Nógrád Megyei Hírlap, 2002. június (13. évfolyam, 126-150. szám)

2002-06-07 / 131. szám

Elvesztett út, erdei „zsákmány” Szokás volt nálunk, hogy az esti vacsora ideje alatt és utána is tartott a családi megbeszélés. Az ilyen esz­mecserékben családunk legkisebb tagja is részt vehetett. Szüléink meg­hallgattak bennünket, kérhettünk tő­lük bármit, de csak olyat, amire iga­zán szükség volt. Szerettük és meg­becsültük egymást, bármilyen hely­zetben kiálltunk egymásért. A szere­tet összetartott bennünket. Egyszer az történt, a szomszé­dunkban lakott egy idős férfi roko­nunk. Gombaszedés idején hozott az erdőből egy nagy zsák gombát. Amint hazaért, előbb hozzánk jött be, megmutatta nekünk, mit és men­nyit gyűjtött. Elcsodálkoztunk a sok friss gomba láttán. Kérdezte édes­anyám: - Bátyám honnan hozta? De ő nem árulta el, csak annyit mon­dott: - Titok. Édesanyám sejtette már, rá is kérdezett. Úgy-e a gróf er­dejéből? Pszt! - jött a válasz, ugyanis még otthon sem merte hangosan ki­mondani. Nekünk, gyerekeknek hallgatni kellett erről, mert olyan szi­gorúan őrizték a gróf erdejét, hogy ha valakit elfogtak, annak drága lett volna a gomba, ráadásul még meg is verték. Addig beszélt édesanyám a bátyámnak, hogy egyszer csak elvit­te magával gombát szedni. Beértek az erdőbe, szétváltak. Te mégy erre, én arra. Az erdő sűrű és sötét. Ha megszeded a gombát, itt kint a tisztá­son találkozunk. Kiabálni ne próbálj, mert az őrök rögtön elfognak. A sok szép gomba csábította édesanyámat, beljebb ment az erdőbe. Már egy nagy zsákkal szedett, de elvesztette az utat kifelé az erdőből, és észre sem vette, hogy a nap milyen hirte­len lecsúszott az égről. Az erdőben koromsötét lett. Anyukám eltévedt. Ismeretlen volt az sűrű, nem látott már semmit, csak toronyiránt akart kijutni, de mindig nagy mélység, nagy szakadék fogadta. Már a két­ségbeesés határán volt. Bátyám ha­zaért és csodálkozott, hogy édes­anyám még nincs otthon. Már este 9 óra volt. Aggódtunk érte. Elindul­tunk keresni őt lámpával az egész család. Édesapám is igy látta jónak. Elértük a nagy fekete erdőt. Nem tö­rődtünk mi már azzal, hogy elfog­nak. Kiabáltunk, ahogyan csak tud­tunk négyen egyszerre. Hahó! Anyu, anyu, erre! Egy fél órán át kiabáltunk türelmesen. Egyszer csak ropog a ha- raszt és előjött az édesanyánk a nagy zsák gombával. Mondta is, ha nem kiabáltok reggelig sem tudtam volna kijutni. Örömmel mentünk már ha­zafelé. Édesapám cipelte a nagy zsák gombát, mi meg örömünkben körül­fogtuk édesanyánkat. VÁGVÖLGYI LÁSZLÓNÉ A gellérthegyi sziklakápolnáról Tíz éve, 1992. június 6-án avatták fel újra a gellérthegyi Sziklakápolnát Az őskor óta lakott Szent Iván-bar- lang a Gellérthegy legnagyobb bar­langja, amely a Duna ártere felett 25 méterrel fekszik. A gondolat, hogy itt a Szűzanya tiszteletére engesztelő kápolnát kellene építeni, egy lourdes-i zarándoklaton vetődött fel. A megvalósításhoz, a barlang kibőví­téséhez 1925-ben láttak hozzá, s a robbantások révén csodálatos belső architektúra jött létre. A kápolnát el­ső ízben 1926. május 23-án, pün­kösdkor áldották meg. Az alsó rész­szel tovább bővített kegyhelyet 1931. május 25-én szentelte fel gróf Zichy Gyula kalocsai érsek. A kápolnát a Boldog Özséb által az 1250-es évek­ben alapított pálos szerzetesek gond­jaira bízták, akik 150 év után térhet­tek vissza Magyarországra. A fehér reverendás atyák kolostort építettek a kápolna mellé, s ezt 1934. május 12-én, pünkösd hétfőjén szentelte fel Serédi Justinián bíboros, eszter­gomi érsek. A kegyhelyként tisz­telt kápolna volt 1948-ban Mindszenty József bíboros, eszter­gomi érsek Mária-évi beszédének színhelye - a mintegy 70 ezer hívőt a karhatalom szétverte. A barlangot 1951 húsvéthétfőjének éjszakáján megrohanta az államvédelmi ható­ság, a szerzeteseket teherautóra rak­ta és gyűjtőtáborokba vitte. A „pálos koncepciós per” során Vezér Feren­cet koholt vádak alapján halálra ítél­ték és kivégezték, a többi atyát öt-tíz év börtönre ítélték. A barlangot 1952-ben viharos gyorsasággal, egyetlen éjszaka alatt befalazták. A felső templomot negyven évig teljesen elhanyagolták, a tetőzeten beszivárgott a csapadék, és több szikla is lezuhant a mennyezetről. A barlang kezelését 1978-ban a Főváro­si Fürdőigazgatóság vette át. A hasz­nosítására született elképzelések nem valósultak meg, így 1989-ben is­mét a katolikus egyház birtokába került, az esztergomi főegyházme­gye pedig a magyar pálos rendnek adta át. Az első misét 1989 augusztu­sában mondták a bejárat előtti téren. A mind természeti, mind egyházi, mind műemléki szempontból párat­lan értékű kápolna restaurációja összeurópai összefogással, a Phare- program részeként kezdődött meg a rendszerváltáskor, de több millió fo­rintos felajánlás érkezett magánsze­mélyek és intézmények részéről is. A kegyhely eredeti belső berendezé­sének nyoma veszett - a harangjáté­kot például beolvasztották - így an­nak pótlására pályázatot kellett kiír­ni. A templomnak két része van, a fel­ső, azaz lourdes-i kápolna, amelyet 1992. június 6-án avattak fel, és az al­templom, amelynek helyreállítása már korábban, 1990-ben befejező­dött. A felújítás során 700 mázsa ce­mentet és 16 mázsa műgyantát hasz­náltak fel kőzetszilárdításra, 120 kő­zetcsavarral erősítették meg a meg­romlott állagú sziklarészeket, és egyedülálló, merev acélbetétes, vo­nóvasas vasbetonívvel támasztották alá a bejáratot. A barlang nyílása elé 19x8 méteres kovácsoltvas rácsozat került, rajta a pálosok ősi címerével. Az oltár a pécsi Zsolnay-gyárban ké­szült pirogránitból és eozinból, Sikoty Győző iparművész tervei alapján. A sziklakápolna újonnan kialakított kőpárkányára a millenni­umi ünnepségsorozat idején került Kő Pál mészkőből készült, négy mé­ter magas Szent István-szobra. ___________________________(l«Tn N ehéz lesz abbahagyni... Mindig közösségi ember volt a kazári nyugdíjas Ifjúkorától mindig közösségi ember volt dr. Domonkos Imre kazári nyugdíjas, aki 1946 óta vallja magát szak- szervezeti tagnak.- A különböző állami funkciók ellátása után ke- rültém nyugdíjba. Utána, a négyévi kazári polgármes­teri megbízás lejártát köve­tően szakszervezeti tag­ként folytattam a közös­séggel végzett munkámat. A polgármesteri funkció után a közalkalmazottak­tól átigazoltam a Bánya­ipari Dolgozók Szakszer­vezetébe. A helyi alapszer­vezetünkben 50-60-an va­gyunk, nagyrészt bányá­szok. A korábbi vezetőség lemondása után felkértek, hogy vállaljam el a helyi csoport vezetését, majd elnökké választottak. Tő- zsér Gazsival, aki tagja az elnökségnek, vettük át a többi öt vezetőségi taggal együtt az alapszervezeti munka tennivaló­it. Célul tűztük, hogy a nyugdíjasok köré­ben felértékeljük a szakszervezeti mun­kát. Rendeztük pénzügyi helyzetünket, rendbe tettük azt, amit kell. Aktívan hoz­záfogtunk kapcsolatrendszerünk megerő­sítéséhez. A kazári önkormányzattal közö­sen bányászparkot létesítettünk, megörö­kítettük a kazári hős bányászok emlékét. Szerény keretek között megünnepeltük a bányásznapot, koszorút helyeztünk el az emléktáblán. A kazári szakszervezeti alap­szervezethez tartoznak a rákóczitelepi, a mizserfai, a mátraszelei, a bárnai, az isten- mezejei és a bükkszéki nyugdíjas tagok is.- Helyi csoportként főbizalmi rendszer­ben működnek. Az általuk befizetett tagdí­jakat visszaadjuk, ők döntik el, mire hasz­nálják fel. Mi a tagdíjakat és az országos nyugdíjalaptól kapott pénzt elsősorban a hős bányászok özvegyeinek, rokkantjai- nak adjuk. A nyugdíjas-alapszervezet funkciójának felértékelését nem huszárrohammal való­sították meg.- Megmaradt a bizalmi hálózat, mely ma is jól működik. Egészségi okok miatt újak bevonására is sor került. A Nógrád Volánnal történt kapcsolatfelvétel segítsé­gével valósulnak meg a kirándulások, a gyógyvizű strandokat látogatjuk meg. Az útiköltséget és a belépőt a tagok saját ma­guk fizetik. A kazári alapszervezetben az átlag élet­kor hetven év. Ez meghatározza a lehetősé­geket is. Az országos nyugdíjasszövetségnek 1990-től voltak tagjai. Ta­valy léptek át a Nyugdíjasok Országos Képviseletébe.- A nyugdíjasszövet­ségnél részt vettem abban a jogi bizottságban, mely be­bizonyította, hogy az Or- bán-kormány az 1990. évi nyugdíjemelést törvényelle­nesen vette el. Az ezzel kapcsolatos dokumentu­mokat eljuttattuk az Alkot­mánybírósághoz, mely ne­künk adott igazat. Az akkori kormány nem hajtotta végre az Alkotmánybíróság határozatát. Az elmúlt években a volt Orbán-kormány gyakran mondogatta, hogy teljesíti jogos követelése­inket, de nem lett belőle semmi. A mostani adja vissza azt, amit az akkori elvett. Ezért tagjaink köszönetét tolmácsolom, ugyanak­kor hozzáteszem: jó lenne, ha az egyszeri juttatás növelné nyugdíjalapjukat. A nyugdíjasok Nógrád megyei képvisele­tébe való átigazoláskor Ozsvámé, Marika a salgótarjáni helyi szervezet vezetője meg­kérte dr. Domonkos Imrét, hogy vállalja el a jogi bizottság vezetőjének tisztét.- Elvállaltam, de vissza kell mondanom, közbejött betegségem miatt. Az első vizsgá­latnál azt mondták, hogy a bal szemem megmenthetetlen, a jobbat még meg lehet menteni. Végigjártam az összes klinikákat, egyiknél sem biztattak. Ahhoz kértem az or­vosi segítséget, hogy újra tudjak olvasni. Semmi biztosat nem ígértek. Sajnálom, mert a közösség szolgálata sohasem okozott gondot. Talán még az év végéig bírom. Ne­héz lesz abbahagyni, de muszáj. Időnként a feleségemet kérem, hogy olvassa fel szá­momra a rendeleteket.- Ő jobban tudja, mint én - szól a feleség, aki aktív korában a Váci Senior kazári ruha­gyárában mint szakszervezeti titkár képvi­selte dolgozótársai érdekeit. Dr. Domonkos Imre 1959-ben szerezte jo­gi diplomáját. Több mint negyven évet dol­gozott a közigazgatásban, több állami kitün­tetés mellett birtokosa a Szakszervezeti munkáért elismerésnek is. Mint vezető, mindig meg tudott egyezni a szakszervezeti tisztségviselőkkel. Zsuzsi néni levele Laci, a postás már régen eltűnt az utcasarkon, de Zsuzsi néni még mindig a finom papírú, hosszúkás borítékot szorongatta. Azt hitte, hogy a fiatalember azt a kis nyugdíjemelést hozta, amiről annyit hallott beszélni minde­nütt. De nem, az talán később jön meg - gondolta - helyette kapta ezt a borítékot. Nem szeretett hivatalos levele­ket kapni. Nehéz élete során azt tapasztalta, hogy az ilyen levelek­ben mindig csak bajról, szomorú­ságról, tragédiáról küldenek érte­sítést. Micsoda finom koperta - mor­fondírozott magában, miközben tapogatta, forgatta a borítékot, amelyen bélyeg nem volt, de az áüátszó ablakában pontos volt a címzés. Kétségtelen, neki szánták a levelet. A postai bélyegzőn is tísztán kivehető a feladás dátu­ma. Bement a konyhába, mert szemüveg nélkül nem tudta kibe­tűzni a koronás címer alatti apró szöveget. Feltette az öreg okulá- réját és ámultán olvasta el, hogy. ez a levél egyenesen a miniszter- elnöktől érkezett. Riadtan ült le az ócska heverő- re és ölébe ejtette a kezét. Töp­rengett, hogy felnyissa-e a levelet, vagy ne. Jót jelent vagy rosszat? Miközben törte a fejét az édes testvérhúga állított be sebbel-lob­bal a szomszéd utcából. Már az udvarról hallotta a hangját.- Te Zsuzsi! Itthon vagy-e? Kaptál-e te is levelet? A nyolc évvel fiatalabb húga csak a konyhába érve vette ész­re a heverőn ülő testvérét, aki­nek szólni sem jutott ideje.- Nézd csak! - mondta harag­gal Bözsi, és elébe tartotta a le­velet. Ő azonban nem is a papír­lapot figyelte, hanem a húga má­sik kezében lévő borítékot, amely kiköpött olyan volt, akár­csak az övé. Átlátszó ablakos, hosszú bélyegzős és koronás cí­meres. A meglepetéstől elfulladt hangon nyögte.- Hát te is kaptál? Mit írnak benne? Bözsi dühösen lobogtatta ke­zében a borítékból előhúzott egyoldalas levelet.- Nem szégyellik magukat! Van bőr a képükön ilyesmit kül­deni! Duma az egész, szégyen­telenek! - hadarta paprikavörös arccal a húga. A vékony, a húgánál alacso­nyabb termetű Zsuzsi néni der- medten figyelte Bözsi kitörését s nem értette nagy haragját. Aztán amikor hangoskodó testvére egy levegőnyi szünetet tartott csen­des hangon kérdezte.- Az Isten áldjon meg, miért ez a nagy felháborodás?- Olvasd el te is, aztán majd megtudod! - csattant a másik és lehuppant a heverőre a nővére mellé. Zsuzsi néni a krumplihámozó kis késsel felnyitotta a borítékot és kivette belőle a levelet. Nem tévedés, a megszólítás is neki szól, hiszen ő Bárányos Pétemé, született Varga Angéla. Helység, utca, házszám is egyezik. Lassan, sorról sorra nagy fi­gyelemmel olvasta végig a leve­let. Amikor a végére ért megcsó­válta a fejét, mint aki nem ért va­lamit, aztán újra elolvasta a soro­kat. Végül a várakozó Bözsire né­zett és csak ennyit kérdezett.- Ezzel neked miért van ba­jod? Termetes, rengő mellű húgá­nak az arca hirtelen céklavörösre változott s csak sziszegve jött ki hang a torkán.- Te jótét lélek, tudod, mit tar­tasz a kezedben? Ezt úgy mond­ják, hogy nesze semmi, fogd meg jól!... Zsuzsi néninek egy életre ele­gendő volt ennyi méreg. Ő min­dig békés természetű volt, de ta­lán jobban illett rá a béketűrő ki­fejezés. Miközben a levélben fog­lalt gondolatok kavarogtak a fejé­ben, azon töprengett hogyan nyugtathatná meg Bözsit, aki már kislány korában is mindig veszekedett. Örökös bizalmat­lanságban élt. Mindig csitítani kellett, hogy ne lázongjon ha nem neki van igaza. Kereste a bé­kés megoldást, de nem lelte s ezért egyre jobban hatalmába ke­rítette a belső nyugtalanság. Zsu­zsi néni érzékelte, hogy valami köszönetfélét küldtek neki is. De nem tudta miért, hiszen ő sosem tett mást, mint engedelmesen, mindenbe belenyugvóan élt. So­sem terhelte magát bonyolult dolgokkal, szívesebben engedel­meskedett, ahogyan azt a Bibliá­ból tanulta. Amikor figyelmesebben olvas­ta az írást, megakadt a levél első mondatain. Nem értette, hogy annak a családnak miért nincs jövője, amelyben nem kapnak kellő figyelmet a gyermekek. Bezzeg figyelt ő mind négy gye­rekére, meg figyel most is az öt unokájára. Figyel és szorong, amikor meglátogatják, mert az ölelés, meg a becéző szó mellett csak ritkán jut számukra valami finomság is a kevéske nyugdíj­ból. Az sem fért a fejébe, hogy amelyik családban nem becsülik meg a nagyszülőket, az nem ér­demel boldog jövőt. Hogyan is van ez? A gyerekei becsülik őt, de amikor ki kellett dobni az el­romlott gáztűzhelyét egyikük sem tudott neki adni pénzt egy újra, de még együttesen sem. Ak­kor ők most érdemtelenek a bol­dogságra? Bözsi látta nővére töprengé­sét, növekvő bizonytalanságát. Nem csodálkozott, hiszen Zsuzsi néni sosem foglalkozott ilyen gondolatokkal. Neki elegendő volt, ha az istentiszteleten meg­hallgatta az igét, s abban megbé­kélve tért meg szegényes ottho­nába. Kínlódva, egyedül nevelte fel a négy gyereket, s gyakran a szájától vonta meg a falatot, csak nekik legyen. Támaszát, az em­berét mindjárt a háború után el­veszítette. Számára nem maradt más, mint a testet gúzsba kötő szigor, de még az éjszakai álmait is rendre ellopták a gondok.- Látom, nem érted te ezt az egészet! - hozta vissza a valóság­ba Bözsi hangja. - Hasra ne ess már ez előtt az iromány előtt. Ez is olyan porhintés, meg félreszö- vegelés, mint a többi. Még, hogy a haza jövőjének építésekor rád is, vagy rám is gondoltak? Lehet, de érzed-e ezt? Még hogy a jövő építése közben ránk is gondol­tak, mert a munkánkkal meghi­teleztük a jövőt. Elhiszem azt, hi­szen a mi verejtékes munkánk értéke is benne van az ő mérhe­tetlen gyarapodásukban. Zsuzsi néni csak bámult maga elé. Húgának hangja valahonnan távolról érkezett hozzá.- Persze, hogy nem érzed! - folytatta Bözsi. - Régen volt az, hogy te is elmehettél meleg für­dőre, meg járhattál külföldön is. S ezért alig fizettél valamit. Most próbáld meg! Három-négy havi nyugdíjad sem lenne rá elegen­dő. Akik meg a leveleket írogat­ják, élik ám a világukat. Számo- latlanul szórják a pénzünket. Még hogy az időskorúak méltó­ságáért dolgoztak! Ha nincs pén­zed, vagyonod, vitrinbe teheted te a méltóságodat. Zsuzsi néni nem tudta már hallgatni a szóözönt.- Mondhatsz, amit akarsz. Te mindig elrontod a dolgot a politi­zálással. Nézd csak- , milyen jólesően írnak a végén: Ön és a családja a jövőben is szá­míthat ránk. Es ezt személy sze­rint nekem írták! Bözsi felpattant a heverőről és már csak az ajtóból szólt vissza.- Te ostoba, hiszékeny bo­lond, elment ez a levél milliónyi címre! Számíthatsz rájuk? Várha­tod te azt az örök ítéletig. PÁDÁR ANDRÁS A jogi doktor fiatalabb korában

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents