Nógrád Megyei Hírlap, 2002. május (13. évfolyam, 101-125. szám)

2002-05-10 / 108. szám

Alkonyévek - Nyugdíjasok oldala 2002. május 10., péntek NógrAd Megyei Hírlap - 9. oldal Kihívások időskorban „Van értelme az életemnek!” Az öregedés és maga az időskor világ- probléma, elsősorban az életkor meg­hosszabbodása és a gazdasági-pénzügyi erőforrások korlátossága miatt. Különö­sen igaz ez a megállapítás a gyengén vagy közepesen fejlett országokban, így az Európai Unióba igyekvő országok mindegyike esetében is. Az alábbi írá­sunkban - a teljesség igénye nélkül - jó­szerivel csak felsoroljuk azokat a fe­szültségforrásokat, amelyeket a nem­zetközi szakértők különösen kritikus kihívásként kezelnek. Az Európai Unióba igyekvő Magyaror­szágnak követelményrendszerek, normacso­magok egész sorával kell szembenézni és azoknak a csatlakozás tervezett időpontjáig megfelelni tudni. Ezen kihívások egyike, még ha nem tudni miért, kevesebb szó is ‘ esik róla, hogy a politika és a gyakorlat szint­jén is felismerjük a társadalom elöregedésé­vel kapcsolatos anomáliákat (rendellenessé­geket), és megfelelő válaszokat adjunk rájuk. Sikertelen akciók esetén még annak az esé­lye is fennáll, hogy a konfliktusok elmélyül­nek, s még csatlakozásunk is veszélybe ke­rül. Ezért is érdemes számba venni, még ha a teljesség igénye nélkül is azokat a legfonto­sabb területeket, amelyekre nemzetközi szakértők szerint a politikának haladéktala­nul reagálnia kell. GAZDASÁGI KIHÍVÁS Egyre több forrást kell biztosítani a nyug­díjakra, az egészségügyi és szociális ellátásra úgy, hogy közben kívánatos lenne megvaló­sítani a források korosztályok szerinti igazsá­gos és méltányos elosztását. Nagy erőfeszíté­seket igényel az egészségi állapot további romlásának megállítása, lehetőség szerinti javítása. Különös figyelmet érdemel az egyes társadalmi csoportok közötti - életkörülmé­nyekben, életszínvonalban megmutatkozó - különbségek mérséklése, ezen belül is az időskorúak egyes csoportjai között meglévő differenciák felszámolása. A SZOLIDARITÁS ELVE Törekedni kell a nemzedékek közötti egészséges, szolidaritáson alapuló viszony kialakítására és fenntartására, és ezt orszá­gos és helyi szinteken (kormányzati és ön- kormányzati síkon) politikai célként kell megjelölni. Új, generációk közötti megálla­podások és a források elosztásának módosí­tása szükségeltetik, melynek alapja nem a generációk között a jólétért folyó versengés, hanem az egész életutat átfogó szemlélet kell legyen. így mindenki számíthatna arra, hogy különböző életszakaszaiban a források el­osztása és újraelosztása tekintetében közel azonos elbírálás alá esik. A DISZKRIMINÁCIÓ ELLEN Fokozatosan fel kell számolni az érdekel­lentétek egyik jelentős forrását a kor szerinti diszkriminációt (megkülönböztetést). A diszkrimináció e formája széles körben ta­pasztalható. Társadalmi, gazdasági okokból egyaránt elengedhetetlenül fontos felvenni a küzdelmet a hátrányos megkülönböztetés minden fajtája ellen, egyrészt azért, mert stigmatizál (megbélyegez), másrészt azért, mert az idős embereket megfosztja azoktól a lehetőségektől, hogy részt vegyenek a gazda­ságban, illetve a társadalmi-gazdasági mun­kamegosztás rendszerében. PARTNERKAPCSOLATOK Célszerű és üdvös lenne megfelelni annak a kihívásnak, amelyet úgy lehet megfogal­mazni, hogy hatékony és harmonikus part­nerkapcsolatot kell kialakítani a szolgáltatók, valamint az idős emberek és családjaik kö­zött. Csak ilyen kapcsolatrendszer esetén ér­hető el, hogy a hosszan tartó gondoskodás iránti megnövekedett igények kielégíthetőek legyenek. Tudni érdemes azonban, hogy e kívánatos kontaktus kialakítása pluszforrá­sokat feltételez és olyan szabályozás is szük­ségessé válik, amely ösztönzi a gondozottak bevonását. SZÁMOLNI KELL VELÜK Az idős embereket teljes értékű állampol­gárként kell kezelni, s egyre inkább aktív résztvevőkként számolni velük. Új felfogásra van szükség a mai helyett, amely az öregem­bert a politika passzív alanyának, választó­nak, gondozottnak, betegnek feltételezi. Az egészségügyi és szociális ellátáson túl széle­sebb értelemben is érdemes elgondolkodni azon, hogyan lehet jobban bevonni az idős embereket a munkamegosztás rendszerébe, a közéletbe és - horribile dictu - még a dön­tésekbe is. Foglalkozni kell azzal, milyen szerepeket lehet és kell kialakítani, amelyek biztosítják számukra a részvételt és az ön­megvalósítást. Ezek azok a legfontosabb modem európai normák, amelyek átvétele, adaptálása nem tűr halasztást. E sorok írójának reményei szerint e kihívások nem ismeretlenek az ala­kuló új kormánykoalíció előtt sem, s kellő szociális érzékenységgel belátható időn be­lül jó eséllyel többségük realizálható is lesz. Ha már mindez három - rendszerváltás utá­ni - kormánynak nem jutott osztályrészül. BARÁTHI OTTÓ Májusfa fogadja az érkezőt Pék Ottóné salgóbányai otthonának be­járati kapujánál. Bent a lakásban példás tisztaság és rend, mely ott­honát szerető tulajdonosra vall.- Öten voltunk testvérek, ebből négy lány. Én va­gyok a leg­idősebb - pergetjük vissza az éveket a nyugdíjas hölggyel, aki már az első percek­ben sejteti, hogy vérében van a közösségi érzés, az emberek segítése, szolgálata. - Ti­zennyolc éves voltam, amikor férjhez mentem. Édesanyám hiába mondta: - Ne menj hozzá, nem való ő neked! Tiltottak is tőle. Tudja, hogy van, ami­kor az ember fülig szerelmes...? Nem sokkal később bebizonyosodott, hogy édesanyámnak igaza volt. Min­den testvérem otthon volt, amikor há­romhetes kisbabával hazamentem. Édesapám bányász volt, annyit nem keresett, hogy kellően el tudja látni népes családját. Hogy pótoljak vala­mit, az erdészethez, a csemetekertbe jártam dolgozni. Tizenhét évet töltött a vendéglátás­ban, egy évet húzott le egy építőipari raktárban. Azután salgóbányai postás kézbesítőként beteg lett, gerincsérvre megműtötték, ami azzal járt, hogy a postai munkát abba kellett hagynia. Utána az akkori szolgáltatónál tele­fonközpontos lett. Innen ment nyug­díjba hét évvel ezelőtt.- Csendes, hűséges dolgozó vol­tam mindenütt. A vendéglátónál a vállalat jellegéből adódóan hol ide, hol oda helyeztek. Akkoriban jól ment az üzem. Nadinkának hívtak. Onnan kaptam a nevemet, hogy Ró­nafaluban, ahol laktunk az iskola mellett, az ottani tanárnak így hívták a lányát. Édesapámnak nagyon meg­tetszett a neve, s így lettem én is Nadinka... Mint a Vöröskereszt-szervezet tit­kára, sikeres véradó napokat szerve­zett, bálokat rendezett, de egyéb kö­zösségi rendezvényeket is tudhat ma­ga mögött.- A báli bevételből segélyeztük a rá­szorultakat. Amikor megkérdezik tő­lem, hogy miért cselekedtem így, csu­pán azt mondtam: nagyon szerettem az emberekkel foglalkozni, a mai na­pig is közel állnak hozzám. Szervez­tem gyermeknapokat, idősek találko­zóját, nem volt olyan, aki nemet mon­dott volna kérésemnek. Sokat jelentett, hogy második férjem mindig mögöt­tem állt és segített. Ő 19 évet húzott le az acélgyárban, ahonnan rokkant nyugdíjasként került nyugállomány­ba. Sohase mondta, hogy ne csináljam a közösségi munkát, de időnként a gyerekeknek megjegyezte, anyátok megint készül valahová... Titkár ko­romban jobban összetartottak az em­berek, nagyobb volt az egyetértés, a családon belül pedig különösen... Amikor a postánál dolgoztam, az ügyvitelben megüresedett egy hely, amit Bácskai Károly, a salgótarjáni posta akkori vezetője ajánlott fel ne­kem. Kislányom akkor érettségizett, őt javasoltam magam helyett. Ő jelenleg Salgóbányán a posta vezetője. Nadinka alapító tagja a helybeli idősek klubjának, ahová minden rendezvényre meghívják. Annak idején ta­nácstag is volt. Büszkén mond­ja, hogy dr. Fancsik János főor­vos úrral létrehozták a Salgóbányai Baráti Kört. Ta­valy ősz óta a Nyugdíjasok Nógrád Megyei Képviseleté­ben tevékenykedik. A települé- .sen sok a kisnyugdíjas, sokan havi 19-22 ezer forintból él­nek. Azok érdekeikért is tevé­kenykedik.- A salgótarjáni József Attila Művelődési Központban vol­tam egy rendezvényen, ami­kor a buszra várva találkoztam az Ozsvár házaspárral, a nyug­díjas-képviselet vezetőivel, és megkértek, hogy jöjjek hozzá­juk, dolgozzunk együtt. Egyébként korábban jó barát­ságba kerültünk egy nyaralás kapcsán. Igent mondtam. Ami­kor közöltem ezt a gyerekeimmel, csak annyit mondtak, édesanya, maga tudja mit bú el, menjen, legalább nem lesz egyedül... Akkoriban nehezen tö­rődtem bele férjem elvesztésébe. Har­mincnégy évig éltünk együtt, megér­tésben. Időbe telt, míg tudomásul vet­tem a társtalanságot, a magányt. Csak az tudja, mi ez, aki benne él. Amióta a képviseletben dolgozom, teljesen más vagyok. Van értelme az életemnek, úgy érzem szükség van rám, és na­gyon sokat jelent, hogy számítanak a segítségemre. Pedig nem dicsekedhet az egészsé­gi állapotával. Az orvosok szerint a bal oldali sérvoperáció után most a jobb oldali lenne az esedékes. Gyerekeivel együtt végigjárta a felvételhez vezető utat, ennek ellenére sem feküdt a kés alá. Ennek kapcsán került szóba, hogy hálátlanok-e az emberek?- Én ezt nem állíthatom, nem pa- naszkodhatom. Amikor hozzák a sze­net, a fát, akkor nemcsak lányom és vejem, hanem a szomszédok is segíte­nek. Tavaly rendbe tették a kerítése­met. Nem tudom, hogy másutt hogy van, én viszont csak ezt tudom mon­dani. Három unokám közül az egyik már megnősült. Az egyik kislány a sal­gótarjáni gépipari technikumba jár. A másik unoka Miskolcon a határőrisko­lát választotta. A családi együttlétből fakadó szeretet, megértés egyik közeli példája május elseje volt, amikor kö­zös bográcsozással töltöttük el a na­pot. V. K. Pékné lány korában Postásként segít a levél elolvasásában is Majd' hatvan év munka emlékeiből (7.) Egy el nem fogadott tegeződés Egy alkalommal, amikor a szövetkezetben jártam, jön ám az agronómus, hogy baj van. Az emberek nem tudnak trágyázni, mert nincs villa. Bejárták az egri, a gyöngyösi, meg a környékbeli vasboltokat, de sehol nem lehet kapni. Hallgattam egy darabig, néztem a töprengő elnököt, aki hirtelen megkérdezte, hogy nem mi gyártjuk ezt a szerszámot? Bólintottam, hogy igen. Felcsil­lant a szeme és azonnal kért öt­ven darabot. Megegyeztünk, hogy másnap ebből nem lesz semmi, de né­hány napon belül küldünk száz darabot. Hazatértem után beszél­tem a főnökömmel, hogy segítsé­get várnak tőlünk a gazdaság­ban. A raktárban hevert néhány köteg villa, amit azért tettek félre, mert nem ütötte meg az ex­portmércét. Ezek csak szépséghi­bás darabok voltak, de külföldön nem lehetett értékesíteni őket. Telefonáltam a szövetkezetbe, s már jöttek is a villákért. Bélyeg­zővel átvették, s kezdetét vehette a trágyázás. Az elnök nem győzött hálál­kodni, amikor náluk jártam, min­dig faggatott, mikor viszem el már hozzájuk a gyári vezetőket. Említettem többször is az igazga­tónak, de mindig ódzkodott tőle. Végül megunta a célozgatást és beleegyezett, hogy velem és a fő­osztályvezetővel ellátogat a szö­vetkezetbe. Másnap indultunk volna, amikor a telefonközpontból utá­namszóltak, hogy azonnal men­jek a telefonhoz, mert keres az egyik külkereskedelmi cég. Meg­feledkeztem róla, hogy reggel én kértem a beszélgetést hengerhu­zal-szállítás ügyében. Eltartott tíz percig is a beszélgetés. A gépko­csiban ülő igazgatóm megrovón tette szóvá a kényszerű várako­zást, de amikor elmondtam neki milyen ügyben kellett intézked­nem, nem szólt többet. Igen szívélyesen fogadtak, aho­gyan illik, magyarosan, minden jóval. Az elnök tájékoztatott min­ket a helyzetükről, s elmondta, hogy két hete megkezdte munká­ját az új borpalackozójuk. Vé­gignéztük a korszerű palackozót, majd egy kisebb helyiségbe kala­uzoltak bennünket az üzem mel­lett lévő pincébe. Az első osztályú berendezés láttán elmondták, hogy erre a helyre kizárólag csak külföldi vendégeket hoznak. Bármerre tekintettünk minde­nütt osztályon felüli dolgokat lát­tunk. Tisztaság, rend uralkodott. Első osztályú útjaik voltak, olyan gépkocsijuk, amilyen nagy cégek­nek is csak ritkán akkoriban. Tör­tük a fejünket a látottakon, de megtudtuk, hogy a termelőszö­vetkezetnek tiszteletbeli elnöke volt az Elnöki Tanács elnöke. Ezt hallván már nem csodálkoz­tunk... A szövetkezeti elnök késő dél­után sűrűn nézegette az óráját, amikor valahonnan ott termett két muzsikus cigány. Akkor már nem lehetett gátat szabni a jó­kedvnek. Néhány óra után az el­nök meginvitált minket a saját pincéjébe, ami nem messze volt a közöstől. Barátom végigsimítja a homlo­kát, kortyint egyet a félédes vörös borból és mosolyogva folytatja.- Az igazgatóm nagyon jól érezte magát és pertut akart inni velem. Én persze tisztelettudóan tiltakoztam, de nem lehetett elté­ríteni a szándékától. A dolog meg­történt, de én sosem tudtam te­gezni. A hangulat egyre emelke- dettebb lett, elkezdődött a nótá- zás is, majd az egész társaság meglátogatta az elnökhelyettes pincéjét is. Érdekes, hogy egyikünknek sem ártott meg mindez, pedig ugyancsak kóstolgattuk a jobbnál jobb borokat. Ez bizonyára azért történt így, mert az ebédet is fel­szolgáló asszonyok mindig a leg­jobb pillanatban tűntek fel. Nagy tálcákon hozták a zamatos húso­kat, a savanyúságot, puha kenye­ret, így aztán egyikünknek sem lett semmi baja. Csupán az viselte meg a társaságot, hogy későn ér­keztünk haza. Elköszönéskor mindegyikünk sajátos ajándékot, palackolt bort kapott a szövetke­zeti látogatás emlékére. Ez a hosz- szúra sikeredett látogatás azon­ban nem jelentette azt, hogy más­nap reggel kivétel nélkül pontos időben ott legyünk a munkahe­lyünkön. Azt is megtudtam, hogy az igazgató volt az első, aki közü­lünk másnap bement a gyárba. Érdekes, egyenes ember volt egyébként. Amikor hozzánk érke­zett sokan beszéltek róla minden­félét. írtak neki számos levelet is. Azokat a leveleket, amelyeken nem szerepelt aláírás, bedobta a papírkosárba. Ha aláírt levelet ka­pott, az íróját magához hívatta. Ugyanakkor azt a másik személyt is, akiről a levél szólt. A levélírót kikérdezgette, s amikor elmondta a véleményét, jelzett a ütkámak, megkérdezte, hogy a másik sze­mély jelen van-e. Amikor az is be­lépett az igazgatói irodába, leül­tette őket egymással szemben. Az igazgató felolvasta a levelet és megkérdezte, hogy így van-e, ahogyan a levélíró állítja. Bizony, nem minden esetben volt igaz, amit a levélíró írt, de több esetben beigazolódtak az állítások. Nem volt gyorsan döntő fő­nök. Amikor mondtam neki vala­milyen ötletet, meghallgatott, s csak annyit mondott, hogy más­nap visszatérünk rá. Eltelt az egy nap, amikor felhívott, hogy végig­gondolta, amit mondtam és elfo­gadja a véleményemet. Volt ne­kem olyan igazgatóm is, aki per­ceken belül döntött. Ő nem ilyen volt, bármiről is kellett döntenie, előbb „megrágta”, mielőtt ki­mondta volna a döntést. Egy alkalommal három fontos dologgal is megbízott. A kijelölt határidőre jelentettem neki, hogy minden feladatot megoldottam, noha az egyik gondokat okozott, mert csak titokban hajthattam végre. Felkapta tekintetét, és szi­gorúan kérdezte, hogy miért? Megmondtam neki, hogy az egyik felelős beosztású személy rossznéven vette, hogy én bele- avatkozok annak az ügynek az in­tézésébe, amire igazgatói megbí­zást kaptam. Nem szólt semmit, tüstént az irodába hivatta az ille­tőt és a jelenlétemben csak annyit mondott neki, hogy vegye tudo­másul, a gyárban mindenldnek az igazgató parancsol. S ha valaki­nek az igazgató kiad egy utasítást bármilyen munkára, azt senki sem akadályozhatja. Emögött sem volt más, mint annyi egyéb ügy mögött, mint a féltékenység. Szerencsére régen történt. Nekem nem lett belőle bajom, noha az illető sokáig orrolt rám ezért. Én mindig azt tartot­tam, hogy a kiadott feladatot a gyár érdekében, a lehető legjob­ban hajtsam végre. Ami pedig a vezetőkkel való kapcsolatomat illeti, világéletem­ben beosztott katonája voltam a hazai iparnak. Majd hatvan év munka tapasztalatai alapján me­rem állítani, hogy sikerült becsü­lettel helytállni. (Vége következik) PÁDÁR ANDRÁS

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents