Nógrád Megyei Hírlap, 2002. július (13. évfolyam, 151-177. szám)

2002-07-26 / 173. szám

Kezek a magasban Taggyűlés tervekkel, tanulságokkal Még valamikor májusban történt, hogy a bányászszakszervezet salgótar­jáni Il-es alapszervezetében lemondott a teljes vezetőség. A két esztendeje ala­kult közösség jól indult. Látványos lét­számmal vettek részt az országos meg­mozdulásokon. Ott voltak a megyei rendezvényeken és maguk is szervez­tek összejöveteleket, kirándulásokat. Aztán az eleinte csak kósza szóbeszéd egy idő után torzsalkodássá, utóbb már személyeskedéstől sem mentes vitává fajult. Ennek pedig a korábban eleve­nen pezsgő közösségi élet látta kárát. Az új vezetőséget választó és a mun­kát értékelő taggyűlésen sokan voltak és sokan szóltak. Voltak, nem is keve­sen, akik a jól ismert arcokat hiányol­ták a vezetőségből. Mások meg éppen az új vezetőségi tagokban, csoportbi­zalmiakban látták az egység, a szerve­zeti élet megújulásának zálogát. Azzal azonban mindenki egyetértett, hogy sok mindent másképpen kell tenniük, mint eddig. VÉDŐERNYŐ ALATT Amikor az új elnök, dr. Kardos Gyu­la neve elhangzott, kezek sokasága emelkedett a magasba. Jóllehet szinte mindenki tudta róla, hogy nem volt bá­nyász, hosszú évtizedeket töltött a köz- igazgatásban. De az induláskor mind­össze ötven tagot számláló és most csaknem kétszázzal büszkélkedő alap- szervezetben ma már kevés a bányász­nyugdíjas. Klub, szakszervezeti cso­port fogott össze és amikor a síküveg­gyár nyugdíjasai is kopogtattak náluk, * előttük sem zárták be az ajtót. De van közöttük munkaviszonyban lévő pe­dagógus és köztisztviselő is. Hanem dr. Kardos Gyulának ugyan­csak feladták a leckét, amikor megke­resték, hogy elnöknek jelöljék. Nem tit­kolta, bizony hosszúra nyúlt a vajú­dás, ami a döntését megelőzte.- Arra gondoltam, hogy a szakszer­vezeti vezetőnek nagy a felelőssége és ki tudja megfelel e ennek... Az embe­rek elvárják tőle, hogy okos dolgokat találjon ki, jól irányítsa az alapszerve­zetet és segítse őket gondjukban-bajuk- ban - emlékezett vissza ezekre a na­pokra. Aztán ahogy ismerkedett az alap­szervezettel, úgy lett egyre világosabb számára, hogy bíznak benne, segítenie kell.- A bizalom elsősorban a szakszer­vezetnek szólt, azt gondolom. Úgy te­kintik az emberek, mint valami védőer­nyőt. Megszokták, ha bajba jutnak, a szakszervezet igyekszik segíteni raj­tuk. Én úgy látom, hogy ez a védőer­nyő a bányászszakszervezetnél a leg­erősebb, ezért álltam közéjük - magya­rázta az új elnök. A megyében nincs már egyetlen mélyművelésű bánya sem, mégis so­kan érzik úgy, hogy a bányászszellem tovább él, ma is erős, összetartja a szak- szervezeti közösségeket. A taggyűlé­sen is szó esett olyan idős, beteg embe­rekről, akik már nem tudnak részt ven­ni egyetlen rendezvényen sem. A tag­díjat azonban pontosan fizetik. NYUGODTABBAN ÉLNI Később, amikor a nyugdíjasok élet- körülményei, a szakszervezet érdekvé­delmi tevékenysége került szóba, dr. Kardos Gyula egy múlt esztendei fel­mérést idézett. Az negyvenötezer forin­tot számolt egy ember megélhetési költségének.- Nálunk az alapszervezetben csak­nem valamennyi nyugdíjas ennél keve­sebb pénzből él havonta. A nyugdíj- emelés, amelyet még erre az évre ígér­nek, a tizenkilencezer forint mind­mind jól jön - sorolta a pénzt hozó kor­mányintézkedéseket. - De ahhoz bi­zony több kellene, hogy egy kicsit nyu- godtabban éljenek az idős emberek. Segélyt egy-kétezer forintnál többet nem tudnak adni a rászorulóknak. Az alapszervezet szegény, mert a har­minc-hatvan forintos tagdíjakból nem gyarapodhat. Igaz, érkezik segítség a Bányász Nyugdíjas Alapítványtól, de valójában nem ilyen segítségre várnak. Hosszú évek, évtizedek munkája után annyi nyugdíjat szeremének, hogy kö­zülük mind kevesebben szoruljanak segélyre, szociális támogatásra! Egyetértett ezzel Kovács László, a BDSZ nyugdíjasválasztmányának el­nöke is. A bányászszakszervezet a nyugdíjreform következetes végrehaj­tását sürgeti, a nyugdíjak tisztes rende­zését. Ez azonban nem megy egyik napról a másikra, de kisebb-nagyobb lépések azért történtek.- Itt van az egyszeri nyugdíj-kiegé­szítés, a tizenkilenc ezer forint... Csak Salgótarjánban huszonnégyezren kap­ják, vagy kapták már meg. Visszaállí­tották a méltányossági nyugdíjemelés lehetőségét és a bányászszakszervezet kezdeményezésére bevezetik a tizen­harmadik havi nyugdíjat. Biztonságos, kiszámítható ellátást szeretnénk, amely évről évre kövemé a kifizetett nettó béreket - hangsúlyozta a nyugdí­jasválasztmány elnöke. PROGRAM A MUNKÁRA így folyt a beszélgetés a megélhetés­ről, az erkölcsi támogatás mellett az anyagi segítségről és természetesen az alapszervezet munkájának jobbításá­ról. Fiikor Balázs, a bányászszakszer­vezet Nógrád megyei nyugdíjasbizott­ságának elnöke a folyamatos szerveze­ti élet feltételeinek megteremtését sür­gette.- Legyen tartalmas program. A bi­zalmiak, a szakszervezeti tagok tudják, mi történik a városban, az országban. Mi az, ami a javukat szolgálja, vagy el­lenükre van. Tudjanak a taggyűlések­ről, de arról is, hol és mikor érhetik el a vezetőket, ha ügyes-bajos dolgaik ren­dezéséhez segítséget kémek. Az új ve­zetőségnek alapvetően meg kell változ­tatnia a munka korábbi módszereit - summázta véleményét a megyei bi­zottság vezetője. A program már elkészült, s tájékoz­tatásul megkapta valamennyi szak- szervezeti tag. Visszaköszönnek belőle a szociális támogatás, segélyezés lehe­tőségei is. Nagy József jóvoltából - aki a 13-as körzet önkormányzati képviselő­je és tagja a városi szociális és egész­ségügyi bizottságnak - arra is van lehe­tőség, hogy megismerhessék a segélye­zés, a szociális ellátás rendszerét. De téma lesz az egészséges életmód, s eb­ben a gyógynövények szerepe. A gyógynövények gyűjtését „gyakorlati foglalkozásnak” szánják. Ám a napi dolgoknál-gondoknál tovább is „néz” a program. Azt keresi, hogyan lehet fel­készíteni a helyi közösséget, az uniós csatlakozás utáni életre. Arról sem fe­ledkezve meg, hogy a felkészülés sok­féle pályázati lehetőséget kínál. Kihasz­nálásuk talán gyarapíthatná az alap­szervezet meglehetősen lapos „pénz­tárcáját”. MINDENKIRE SZÜKSÉG VAN- Mi arra törekszünk, hogy közösen gondoljunk végig minden olyan kér­dést, amely valamiképpen érinti nyug­díjasainkat és a megoldást is együtt ke­ressük rájuk. Az eredményes munká­hoz mindannyiunk igyekezetére szük­ség van. Én azt szeretném, hogy jól érezzük magunkat együtt. A taggyűlé­seken épen úgy, mint az országjáró ki­rándulásokon... Miskolcon, Aggtele­ken, vagy Debrecenben - összegezte a mondandóját dr. Kardos Gyula. A taggyűlés története a vezetőség le­mondásával indult, s azzal végződött, hogy közös akarattal rendeződhetnek a dolgok. Kimondatlanul is ott volt ez Zentai Hona, az alapszervezet volt tit­kárának szavaiban is, ahogy megvonta a tanulságokat:- Sokat tanultam a vezetőktől, de a tagoktól is munkám során... Azt min­denekelőtt, hogy az összetartozást, az egymásért érzett felelősséget kell erősí­teni. Csak így lehet eredményesen dol­gozni. V.G. Vasesztergályosból katonatiszt 1945 óta tagja a bányászszakszervezet­nek. Mint fiatalember az akkori Zagyvapálfalvai Központi Javítóüzemben - ma bányagépgyár - mint ifjú vas­esztergályos dolgozott. A szak­mát a volt Hirsch gyárban, - ma SVT-Wamsler Rt. - tanulta ki. A baglyasaljai bányászcsaládból szánnazó ifjú szakmunkás 1928- ban mindkét szülőjét elvesztette.- Édesanyám nővére ott lakott a szomszédunkban. Ő vállalta el az én és testvérem nevelését. A katonaságot én sem úsztam meg. Bevonulásom után a legszeren­csésebb ember voltam. Azt mondták, jó észjárású és rajzkészségű va­gyok. Ennek köszönhettem, hogy másfél ha­vi katonáskodás után századparancsnokom mellé kerültem írnoknak. Egyik alkalommal parancsára az összes egységnél szolgáló bá­nyászokat összeírtam. „Te nem vagy bá­nyász?” - kérdezte tőlem, amikor a névsort olvasta. Igen, válaszoltam, s gyorsan felírtam a nevemet. 1943 márciusát írtuk, amikor a bányászokat, köztük engem is, leszerelték. Utána elmentem a bányába dolgozni. Társa­immal együtt 1944. november 20-ig felmen­tést kaptam a katonai szolgálat alól, így úsz­tam meg a frontra menetelt. Leszerelésem után nem mentem vissza nagynénémhez, hanem Baglyasaljára, ahol teljesen új hely­zetbe kerültem. Ugyanis ennek előtte a tűz­helygyári kolóniában éltem. Baglyasalján volt bányász, iparos és tisztviselő kör. Én a bányászokhoz iratkoztam be. Az itteni élet magával ragadott, beléptem az ifjúsági szer­vezetbe. Hosszú lenne felsorolni a következő fon­tos eseményig történő jelenségeket, ezért az­zal folytatjuk, hogy Szabó Jenő 1945-ben a bánya működésének kezdetén bekapcsoló­dott az ifjúsági mozgalom mellett a szakszer­vezeti mozgalomba, majd 1946-ban beirat­kozott az újból megindult iskolába, 1948-ban pedig szakérettségizett. Közben az üzem ve­zetése kiemelte bérelszámolónak, ahol keve­sebbet keresett, mint vasesztergályos korá­ban. Tanulóként 12 filléres órabérrel kezdte, ifjú munkásként 16 fillérrel folytatta, segéd­ként pedig 40 fillért kapott óránként. Életében 1949 októbere újabb fordulópontot jelentett.- Harmincegy kiválasztott tár­sammal együtt a néphadsereg tiszti iskolájára küldtek. A katonai köz- igazgatási tudnivalók elsajátítása után hadnagyként avattak. Ezzel hi­vatásos katona lettem. A tanfolyam alatt előfelvételisként a műszaki fő­iskolára akartam menni. A Honvé­delmi Minisztériumban megígérték, hogy nyugodtan készülhetek. En­nek szellemében a hátralévő egyet­len vizsgámat is letettem, és vártam, hogy mint műegyetemi hallgató'szerezhetek ma­gas fokú szakmai képzettséget. Ehelyett a ba­lassagyarmati hadkiegészítő parancsnokság­ra vezényeltek nyilvántartó tisztnek. Később, amikor Salgótarján lett a megyeszékhely, megbíztak a megyei hadkiegészítő parancs­nokság megszervezésével. A parancsot telje­sítettem. Nyilvántartó főtisztnek neveztek ki.- Mikor érezte úgy, hogy végleg a katonai pályán marad?- Sokáig munkált bennem, hogy visszamegyek az egyetemre. A katonai feladatok elvégzése azonban olyan sikerélményt adott, ami maradásra késztetett. Jó érzéssel mondhatom, hogy lét­rehoztuk a személyi és technikai nyilvántartást. Kilencvenhat pol­gári alkalmazott dolgozott a kiegé­szítő parancsnokságon. - Újabb sikeres erőpróbát jelentett számá­ra a járási kiegészítő parancsnokság létreho­zása. Ide nemcsak parancsnoknak nevezték ki, hanem egyúttal megbízták a megyei pa­rancsnokság első helyettesének feladataival.- Hiába érveltem, hogy nagyon jól érzem magam a járásnál. Végül azzal vállaltam el a beosztást, hogy Borsos Pál ezredes kijelentet­te, csak velem hajlandó együtt dolgozni. Ezt követően változtak a parancsnokok. Előtte mindig felajánlották Szabó Jenő alez­redesnek, hogy vállalja el. Ő mindig nemet mondott, kivéve dr. Mezővári Gyula alezre­des esetében. Őt kérte meg arra, hogy vállal­ja el a Nógrád Megyei Hadkiegészítő Pa­rancsnokság vezetését. Az igen kimondása után dr. Mezővári Gyula valójában visszajött a megyébe.- Irányítása alatt önállóan végeztem mun­kámat, sok segítséget kaptam tőle. Két év után egy súlyos baleset következtében el­vesztette életét. Behívatták a minisztériumba és felolvasták a parancsot, mely a kiegészítő parancsnoki beosztásba történő kinevezés­ről szólt. Szabó Jenő 28 évig volt a Nógrád Megyei Hadkiegészítő Parancsnokság első számú ve zetője. Ahhoz, hogy ezt a beosztást elláthas­sa, a katonai közigazgatási főiskolán kívül megszerezte a főtiszti végzettséget is. A nyugdíjkorhatár elérésekor kérte leszerelé­sét, bejelentette, holnaptól kezdve nem jár be dolgozni. Elöljárója megijedt, kérésére még egy évet ráhúzott. Nyugdíjba vonulása után még nyolc évet dolgozott a korábbi Salgótar­jáni Ingatlankezelő Vállalatnál. Társadalmi funkcióiról és munkáiról nem mondott le.- A megyei bányászszakszervezet tanács­adói testületében dolgoztam. Ahogy egészsé­gi állapotom romlott, úgy csökkentettem tár­sadalmi megbízásaimat. Kilenc kitüntetése önmagáért beszél. Nyugdíjaskoráig a közössé­gi munkában oroszlánrészt vállalt. Tagja a honvédségi szakszervezet­nek is. Feleségével 57 éve élnek együtt, aki az egészségügyből rok­kantként ment nyugdíjba. Egyetlen kislányuk a salgótarjáni József Atti­la Művelődési Központban dolgo­zik, könyvtáros-népművelő, elvé­gezte a mentálhigiéniás tanfolya­mot, az állami közigazgatási iskolákat Szabó Jenő egészségi állapotának megfe­lelően most is részt vesz a különböző ren­dezvényeken. Gazdag életútjának egyik fé­nyes bizonyítéka, hogy 28 éves parancsnoki pályafutása alatt egyszer sem fenyítették meg, egy helyen, Salgótarjánban töltötte le idejét, jó barátok, kedves ismerősök társasá­gában. V.K. Vasesztergályostanonc ko­rában, a gyári igazolójegyen Nyugdíjasként Az alföldi zemig (2.) Gőzgéppel dolgoztak, szalmával fűtöttek A család helyzetét csak súlyosbította, hogy időközben gyarapodtunk, s már hár­man voltunk testvérek. A szüleim sokat tör­ték a fejüket, hogy miből élünk meg. Ugyan­is a földek államosításakor az ügyvéd földtu­lajdonostól elvették a birtokot, s minden álla­tot, ingóságot. Igaz, a tekintetes úr a dolog megtörténte előtt minden tanyasi dolgozójá­nak felajánlott öt-öt hold földet addigi szolgá­latai fejében. S mint már említettem a szüle­im ezt nem fogadták el, hiszen nem rendel­keztünk igavonó állatokkal, ezek nélkül pe­dig nem lehetett gazdálkodni. Néhányan olyan együttműködő gazdasá­gokat alakítottak, amelyek a megtermelt ter­ményeket egymás között értékesítették a kö­telező állami beszolgáltatás után. Ez a gaz­dálkodási forma azonban nem vált be. Ekkor az állam beavatkozott és irányítása alá vonta ezeket a gazdaságokat, kaptak gépeket, s ez által alkalmasabbá váltak a működésre. Feltétlenül el kell mondanom, hogy ekkor még gőzekékkel szántottak. Ezek a masinák aranyat értek. A mai fiatalságnak bizonyára elképzelése sincs róla, hogyan működtek ezek. A gőzeke valójában két külön gőzgép volt. Ezek egymással szemben álltak, több száz méter távolságban. A gépek drótkötél segítségével egyszerre hét ekefejet működtet­tek. Mondani sem kell, hogy osztályon felüli, minőségi munkát végeztek! Az egészben csak a gőzgépek táplálása volt nehézkes, hi­szen az alföldön a szalmán kívül nem lehe­tett mással fűteni. Ezért aztán egy fogat csak azzal foglalkozott, hogy a gőzgépek számára fuvarozza a szalmát. A nyári időszakban eze­ket a gépeket a cséplőgépek hajtására is al­kalmazták. A gépeket elsősorban az állami gazdasá­gokban alkalmazták és így itt munka is kínál­kozott azoknak, akik nem egyénileg gazdál­kodtak, vagyis napszámosok maradtak. Mi­vel az én szüleim is emellett döntöttek, mi gyerekek is tudtunk segíteni. Általában ré­szes formában dolgoztunk. A nyári aratás idején minden száz mázsa búzából tizenhá­rom mázsa a miénk volt. Ennek a gabonának a szalmáját is megkaptuk, ami nélkülözhe­tetlen téli tüzelő volt a búbos kemencében. Az aratás után a gazdák behordták a gabonát a tanyájukba és a cséplőgép tanyáról tanyára járva végezte el a cséplést. Bizony, a cséplőbrigádba sem mindenki jutott be. Szerencsére az édesapám egyik testvére volt a vállalkozó, így az ő helye biz­tosított volt. Noha beteg volt, kénytelen volt dolgozni, neki könnyebb beosztást adtak, a törekkazal rakását. Ha ezt egyáltalán köny- nyebbnek lehetett mondani, hiszen a napi 18-20 órás munka az egészséges embert is megpróbálta... A vasárnapot pihenésre hagy­ták, de erre nem jutott idő, mivel ekkor tör­tént meg a gabona szétosztása és elszállítása, a végzett munka arányában. Mi gyerekek is részt vettünk ebben, s egész nap kézi targon­cával hordtuk haza a nekünk járó részt, hogy kíméljük apánkat, aki nagyon nehezen tu­dott már dolgozni. Amikor az egyik törekhordó megbetege­dett, nekem, vagy az öcsémnek kellett dol­gozni. Ő volt az erősebb, ezért beállt helyet­tem. Én pedig minden vasárnap vittem az ebédet a várostól tíz-tizenöt kilométerre. Ter­mészetesen gyalog, mezítláb. Ilyenkor sze­gény anyám hajnalban kelt, hogy levágja a csirkét, megfőzze, hogy kilenc óra után in­dulhassak és a tanyára érjek a déli harang­szóra. Húst csak vasárnap ettünk, a saját ne­velésű baromfiból. Anyánk előbb levest ké­szített belőle, majd hagymás szaftra téve ké­szült belőle a pörkölt. Kirántott csirke csak nagyobb ünnepeken jutott az asztalra. Ilyen élete volt a napszámosoknak. Akkor már sorkatona voltam a főváros­ban, amikor apám lebetegedett. A nehéz helyzetben a szüleim levelet írtak a Belügy­minisztériumba. Kaptam is egy hét szabad­ságot, hogy hazamehessek az aratást segíte­ni. Hát, ezt a hetet még élek, nem felejtem el. Kora reggeltől késő estig kaszálni kellett. Éj­szaka viszont nem tudtam aludni a fájdalma­imtól. Az édesanyám, meg az öcsém felvált­va cserélgették a testemen a vizes ruhát. Per-' sze az öcsém is kivette a részét a munkából, aki több mint három héten keresztül dolgo­zott a cséplőgép mellett. Ez az aratás győzött meg bennünket ar­ról, hogy az akkoriban alakuló termelőszö­vetkezetek is jobb lehetőséget kínálnak en­nél. A szüleim végül elfogadták a javaslatun­kat és apám belépett a szövetkezetbe. Az ál­talunk választott szövetkezet több mint nyolcezer kataszteri holdon gazdálkodott. A kezdeti nehézségek leküzdése után gépeket vásároltak és egyre jobban ment mindenki­nek a sora. Kialakult a tehenészet, a baromfi- nevelő, a gépi munkások, kertészet létesült. Itt kapott munkát az édesapánk is. Elkövet­kezett az az idő is, amikor nem kellett gyalo­golni a munkahelyre öt-hat kilométert, mert minden terület kapott egy gépkocsit, autó­buszt, amelyek szállították a dolgozókat. Időközben a szüleim, akik népes család­ból származtak, örököltek egy kis földterüle­tet. Az édesapámék nyolcán voltak testvérek. Apám volt a legidősebb, ő dolgozott a legtöb­bet. Az iskolai szünidőben libapásztor, ta­nya kondás volt, vagy ökröket őrzött. Min­dent vállalt, hogy hozzájáruljon a család el­tartásához meg a saját iskolai könyveinek megvásárlásához. A több mint tíz gyerek közül azonban csak hét maradt életben. A nagyanyám egy­szer elmesélte, hogy három fiúgyermeke halt meg egymás után, mind a hármukat Sándor­nak kereszteltette. Szokás szerint az első gye­rek mindig az apja vagy az anyja nevét kap­ta. így lettem én József, mint első gyerek. Áz édesanyámék családjában a nyolc élő gyere­ke mellett hatan haltak meg szülés után, vagy egy-két hónapos korban. Ám de ezek a családok még nem is tartoztak a népesebbek közé, mivel volt olyan ismerősöm, ahol hu­szonkét élő gyereket kellett ellátni. (Folytatjuk) Dombi József visszaemlékezését lejegyezte: PÁDÁR AHDRA:

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents