci- garettázót viszont nem sűrűn le­het látni. Többször tapasztaltuk, hogy a látott dohányosok is in­kább külföldiek. Úgy látszik, a dohányzásellenes propaganda jobban működik, mint a sporto­lásra buzdító. Egyébként a legtöbb helybeli­nek fogalma sincs arról, hol van Magyarország és a híradásokban sem foglalkoztak a magyarorszá­gi „változásokkal”. Találkoztam azonban olyannal is, aki miután megtudta, hogy magyar vagyok, rögtön megkérdezte: „Budapest­ről jött?” Elhangzott a kérdés: „mi a helyzet az arabokkal, az ázsiaiak­kal?” Nos, reptéren, rutinellenőr­zés során láttam arab férfit kiállí­tani a sorból, de semmi hátrá­nyos megkülönböztetésben nem részesítik őket. Ami pedig általá­ban az ázsiaiakat illeti: előbb- utóbb többen lesznek, mint az „ősfehér” amerikaiak. A kanadai Vancouver repülőterén durván minden tizedik alkalmazott fehér - az én csomagjaimat és okmá­nyaimat kínaiak és pakisztániak vizsgálták át. Az Egyesült Álla­mokat szintén széles színpaletta jellemzi, ezért akár át isjceresztel- hetjük az országot Világból Egye­sült Államoknak. A közbiztonság szintén fele­más. 2001. szeptember 11-e ott van a fejekben, plakátokon emlé­keznek rá a boltajtókon, de egy dörzsölt ember továbbra is azt visz fel a repülőgépre, amit akar. Tőlem a „kemrö”-t, azaz a fény­képezőgépet kérték el, még az elemet is kivetették belőle, sőt, ta­lán még a filmemet is elkattogtat- ták volna, ha rájuk hagyom. Úgy látszik, a fényképezőgép (mint ÍJÉ Május 21-én értünk az USA-kanadai határra, ahol né­hány rutinkérdés után folytathat­tuk utunkat kiindulási pontunk, Westbank felé. A magyarországi visszaindulá- sig (május 28.) újból felkerestük a Kanadában megismert családo­kat, barátokat, és Barbarát is meglátogattuk, aki egy házban él Enreiter Bélával. Barbara rodeós érdeklődése, „lovasmúltja” fény­képalbumokat tölt be, olyan te­kintélyt vívott ki magának, hogy egy-egy nagyobb lovasrodeón még mindig ő adja át a díjakat. Korát meghazudtoló életkedvét, cowboyra (cowgirlre?) vett stílu­sát leginkább a mellékelt fotó ad­ja vissza. A borzasztóan hosszú, visz- szafelé tartó repülőút részleteivel nem foglalkozom; talán csak any- nyit, hogy mellettem egy Kairóba tartó arab nő ült, aki rendesen vé- gigimádkozta a felszállást és a re­pülés első óráját. A továbbiakban nem is volt semmi probléma... Megpróbálok inkább azokra a kérdésekre válaszolni, amelyeket a riportsorozat előző részei kap­csán kaptam. A legelső dr. Csongrády Bélától, a lap felelős szerkesztőjétől érkezett, amikor megjelentem nála az első epizó­dokkal: „egy mondatban össze­foglalva mi volt az, ami leginkább megragadott?”. Nehéz kérdés, de régóta tud­juk, hogy bármilyen témáról le­het könyveket írni, ugyanakkor akár egy mondatban is szólni. A kérdésre akkor valami olyasmit mondtam, hogy a „terek”. Már­mint a végeláthatatlan térségek. A kanadai-amerikai út során összesen 7357 kilométert tettünk meg, így aztán elmondhatom: Amerika még mindig beépített len, nyugati fertálya olyan, mint­ha a korabeli úttörők megálltak volna a Sziklás-hegységnél. Vol­tak olyan - egyébként többsávos- útszakaszok, amikor fél óra hosszat nem találkoztunk autó­val. De ami még elképesztőbb, hogy amikor felértünk egy emel­kedőre - jó magyar szokás szerint- azt vártuk, hogy elénktárul egy kis helység, esetleg tó, vagy vala­mi egyéb „tereptárgy”. Erre fel csak a nagy-nagy semmi követke­zett, ami alatt leginkább sivata­got, vagy sziklarengeteget kell ér­teni. Mindez sokszor olyan távol­ságokon át, mintha Salgótarján­ból például Hatvanba mennénk (aztán Hatvan után újabb domb, és így tovább). Amerika tehát még koránt sincs felfedezve, pontosabban óriási területek várnak fejlesztés­re. Azt, hogy mit lehet és mit tud­nak kezdeni a sivatagokkal, lát­hattuk Las Vegasban. Persze nem feltétlenül kaszinóvárosokat kell (és fognak) építeni, mert tényleg képesek akár a sziklából is vizet fakasztani. Ha víz van, akkor minden van. A legelhagyatot- tabbnak tűnő, legszárazabb vidé­keken is perzsaszőnyeg minősé­gű golfpályák sorakoznak, az üde, zöld pálmafák alatt lakóépü­letek állnak az oázisokban. Sokan megkérdezték, hogy mi egyáltalán a különbség Kanada és az Egyesült Államok között. Rö­viden: semmi - ugyanakkor na­gyon sok. Az infrastruktúra bősé­ge és minősége, a szintén elké­pesztően gazdag bolthálózat mindkét ország sajátja. Sajnos szintén az a rengeteg kövér, elhí­zott ember. Láthatóan kultusza van a sportnak, sok kocogót, he­gyet mászó embert látni, de ösz- szességében vagy szűk a körük, vagy nem csinálják rendszeresen. Az Óperenciás-tengeren és még a Sziklás-hegységen is túl (12.) Barbara, egy vidám kanadai nyugdíjasok közül dugihely) számít az egyik legna­gyobb veszélyforrásnak. Ugyanakkor a kistáskámban véletlenül ottmaradt borotvapen­gémen egyszerűen átsiklott a rep­téri személyzet. Azt is furcsállot- tam, hogy a Budapest-Frankfurt közötti járaton fémből készült evőeszközöket adtak - „rendes” éles fémkéssel. Igaz, a tengeren­túlra már műanyagra váltott a Lufthansa. Az összes légikikötő­ben a kanadai személyzet volt a legszigorúbb. Hogy hogyan élnek ott az em­berek? Láttam végtelen nyomort és végtelen gazdagságot, de az akár Salgótarjánban is ugyanígy van. Amúgy Magyarországon a nyomort már igen, a végtelen gazdagságot talán még nem any- nyira tudják utánozni, de a rend­szerváltozás óta sokan mindent megtesznek érte. Amikor annyit harácsolnak össze munka nélkül, érdemtelenül, hogy azt még az unokáik unokái sem tudják majd elkölteni, az már sejteti Amerikát. A forintot átszámítva mindaz olcsóbb (még a kólájuk is), amit nálunk ugyanúgy meg lehet vá­sárolni. Az „ránézésre” észreve­hető, hogy Amerikában létezik az erős középosztály. Aki dolgo­zik, az sokkal jobban megél, mint magyar szakmabeli megfe­lelője. Voltunk olyan magyarok­nál Kanadában, akik jó tizenöt éve élnek kint: a faipari meós- ként, illetve nővérként dolgozó házaspár ragyogó házat, nálunk sehol nem látható óriáskertet tart fenn. A házban zongora, szemé­lyi számítógép, kondigépek a gyerekeknek, a ház előtt szuper­kényelemmel felszerelt lakóko­csi, a fejekben pedig transz­kanadai, illetve európai körút ter­ve. Elmondták, keményen dol­goznak - de mire mennének vele Magyarországon? Áhogy újraolvastam az utolsó részt, észrevettem, hogy az egyik kérdésre csak részben válaszol­tam. Nos, Kanada annyiban tér el az USA-tól, hogy „ott még a fű is zöldebb”. A határon átlépve ész­revenni, hogy az már Kanada. Minden rendezettebb, otthono­sabb, szimpatikusabb - számom­ra legalábbis. Persze nem tartom magam „amerikanológusnak”. Közvetle­nül, 7357 kilométeren át szerez­tem a tapasztalatokat, de az or­szágnak csak egy szeletét jártam be. Az általam leírtak az én észre­vételeimet, érzéseimet tükrözik, lehet, hogy más ezt is másképp tolmácsolta volna. Igyekeztem el­fogulatlanul fogalmazni és főként a követendő-követhető jó dolgo­kat megemlíteni. A mesebeli kanyonokat, a szebbnél szebb természeti kin­cseket nem lehet importálni, megfizetni se tudnánk, de a ma­gyar Mátra, Bükk, Cserhát, Karancs-Medves is ugyanolyan egyedülálló a maga nemében. Csak úgy kellene velük bán­ni, mintha Grand kanyonnak, Bryce kanyonnak, Zyon ka­nyonnak, vagy netán a redwoo- di óriásfenyők vidékének hív­nák őket. Sajnos e tekintetben (is) nagyon messze vagyunk még Amerikától. BENKÖ MIHÁLY KIVÁLÓ ÉPÍTÉSZEINK A magyar klasszicista stílus kimagasló mestere volt Pollack Mihály (1773-1855), aki Bécsből érkezett hozzánk és első műve a Deák téri evangélikus templom befejezése volt. A főúri paloták mellett az egykori pesti Vigadót (1829-1832) az első magyar tisztképző intézet épületét, a Ludoviceumot 1828-1836) épí­tette, és fő műve a Magyar Nem­zeti Múzeum (1837-1846), amely az európai klasszicizmus remeke. Feszi Frigyes portréja ■ Hild József (1789-1867) Bécs- ben és Itáliában tanult. Hazatér­ve Pest legtöbbet foglalkoztatott építőmestere lett. Legegyénibb alkotása az egri székesegyház (1830-1837), a ceglédi reformá­tus templom volt, az ő tervei szerint kezdték el építeni a bazi­likát is. Steindl Imre (1839-1902) Művei a budapesti új városháza (1870-1872), a Múzeum körút egyetemi épületei (1880-1883) és mindenekelőtt az Országház (1884-1904), amely az angol gótikát, a barokk elemekkel öt­vöző kialakításával, egyedi jel­legével a korabeli parla­mentépületek kiemelkedő pél­dája. Schalek Frigyes (1841-1919) a magyar eklektikus építészetünk jelentős egyénisége volt. Szá­mos középkori építészeti emlék helyreállítása fűződik nevéhez (Budavári Nagy­boldogasszony-, ma Mátyás-temp­lom, a jáki temp­lom, a lőcsei város­háza.) Tervei sze­rint épült a szegedi református temp­lom, a Halászbás­tya 1903, a jános­hegyi Erzsébet-ki- látó 1910. Feszi Frigyes (1821-1884) a ma­gyar, sőt az európai romantikus építészet egyik leg­jelesebb mestere. Tanulmányait Hild Józsefnél kezdte, majd a müncheni akadémián tanult. A pesti Országháza pályázatán el­ső díjat nyert, de ez a terve nem valósult meg. Több építésszel társulva a budai vízivárosi kapu­cinus templomot és kolostort, az alagút krisztinavárosi bejáratát építette. Fő műve a pesti Vigadó (1859-1864), a romantika egyik jelentős alkotása. (Ezt Hentzi 1849-ben ágyúival elpusztítot­ta.) Lechner Ödön (1845-1914) nagyszabású alkotása a szegedi városháza (1882), az Iparművé­szeti Múzeum (1891-1896), a Posta-takarékpénztár (1899- 1901), a kecskeméti városháza (1892-1894). A KÉT MARKÓ A klasszicizmus kiemelkedő képviselője volt idős Markó Károly (1791-1860) festőmű­vész, akinek művészete évtize­deken át hatott a magyar táj­képfestészetre. Mérnöki tanul­mányokat folytatott, majd Bécsben tanult festeni, ahon­nan kikerült Itáliába, ahol a ró­mai campagnai művészcsoport jelentős tagja lett. Rómát el­hagyva 1838-tól Pisában élt, ahol a kiváló művek egész sorát alkotta és az itteni festészeti akadémia tanára lett. Szembaja miatti szünet után 1847-ben ké­szítette a Naplemente c. képét a bécsi udvari képtár részére. Olaszországi tájkép és a Viha­ros tenger szivárvánnyal c. mű­vei arról nevezetesek, hogy ezeket V. Ferdinánd király aján­dékozta a Magyar Nemzeti Mú­zeumnak. 1848-tól haláláig Appaggiben élt. Művészettörté­nészek közül Keleti Gusztáv, Pogány Ö. Gáborné, Szabó Jú­lia foglalkoztak életével és mű­vészetével. * Fia, ifj. Markó Károly (1822-1891) atyja tanítványa és követője volt, műveiket sokszor összetévesztik, pedig a fiú klasz- szicista képei festői ábrázolás és felfogás tekintetében már a ma­guk korában is túlhaladottak voltak. K. A. Id. Markó Károly Vlsegrád című festménye ■ JÓ MEGFEJTÉS, SZERENCSÉS NYERTES Elmúlt heti rejtvényünk megfejtése: Fogamzásgátló tabletta? Pedig milyen jót tett a reumámnak. Ezerfo­rintos vásárlási utalványt nyert: Robotka Míkiósné Szirák, Rákóczi út 52. Mai rejtvényünk megfejtését szeptember 5-ig lehet beküldeni szerkesztőségünk címére.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents