Nógrád Megyei Hírlap, 2002. július (13. évfolyam, 151-177. szám)

2002-07-05 / 155. szám

Zenészélet hatvan évvel ezelőtt Harminc éve dalolnak együtt Nehéz már patikamérleg pontosságával visszaem­lékezni, amikor az ember kora meghaladta a nyolca­dik ikszet. Hiányoznak a kortársak, a korabeli bará­tok, ismerősök, akiknek az arca, alakja is egyre homá­lyosabbá válik, s lassan, lassan a nevük is kitörlődik az emlékezetből. A minap a múlton töprengtem. Azokon az időkön, amikor minden vasárnap zenés estét rendeztek Zagy­ván. Nem olyan üvöltöző, visítozó esteket, mint ma­napság, hanem szolid és szelíd zenét játszódunk, ami lehetővé tette a zene élvezetét. Akkoriban voltam ti­zenhat éves. Örömmel játszottunk mindenütt, ahová hívtak minket. Jóval később, a nagy vüágégést köve­tően tagja lehettem a neves Mózes zenekarnak. Meg­tisztelő volt játszani ebben az együttesben. Velük jár­ni a környéket, zenélni a megyebálon, s az ipartestü­letben rendezett cigánybálon. A régi, jó hírű Salgó ét­teremben Botos Bandiék távollétében gyakran szol­gáltattuk a talpalávalót. Akkoriban még divat volt sze­renádot adni a szép lányoknak és asszonyoknak és akadtak is gavallérok, akik ezt megtették, pedig nem is volt olyan olcsó mulatság. De játszottunk a selypi cukorgyáriaknak, a salgótarjáni kereskedőknek, az acélgyáriaknak hajnali virradatig. Kellemes visszaem­lékezni azokra az esetekre, amikor a zagyvapálfalvai eszpresszóban befejezett műsor után a Vásártéren megálltunk és a banda rázendített az andalító dalla­mokra. Sorban nyíltak ki a házak ablakai, s az embe­rek találgatták, kinek szól az éji zene. Ugyancsak ezzel a zenekarral történt, hogy Róna­bánya-telepen szerepeltünk este. Én azonban még délután Egyházasgergére utaztam a labdarúgócsapat­tal, amelynek az egyik játékosa voltam. A csapat győ­zött és bizony senki sem igyekezett haza. Hiába haj­togattam, hogy nekem zenélni kell estére. Amint ha­zaértem ledobtam a szerelésemet és szaladtam Róna­bányára. Kétszeres okai volt a rohanásnak, hiszen zu­hogott az eső, a banda pedig már túl volt a hangolá­son és játszottak. A sógoromék azzal fogadtak, hogy döntsem el, hogy focista akarok-e lenni, vagy zenész akarok-e maradni. Ma már tudom, hogy jól választottam, hogy a zene mellett maradtam. Ugyanis zenélni nyolcvanéves ko­romban is tudtam, futballozni viszont jó ha negyven­éves koromig tudtam volna. Nagy öröm és elismerés volt számomra, amikor tarjáni zenekarba kerültem. Jó gárda jött össze, olya­nok, akik nemcsak mesterei voltak zeneszerszá­muknak, de szívesen ékelődtek egymással, s néha keményebbre sikerült a vicc, mint gondoltuk. Egy szombaton Etes-Amáliatelepre igyekeztünk a bányai villamossal. Beültünk a kis kocsikba szorosan egy­más mellé, mindenki hozta magával a zeneszerszá­mát. Amikor a kis vonat beért az alagútba semmit sem lehetett látni a koromsötétben. Egyszer csak nagy csattanás hallatszott, majd utána valaki elká- romkodta magát. Az egyik zenészkolléga kapott egy nagy pofont, de nem tudta kitől. Többen tudtuk ki a tettes, de neki csak évek múlva mertük elárulni az il­lető nevét. Egy másik alkalommal vasárnap Etes faluban ze­néltünk. A kis villamossal jártunk, együtt a bányá­szokkal. A munkából hazatérő bányászok gyorsan beugráltak a kis vagonokba, mi viszont nem fértünk fel a hangszereinkkel. Ekkor a bakter azt mondta, ne idegeskedjünk, tüstént jön értünk egy másik villamos egyetlen kocsival. Beültünk a vagonba, jó szorosan egymás mellé. A velem szembeni ülőhelyre telepedett le a kapcsolós nő, aki a munkájához szükséges kis nyeles zászlót szorongatott a kezében. Amint beér­tünk az alagútba az egyik mellettem ülő zenészkollé­ga megtapogatta őt. A nő felvisított és a zászlónyéllel akkorát vágott az én kezemre, hogy egész este alig tudtam játszani. Hívták a zenekart a különböző válla­lati, intézményi rendezvényekre is. Egyik alkalommal a rendőrségen zenéltünk. Igazi, házias disznótoros vacsorával egybekötött mulatságot tartottak a megyei rendőrségen. Jókedvűen zenéltünk, hiszen a vacsora is ízletes volt, és mindegyikünk szerette a zenélést. Szóval nagyon jól sikerült minden. A parancsnok a mulatság vége felé odajött hozzánk és megköszönte a szereplésünket. Azt mondta, hogy ha befejeződik a mulatság, a vendégei leszünk. így is történt, hozatott két liter fehér pálinkát, s közölte, hogy most mi iszunk. Töltött mindenkinek, nekem is. En azonban világéletemben irtóztam az italtól, különösen a pálin­kát nem szerettem. Minden kollégám megitta én vi­szont azt lestem hogyan lehetne tóbújni az ivás alól. Két stampedlin sikerült túladnom, de a harmadik kí­sérletemet a parancsnok észrevette. Elém állt és azt mondta nevetve, hogy ha nem akarok a fogdába ke­rülni, meg kell innom a pálinkát. Tehettem mást? Fel­hajtottam. Említettem már a Salgó étterembeli szereplésün­ket, meg az éjjeli szerenádokat. Történt egy alkalom­mal, hogy egy acélgyári kompánia érkezett az étte­rembe. Valamilyen jutalmat kaptak, mondták, fizet­nek mindent, csak zenéljünk. Egyikük a zenekarve­zetőnkkel megbeszélte, hogy záróra után menjünk el a feleségének éjjelizenét adni, mert most van a szüle­tésnapja. Tudtam hol laknak, a feleségét is ismertem. Megérkezve a házhoz a zenekar elhelyezkedett a be­járati ajtó előtt. Én valahogyan oldalt kaptam helyet. Alig zendítettünk rá, felpattant az ajtó és az asszony egy vödör vizet zúdított a bandára. Akit a zuhé elért még levegőt sem kapott a hideg víztől. S végül egy furcsa esetet is hadd említsek meg. Amikor befejeződött a cukorrépakampány Selypen zenéltünk. Az előadásra énekest is vittünk magunk­kal. Az illető elénekelt egy dalt, majd kámfort játszott és reggelig nem láttuk. Amikor a zenekarvezetőtől kérte a gázsiját ő csak annyit válaszolt neki, hogy kér­je attól, akinél egész éjszaka tartózkodott. Hát, ilyen dolgok történtek velem ötven, hatvan év­vel ezelőtt! KOVÁCS ISTVÁN EMLÉKEZÉSÉT LEJEGYEZTE PÁDÁR ANDRÁS Annak idején hárman bábás­kodtak az időskorúak klubjá­nak megalakításánál Kovács Sándomé, a Reménység nyug­díjasklub vezetője, Fodor Balázsné és Fodor Sándor - utóbbi zenetanár, mindannyian a harmincéves múltra visszate­A tálban fánkok, az unokáknak készítette a nagymama kintő karancsberényi hagyo­mányőrző kör tagjai.- Én családi okok miatt az Éneklő hagyományőrző kör­ben nem tudtam részt venni, de amikor lehetőségem volt, el­kísértem őket. Itthoni fellépé­seiken mindig ott voltam. Az idén január 11-én har­minchárom taggal megalakult a karancsberényi Reménység nyugdíjasklub.- Előtte arra kellett választ kapnom, hogyan induljak, merre lépjek. Úgy döntöttem, bemegyek Salgótarjánba, a Jó­zsef Attila Művelődési Köz­pontba, ahol biztos tudnak ta­nácsot adni. Ott azt mondták, forduljak Ozsvárné Marikához. Végtelenül kedvesen fogadott. Amire kíváncsi voltam, minden kérdésemre válaszolt. Javasla­tára a klub 33 tagja belépett a nyugdíjasok Nógrád megyei képviseletébe. Vezetőnk Fodor Balázsné lett. A nyári hónapok­ban, elfoglaltsága miatt én he­lyettesítem őt - mondja Kovács Sándorné.- Az énekkar tagjai mindany- nyian nyugdíjasok, harminc éve énekelnek együtt.- Mikor hírül vették a falu­ban, hogy megalakult a nyugdí­jasklubunk és beléptünk a kép­viseletbe, többen azt mondták: én is szeretnék csatlakozni hoz­zátok, de a fájós lábam miatt nem tudok elmenni. A klub minden hónap utolsó hétfőjén tartja összejövetelét a kultúrotthon klubhelyiségében.- Nagyon jól érezzük magun­kat. Felszabadultan elbeszélge­tünk mindennapi dolgokról, fel­elevenítjük fiatalkori dalainkat, felidézzük közös emlékeinket. Mindig azzal fejezzük be a talál­kozást, hogy szükség van klu­bunkra, a találkozókra. Minden együttlétünkről emlékeztetőt készítünk. Ez év március 27-én Fodor Balázs méhész kóstolóval egybekötött előadást tartott a méhészetről. Nagyon szép, han­gulatos esténk volt. A második fél évben, augusztusban az Éle­tet az éveknek vezetőjével a községen belül kirándulást szer­vezünk. Bográcsosra akkor ke­rül sor, ha összejön hozzá a pénz. A klub tagjai személyenként havonta 100 forintot fizetnek. Ebből gazdálkodnak.- Megpróbálunk anyagi segít­séget kérni az önkormányzattól. Kovács Sándorné 1953-tól áfész-tag. Az akkori járási sta­tisztikai hivatalnál töltött öt év után háziasszonyként tevékeny­kedett, majd a volt salgótarjáni áfész (jelenleg Salgó Center Coop Rt) dolgozója lett. Először a helyi zöldségesboltban dolgo­zott, majd a presszóba került ve­zetőnek. Rokkantnyugdíjasként 47 éves korában került nyugdíj­ba, előtte hatszor operálták.- Dr. Csiky Miklós főorvos úr operált. A műtétek után lányom­nak örömmel mondta: nagyon örül, hogy sikerült életben tarta­ni. A felajánlott „hálapénzt” nem fogadta el mondván, na­gyobb szüksége van édesanyád­nak rá. Aktív korában kitüntették a Szövetkezet Kiváló Dolgozója címmel, több elismerő oklevele van. 1953 óta különböző közéle­ti tevékenységet végez. Huszon­hat éve a helyi áfész-intézőbi- zottság vezetője.- Olyan vitás helyzet nem volt a tagságon belül, amit érde­mes lenne megemlíteni. Kölcsö­nös megértésben dolgoztunk, dolgozunk. Úgy érzem, megbe­csülnek. Mindig szerettem tenni valamit a közösségért. Négy cik­lusban voltam tanácstag. Tizenegy éve él egyedül. Fér­je annak idején az acélgyárban dolgozott. Korengedménnyel ment nyugdíjba. A nyugdíjas­klub elnökeként a helyi áfész- intézőbizottság vezetőjeként foglalkozik a hozzáfordulók ügyes-bajos dolgával, emellett sok időt tölt két unokájával. A Kovács Sándorné palacsintasütés közben nagyobbik számviteli főiskolára jár, a kisebbik most végezte el a kereskedelmit.- Engem ők éltetnek. Amikor elvesztettem a férjem, az orvos azt tanácsolta, ne álljak le, fog­laljam el magam. Megfogadtam a tanácsát. így sikerült átvészel­nem a nehéz időszakokat, ami­ből bőven kijutott. V. K. A társadalom öregíthet és fiatalíthat is A nyugdíjba vonulás korszakos jelentőségű állomás Az időskorúak makro- és mikrotár- sadalmi helyzetét könyvtárnyi szakiroda- lom tárgyalja. A kutatók az össztár- sadalomban és a családban is igyekeznek megragadni azokat a jegyeket, amelyek - a társadalmi hatások eredményeként - mintegy siettetik az öregedés folyamatát vagy éppen kellemesebbé teszik az idős­korúak mindennapjait. Egy dologban egyetértenek a kutatók: a nyugdíjba vonu­lás valóban korszakos jelentőségű állomás minden ember életében. Ezt a témát igyek­szik körbejárni munkatársunk az alábbi írásban. A legtöbb időskorúakról vizsgálódó szakirodalom a nyugdíjasokat veszi gór­cső alá, holott nem minden hajlott korú nyugdíjas is egyben. Ez ugyan nem egy je­lentős megállapítás, mégis utalni kell rá, mert az időskor pontos kezdetének meg­határozása korántsem egységes. Ráadásul a probléma interdiszciplináris (tudomány- közi) jellegű, s ennek megfelelően megle­hetősen szerteágazó és sokszínű. CSECSEMŐK ÉS AGGASTYÁNOK Érdekes, már az egyes életciklusok (életszakaszok) elhatárolásában is vannak eltérések. A legtöbb kutató - Andorka Ru­dolf nyomán - a következő emberi életcik­lusokat különbözteti meg vizsgálatai so­rán: csecsemőkor, gyermekkor, serdülő­kor, ifjúkor, felnőttkor (a nyugdíjkorhatár eléréséig), illetve időskor (a nyugdíjkorha­tár fölött). Ez nálunk - mármint a nyugdíj- korhatár - Magyarországon néhány éve már 62 esztendő férfiaknál és nőknél egy­aránt, noha a rendszerből - és egyéb okok­ból - adódóan a nyugdíjba vonulás nem esik mindig szükségszerűen egybe a nyug­díjkorhatárral. Az utóbbi 10-12 évben különösen érvé­nyes az előbbi megállapítás, elég, ha csak a kényszerből nyugdíjba „menekültek” - munkanélküliekből lett rokkantnyugdíja­sok - több százezres táborára gondolunk. Érdemes itt még arra utalnom, hogy az ENSZ Egészségügyi Világszervezete (WHO) milyen rendszert, illetve gyakorla­tot alkalmaz az öregség meghatározásával összefüggésben. „Nomenklatúrája” sze­rint a 60 és 74 év közöttieket öregedőknek(?), a 75 és 89 év közöttieket öregeknek, az ettől idősebbeket aggastyá­noknak nevezik. A DÖNTŐ FORDULAT Az öregedés kutatói (gerontológusok) általában megegyeznek abban, hogy a különböző, egymást követő életciklusok­ban az egyén más és más szerep betölté­sére hivatott és alkalmas egyben. Azt is mondhatnék, hogy az életpálya szerep- váltások sorozata, amennyiben persze az ember életpályája ezt lehetővé teszi egy­általán. (Magyarul, ha megéli a tisztes öregkort) A szerepváltással együtt termé­szetesen változik az ember társadalmi helyzete, úgynevezett státusza is. Ennek megfelelően egy fordulópontnak, még­hozzá döntő fordulatnak tekinthetjük a nyugdíjba vonulást, attól függetlenül ­vagy' éppen azzal együtt - hogy az más­más életkorhoz is kötődhet. (Ahogy azt a rokkantnyugdíjasokra hivatkozva példáz­tam már.) A nyugdíjba vonulás tehát az ember életében valóban korszakos jelentőségű állomás, hiszen kilép a társadalmi mun­kamegosztás rendszeréből és egy más életpályára áll át, más szerepet lát el (és persze jó ha elláthat még egyáltalán.) Er­re utal Buda Béla, a neves pszichológus, aki szerint öregedésről akkor beszélünk, ha a szervezet biológiai visszafejlődése, hanyatlása megindult és a felnőttkori tár­sadalmi szerepek betöltése nehezedik, ennek megfelelően fontos állomása a nyugdíjba vonulás. AZ IDŐ NAGY ÚR A szociológia vizsgálatok gyakori alap­elve (például Losonci Ágnesnél), hogy minden emberi életidő egyszerre biológi­ai, társadalmi és történelmi meghatáro­zottságú. Ebben a biológiai idő, „a testi való” képezi az alapot. Az ember szerve­zetének „kopása” előre meghatározott, mondhatni programozott. Az idő múlásá­nak következményeként az emberi szer­vezet változik, veszít képességeiből, adottságaiból. (Persze ez minden ember­ben másként játszódik le, génjeinek, öröklött adottságainak, ellenálló képessé­gének stb. függvényében.) A biológiai idő után a második időnek nevezhető a társadalmi életidő, hiszen a társadalmi feltételek egész rendszere gya­korol hatást az emberre életének szinte minden időpillanatában. Mindezek a tár­sadalmi körülmények hatást gyakorolnak az emberre, például életének hosszára, életkörülményeire, életének minőségére. Akinek kevesebb jut az élet javaiból, és kellemesebb oldalából, örömeiből és mondjuk jóval több a megpróbáltatások­ból, annak kevesebb jut a legfontosabból, magából az életből, annak legkomplexebb értelmében. A harmadik életidő az úgynevezett tör­ténelmi életidő. Közismert: a történelmi események - a társadalmi feltételekhez ha­sonlóan - minden ember életét alapvetően befolyásolják, persze koronként, korsza­konként eltérően. Különösen fontos a tör­ténelmi életidő az olyan generáció eseté­ben, mint a ma élő öregeké, akik háború­kat, történelmi sorsfordulókat, rendszer- váltásokat s mindezek súlyos következmé­nyeit voltak kénytelenek megélni. (Termé­szetesen a történelmi életidőt is különbö­zőképpen élik meg az egyes emberek - ha­bitusuktól is függően.) HATÁSHALMAZOK Számos kutató kíséreli meg az idős­korúak egészségromlásának, betegsé­geinek okait és forrásait társadalmi ha­tásokban keresni és kimutatni. Azt mondhatjuk, helyesen, jiiszen az idős ember, de még a fiatalabb korosztály is saját bőrén érzékeli, „ahogy a társada­lom betegít és gyógyít” vagy máskép­pen öregít és fiatalít. (Gondoljunk csak ismét a munkanélkülieket érő káros testi-lelki hatásokra a depressziótól az alkoholig, a családi tragédiáktól a haj­léktalanságig.) Természetesen újra utalnom kell arra, hogy hiba lenne a társadalmi faktorok (tényezők) jelentő­ségét eltúlozni. Mint ahogy nem "szabad megfeled­kezni az orvostudomány eredményei­ről, a gyógyító, ellátó, gondozó szolgá­latokról, amelyek szintén társadalmi té­nyezőknek tekinthetők. Azt is érdemes tudni, hogy mindig egymásra is ható - egymást erősítő vagy éppen kioltó - erők és feltételek formálják az ember habitusát, testi-lelki alkatát. Olyan ha­táshalmazok, amelyek tényezőikben különbözőek, súlyukban is eltérőek, sokszínűek, de mindig nagyon össze­tettek. Ezért mondják a kutatók, hogy a veszélyeztetettség mennyiségileg és mi­nőségileg is különbözik az egyes ember esetében: a társadalmi életút, az életvi­tel módja, a létfenntartás terhei és az ember teherbíró képessége szerint is. Érdemes tehát feltenni a kérdést, me­lyek azok a konkrét társadalmi ténye­zők, amelyek a mai Magyarországon élő idősek társadalmi helyzetét legin­kább befolyásolják. A választ egy kö­vetkező írásunkban kíséreljük meg kör­vonalazni. _________________ BARÁTHI OTTÓ

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents