Nógrád Megyei Hírlap, 2002. május (13. évfolyam, 101-125. szám)

2002-05-07 / 105. szám

4. oldal - Nógrád Megyei Hírlap MEGYEI KÖRKÉP 2002. MÁRCIUS 7., KEDD Folytassa Anettka! Mi is a gagyi ma hazánkban? Egy ifjú nógrádi hölgy, aki felrúgja a szokásjogot és a tekintélytiszteletet Fedetlen kebleivel érdeklődést keltő, erotikus töltésű műsoraival hódító, jobb híján a testével karriert csinálni akaró dilettáns, a médiumok „igazi” sztárjai­nak szinte egyértelmű rosszallását ki­váltó, semmiből jött, de mindent akaró, morális fékektől megfosztott magamuto­gató, médiakultúránkat (le) minősítő személyiség - szól a számtalan, irigyei és kritikusai szerinti vélemény Anettkáról. Arról, a megyénkben szüle­tett 29 éves jelenségről, a hazai bulvár­sajtónak állandó témát adó botrány- hős(nő)ről, aki szinte naponta jön elő, jópofa, csipkelődő, sokkoló ötleteivel, botránkoztatja meg a közvélemény egy részét. De kicsoda is valójában ő, akit földijei jó részének nyilatkozata alapján nemrégiben faluja szégyenének neve­zett „oknyomozó” riportjában egy bul­várlap? Az alábbi interjú után az olvasó eldöntheti: betegesen kötözködő, lelep­lező és pellengérre állító „kiállhatatlan szörnyeteg”, vagy csak szokatlan, a ha­zai toleranciaszintet most még meghala­dó jelenség e Fehér Anett ?!- Kedves Anettka, árulja el előre megírt forgatókönyv szerint provokálja-e nézőit és hallgatóit, neves média- és közéleti szemé­lyiségeket, vagy csak úgy spontán?- Inkább az utóbbi, de ahhoz is provo­kálni kell engem. Én mindig csak másod­szorra lépek, eddig kivétel nélkül úgy esett, hogy valakik támadást intéztek elle­nem, az Anettka-jelenség ellen. Ha a szak­ma, vagy annak egy része nem óhajt elfo­gadni, ezzel csak megkönnyítik a helyze­temet. Aztán itt van a Gagyi című médiafi­gyelő műsorom, melyben bármiről, bárki­ről elmondhatom a véleményemet. A lé­nyeg talán az, hogy úgy vagyok kitalálva - ha lehet ezt mondani - hogy tökéletesen olyan legyek, amilyen valójában is vagyok. Például most sem azért vagyok így öltöz­ve, mert tv-felvétel van, mert én vagyok „az Anettka”. Ha három évvel ezelőtt talál­koztunk volna, mondjuk a Duna Plázában, ugyanígy néztem volna ki, az igazi öüet az, hogy valaki olyan legyen, amilyen. Ez az, ami ugyanis nem nagyon sikerül a mai tévézésben. Az imázsteremtés elkerülte az eddigi élete­met, nincs rá szükség, egymás után jön­nek a dolgok - ha tetszik botrányok - azo­kat nem én gerjesztem.- Honnan az ötlet, hogy félmeztelenül vezessen tv-műsort?- Nyilvánvalóan mindenkinek helyzet­be kell kerülni ahhoz, hogy személyiségét ki tudja bontakoztatni. Természetesen sem volt iskolámban, a Madáchban, sem máshol nem lehetett volna így megjelen­ni, viselkedni. Minden embernél, főleg té­vés vagy médiaszemélyiségnél az a fon­tos, hogy amikor helyzetbe kerül, akkor felvállalja-e saját maga elképzelt képét, melyben jól érzi magát. Teljesen felesle­ges egy gimi, vagy falu életét felbolygatni, amikor még nincs olyan helyzet. Más­képp van ez a televíziózásban. Egyszer már megírhatta volna valaki, de ha nem tette, most kérdésére öné az alkalom, hogy megtudják az emberek, én nem azért lettem ilyen, mert műsoraim van­nak. Mint már említettem, előzőleg ma­gánemberként is ugyanilyen volt a ruhatá­ram. Mondhatnám, a civil életből sétál­tam be így a műsorba. A másik: félmezte­lenül sosem vezettem műsort. Ez egy ál­landóan visszatérő tévhit, valószínű csak a szájhagyomány miatt van, azért mert kevesebben lámák, mint amennyien beszélnek rólam. Igaz volt egy műsor, ahol nem is félig, ha­nem teljesen meztelen vol­tam, de hát az egy erotikus műsor volt, és nagyon furcsán nézett volna ki, ha abban nem így mu­tatkozik valaki. Egyéb tévés megjelenésem­nél is többnyire ilyesmi van rajtam, amiben ön most lát és fényképez. A vetkőzős prob­lémakör odáig fajult, hogy rendszeresen azt hallom visz- sza, meztelenül, széttárt lábakkal vezetek műsort. Valószínű az emberek azt szeretnék látni, amiről képzelegnek!- Már csak azért, mert egy nemrég megjelent riportban „Anettkafalvának” csúfolt szülő­helyén - a cikk írója szerint - meg­lehetősen vegyes kép alakult ki önről, igaz az ön reakciója sem volt hízelgő volt falujabeUjeirőL Ráadásul úgy, hogy azokat az adókat, ahol műsorai futnak, itt nem lehet fogni. Az emberek hajlamosak arra, hogy egy egy fénykép alapján annak külsőségeiből többnyire téves erkölcsi kö­vetkeztetéseket vonjanak le. Ha az em­beri értékekről esik szó, ön miket tart fontosnak?- Igen szerény elmének kell ahhoz kell híveket toborozni, különösen nem, ha a műsor extravagáns jellegű. Nem na­gyon maradtak barátaim a falumban. Ha néha hazamegyek, az történik, hogy aki a szüleimmel vagy velem találkozik, gra­tulál. A negatív vélemények nem szem­től szembe jönnek. Azt a hangulatot - amit az egyik bulvárlap hangoztatott, hogy a falu szégyene lennék - én nem ta­pasztaltam, nem derült ki ottani beszélge­téseinkből. De nem is tudná­nak befo­lyással lenni pályafutá­somra, arra még a szülé­sem tud­tak rábe­az lenni, hogy valaki maradéktalan örömmel nézzen körül Neműben, amit csak az említett cikkíró szerint csúfolnak Anettka­falvának. Nem szerencsés pont akkor, amikor politika szintjére emelkedett a város és falu ellentétének feszegetése, de mégis el kell mondani, hogy egy új szel­lemű tévézésnek nem pont kis falvakban s z é 1 n i , hogy mjt te­gyek, vagy mit ne csináljak, holott ők nehez­ményezték, főleg az erotikus műsoromat. Ez egyébként ebben az évben már nincs, így némileg megnyu­godtak a kedélyek. A jellemhibákról szólva: a gyávaságot tartom a legrosz- szabbnak, mert a hős egyszer hal meg, a gyáva naponta. Ami viszont szerintem a legszebb érték, az a hűség - saját ma­gunkhoz és azokhoz, akik megérdemlik!- Egy nyilatkozata szerint nem szívesen válaszol faluját, korábbi iskoláit és életét firtató kérdésekre, pedig hát itt nálunk, Nógrádban mire másra lennének kíváncsi­ak az olvasók? Például arra, hogy érezte magát gimistaként a tarjáni Madáchban, falujában a Cserepes kocsmában...- Ez a „Cserepes” témakör azért tetszik nekem különösen, mert azután épült, amikor már nem is laktam otthon! Ké­sőbb egyszer-egyszer betértem oda vala­miért, de hogy estéket töltöttem volna ott el? Sosem jártam kocsmába! Ami a salgó­tarjáni iskolai éveimet illeti, a Madáchban voltak barátnőim, de nem tartom velük a kapcsolatot és bár az első osztálytalálko­zón még ott voltam, tavaly már nem mentem el. Meg kell mondjam, nincse­nek fantasztikus és gyönyörű élményeim a Madách gimnáziumról, ellentétben az egri főiskolai évekkel. A tanárok, mint egy telefon után megtudtam, azért nem nyilatkoznak rólam, mert nem ismerik a műsoraimat. A bulvársajtót el lehet olvas­ni, de nem lehet tudni, mennyi belőle igazság! Az egy más dolog, hogy félretéve a szokásos vidéki rossz- ízűséget, úgy is lehetne közelíte­ni a dolgokhoz, mi nem látjuk a műsorokat, de drukkolunk érte, sok szerencsét hozzá! Min­denesetre úgy gondolom, egy médiaszemélyiség nem azért teszi a dolgát, hogy volt iskolái büszkék legyenek rá.- Még mindig a mindenki által kedvelt magánéletbeli vájkálódásoknál maradva, beszélne arról, amit volt ba­rátnője, falubelije, Mónika mondott egy megvágott tv- show-ról, miszerint ön ott vál­lalta, hogy leszbikus?- Jaj, ez nagyon aranyos, az RTL Klub Mónika-showjáról van szó és ezt már bárki láthat­ta. A leszbikus szó egyáltalán el sem hangzott, az ereded, vá- gatlan felvételen sem! Nem va­gyok leszbikus, de ha az len­nék, akkor nem titkolnám. Nem tudom, régi ismerősöm - ugyan­csak Mónika - akit barátnőmnek tekintettem, de ezek után át kell ér­tékelnem a dolgokat, honnan szedte ezt?- Az intim szférát érintő indiszkrét kér­dés után most jöjjenek a szakmai vonat- kozásúak. Például a hírhedt „kivonulás” jelenetről, amikor a kíméletlen kérdések, vélemények, ajánlatok hangzottak el. Nem gondolja, hogy az ön kihívó stüusa gerjesztette ezeket? Mert hát ugye, aki sze­letvet...- Nem gondolom így, abból kiindulva, hogy például egy sánta ember látványa nem indíthat senkit gúnyolódásra, mint ahogy egy alulöltözött nő látványa sem jo­gosít fel senkit arra, hogy olyan telefono­kat engedjen meg magának, amilyenek jöttek. Lehet, hogy ez bizonyos emberek­nek provokatív. Ha valakinek valami nem tetszik, ott a távkapcsoló...- Egy ilyen magabiztos személyiséget, mint ön, zavarba lehet e hozni egyáltalán?- A fent említett témakörben nem, de ezzel a dologgal egyébként elértünk egy roppant fontos territóriumhoz, és annak akartunk véget vetni, hogy elhara- pódzanak a dolgok. Mivel én vagyok a', egyetlen független hazai média személyi­ség, ezzel azt akartuk prezentálni, nincs senki, szerkesztő, tv-igazgató, ORTT, egyebek, aki megszabhatná, mit tegyek, illetve mit nem a saját műsoromban. Hogy ez döbbenetes másoknak, nagyon sajnáljuk. Csak azoknak a megélhetési té­vézésben utazó klikkeknek furcsa, akik a régi, posványos, 40 évvel ezelőtti televízi­ózásban nőttek fel. Amivel pedig valóban zavarba lehet hozni, az például a hazudo- zás, a rosszindulat.- Úgy néz ki, ön olyan exkluzív, arisz­tokratikus elit klubba szeretne bekerülni, ami megcsinált tagjaival nem szívesen lát­ja, sőt lenézi, kitaszítja. Ráadásul az önt ért támadásokra reflektálva „Gagyi" cím­mel egy olyan műsort is csinál, melyben egy-egy hazai tévés produkciót vesz górcső alá...- Én egy parányi tévéből indultam, és mire a nagy adók, a médiamogulok, gőgös klikkek kissé későn, de észbe kaptak, már jelenséggé váltam, és az ország alig 15 szá­zalékán fogható kis tv jelentéktelen mű­sorvezetőjéről már az ország nagy része beszélt. Úgy lettem sztár, hogy ahol nem is láttak, ott is beszélnek rólam. Meg is kere­sett már az összes jelentős csatorna, de a tárgyalásainkból kiderült, nem én kellet­tem nekik, hanem egy báb, akiből azt kre­álnak, akit ők akarnak. Nem öltözködhet­tem, nem viselkedhettem volna úgy, ahogy akarok, nem lehetett volna önállón gondolatom, jöttek volna a szokásos súgó­gépek, a dizájnerek, úgy és olyan sztárt fa­ragtak volna belőlem, aki fölött ők diszpo­nálhattak volna. Ezt természetesen kapás­ból elutasítottam, így taktikát váltva in­kább meghívnak különböző műsorokba.- Nem fél attól, hogy ezek után minden­ki ellenségévé vátik?- Nem kaptam senkitől segítséget, hogy sztárrá váljak, így mitől kellene félnem? Maximum az történhet, hogy nem leszek valamelyik kereskedelmi tv sztárja. De azt ma már meg kell szokni ezeknek a gőgös és hiú nagy embereknek, nincs olyan, hogy kis tévé. Onnan is jöhetnek sztárok, nem úgy van, hogy valamelyik testületi tv- ből valakik eldöntik, ki legyen a sztár.- Végül egy minket, nógrádiakat mind­ezeknél is jobban érdeklő záró kérdés: meg­hívás esetén vállalna e például agy salgó­tarjáni, vagy bátonyterenyei fellépést, hogy megcsodálhassuk leplezetlen bájait?- Természetesen, boldogan! _______________________________________________(SATIS) V eres Pálné nyomában Vanyarcon De csak ez volt, a sárba, porba fulladt, szívszakasztó dombokkal teli Nógrád...” Jobbágy Károly Madáchról írott szép sora jutott eszembe, miköz­ben Vanyarc felé autóztam. Ugyanezeket a „szívszakasztó dombokat”, a Cserhát gyönyörű lankáit láthatta Madách is Veres Pálné kúriájához közeledve. Márpedig sűrűn megtette ezt az utat, hogy eljusson talán az egyetlen igazán neki való szelle­mi közegbe, eszmét cserélni egy értő, rokon lélekkel. Azzal a céllal indultam el Vanyarcra, hogy megtudjam, mennyire él még Veres Pálné em­léke a községben. Kedves útitárs­nőm is akadt Pusztai Beáta balas- sis diáklány személyében, aki úgy érzem, mindvégig igen nagy szere­tettel kalauzolt végig szülőfaluján. De hát mit is tudunk a falu leg­híresebb lakójáról? Veres Pálné Beniczky Hermin a 19. század egyik legnagyobb ma­gyar asszonya, igazi nagyasszony volt. A korán árván maradt leány­ka nem részesült valódi nevelés­ben, s egész későbbi élete arról ta­núskodik, hogy keményen igyeke­zett pótolni az elmaradt tanulmá­nyokat. „Ismereteket vas-szorga­lommal gyűjtöttem, de fájdalom, nem tudtam, hogyan lehessen ezekhez rendszeresen jutni. Legjob­ban mulattam, ha tudományos és közlékeny emberrel találkoztam, kitől valamit tanulhattam. ” Ez a rendkívüli tudásvágy, mely környezete fölé emelte, vezethette el Madách Imréhez és alapozhatta meg kettejük barátságát. Madách már a '40-es évek vé­gén többször megfordult a vanyar- ci birtokon barátjával, Szontagh Pállal. Veres Pálné leánya, Szilárdka úgy emlékezik vissza, hogy 1854-55 táján, házassága fel­bomlása idején Madách egyre töb­bet időzött Vanyarcon. Máig nem bizonyított, barátság­ról vagy szerelemről volt-e szó, a költő és a kastély úrnője között. Az e korszakból született versek min­denesetre arra engednek következ­tetni, több volt ez puszta vonza­lomnál. Balogh Károly, Madách életrajzírója, „egy meg nem neve­zett férjes asszonyhoz tiszta és le­mondó hangon írt” költemények­ről beszél. „A költő lelke ollyan idegen olly fájó e mesterkélt föld felett, Hogy olly rokon lelket, minő tiéd, Találni rajta szinte jól esett. Feledtem, hogy férjed van, és a férj Egész valódhoz tart igényt, jogot” - olvashatjuk a Még egy szó hozzá - című versben. Annyi biztos, hogy a vanyarci kúriában való találkozások, termé­keny viták mindkét félre nagy ha­tással voltak. Madách hatalmas műve, Az ember tragédiája, „Évá­ja” sokat őrizhet Veres Pálné voná­sából. Beniczky Hermin pedig ép­pen Madách 1864-es székfoglaló beszéde hatására indulhatott el azon az úton, mely a nők nevelésé­nek, felemelésének gondolatáig vezetett. A székfogláó beszédében kifejtett „a nő alárendelt” felfogás­sá dacolva, ezzel szemben hoz­hatta létre Veres Páné 1869-ben az Országos Nőképző^ Egyesületet, az első leányiskolát. így válhatott a 19. sz. egyik legnagyobb nőáakjá- vá, a nőnevelés elindítójává. S vajon hogyan emlékezik Beniczky Herminre, ez az ősi, már a X. században is létező település? Először a Veres Pálné Áltáános Iskolába látogattunk el, mely nem­csak az 1400 lakosú Vanyarc gyer­mekeit okítja, de szirákiakat, bérieket, egyházasdengelegieket is. Ez a jelenleg 180 fős intézmény a Dessewfy-kastélyból költözött az új, modern épületbe 1983-ban, s ekkor vette fel Veres Páné nevét is. Az iskola falai között dombormű és fáiújság emlékezik meg a nagy névadóról. Pintér László, aki csak egy éve ál az intézmény élén, igen kedve­sen, közvetlenül fogadott. Bár nem nógrádi származású, úgy tűnt, fel­tett szándéka, hogy továbbvigye a hagyományokat, folytatva az elődei által megkezdett utat. Minden év­ben megrendezik a Veres Pálné-na- pokat. Ilyenkor vetélkednek a gye­rekek Veres Pálné életéből, de kitá­gult e négynapos rendezvény álta- lános hagyományőrző napokká. Mivel Vanyarc szlovák község, az iskolában szlovák nyelvet is ok­tatnak, a diákok még szlovák éte­lek főzéséről is számot adnak. (Hálottam a híres krumplieledel, a gánca receptjét is...) Nagyszerű képzőművészeti al­kotások születnek e rendezvény- sorozat kapcsán, taváy az egyik tanuló egy igazi vanyarci paraszt­házat rekonstruát annak teljes be­rendezésével együtt. Csodálatos fotókat láttam, díjat nyert boldog gyermekekről, a diá­kok átá elkészített pompás ételek­ről, viseletbe öltöztetett babákról. Jó lehet a vanyarci iskolába jár­ni. Itt nemcsak a tananyag átadása a fontos, hanem a nevelés, egy bi­zonyos értékmegőrző szemlélet kialakítása is. Ifjú útitársnőm büszkén mutat­ta meg a millenniumi emlékpar­kot, melyhez meredek lépcsősor vezet fel. A világháborús halottak neveit, s a Vanyarc történelmét megörökítő táblák mellett Veres Pálné emléktáblája előtt is megáll- hattunk. A borús, esős időben felmen­tünk a település temetőjébe. A fa­lu legmagasabb dombjára épült e temető, lenyűgözőién szép kilátás tárult a szemünk elé. A dombról egész Vanyarcot beláthattuk. Ve­res Pálné kerítéssel körülvett sírja a temető kiemelt helyén, egy fa alatt fekszik, nem is temetkeztek melléje. A férj, Nógrád vármegye egykori főjegyzője, valamint ve- jük, Rudnay József is e kriptában nyugszik. A kripta kerítésén nem­zetiszínű szalagok, koszorúk so­rakoznak. Utunk következő állomása a 19. századi Beniczky-kúria volt, ami most magántulajdonban van.' A romos épületet most kezdik fel­újítani, egy része már el is ké­szült. A tulajdonosok dicséretére legyen mondva, a négyoszlopos kastély eredeti állapotát szeret­nék megőrizni. A birtokot, ahol a legendás fa áll - ami alatt a száj- hagyomány szerint Madách a Tragédia részleteit felolvasta Ve­res Pálnénak - sajnos nem láthat­tuk. Irigyeltem Mikszáthot, aki 1844-ben bejutott e falak közé, s a Pesti Hírlapban meg is örökítette élményeit, a költői kastélyhoz ha­sonlítva a ház szellemét. „A vanyarci kastélyban gyakran megfordul a poéta, íróféle, sőt ta­lán az is megesik, hogy a nem po­éta is azzá lett ott...” Most, hogy magam is arra jártam, a ház asszo­nya sokat beszélt Madáchról, le­gendák ezek már mind a mi szép hegyeink közt, de ezekben a szo­bákban ő még élni látszik, itt egy- egy tárgy, valami csekélység, ami az övé volt, ott egy árnyas hely, ahol legjobban szeretett ülni. A fa­lon az arcképe, a kályhán a szobra, a dobozokban egy csomó levél...” Hazafelé a kocsiban Bea arról mesélt, milyen izgalommal készült fel a Veres Pálné és Mikszáth Kál- mán-vetélkedőre annak idején. Megemlítette a babamúzeumot is, mely a vanyarci viseletét örökíti meg, s elmondta, az iskola igazga­tóhelyettesének, Ferik Pálnénak, mennyire szívügye Veres Pálné. Mialatt beszélt, azon tűnőd­tem, milyen jó, hogy vannak ilyen pedagógusok, s léteznek a múltra, értékekre, a hagyományra ennyire fogékony fiatalok. Talán még nincs veszve sem­mi...! SZABÓ ANDREA

Next

/
Thumbnails
Contents