Nógrád Megyei Hírlap, 2002. május (13. évfolyam, 101-125. szám)
2002-05-03 / 102. szám
2002. MÁJUS 3., PÉNTEK Nógrád Megyei Hírlap - 9. oldal | mérnmésmMmmm l Majd’ hatvan év munka emlékeiből (6.) Ózdról esetenként irányvonatot kellett indítani azért, mert nagyon rossz volt a hengerhuzal-ellátásunk. Ennek az volt az oka, hogy az ózdi gyár nem győzött exportra termelni, meg a belföldi igényeket ellátni. Az ózdiaknak el kellett látni az építőipart, a fémtömegcikk-ipart hengerhuzal alapanyaggal. A salgótarjáni gyárnak meg kevés jutott. A gyárban annyira lefogyott az anyag, hogy minden műszakra kicentizték az alapanyagot. A végén pedig a létszámot is csökkenteni kellett, különben leállt volna a dróthúzó üzem. Amikor az ózdiak a mi méreteink gyártására álltak rá, összeállítottunk huszonötharminc vagonnal. Persze ott kellett lenni vagy nekem, vagy a kollégámnak. S amikor elkészült a várt mennyiség, a MÁV-val elintéztük, hogy indítsanak irányvonatot Salgótarjánba. Elaprózva, két-három vagononként veszedelmes volt küldeni, mert akkor Miskolcon, Hatvanban és itt, a nagyállomáson is napokig vesztegeltek a vagonok. Ezért találtuk ki, hogy valamelyikünk a helyszínre utazik, kivárja a teljes mennyiség legyártását és irányvonatot indít haza. Persze a vonatot sem lehetett magára hagyni. Az anyagbeszerző az irányvonat paklikocsijában utazott az indulástól a megérkezésig. Ő sem unatkozott, mert minden vasúti csomópontban intézkednie kellett, hogy ne várakozzon a szállítmány órákig, hanem mielőbb indítsák tovább. A salgótarjáni nagyállomáson már valamivel könnyebb volt a helyzet, innen gyorsabban az acélgyárba tolatták a vagonokat. Egy-egy ilyen irányvonatos kiküldetés beletelt harminc, harmincnégy órába is - jegyzi meg, és most már csak mosolyog az emlékeken. - Nyáron könnyebb volt a dolog, a hidegben bizony a mozdonyon melegedtünk. A gyár igazgatója, meg az illetékes főosztályvezető már a fűrészkapunál várta a vonatot, hiszen már Hatvantól sürgették az érkezését. Ugyanis, ha késnek néhány órát, a délutános műszaknak már nem lett volna munkája. Amikor betolatott, az igazgató Más a barátság és más a munka gratulált és megköszönte a munkát és három nap pihenőre küldte haza a barátomat. Abban az időben esetenként a veszekedésig fajult az ózdi termelési főnökkel egy-egy szállítmány megszerzése. Persze az indulatok csak addig tartottak, amíg a szállítmány el nem indult Salgótarjánba. Aztán egyszer csak az ózdi termelési főnök is az acélgyárba érkezett, igazgatónak. Amikor erről faggatom egy ideig, csendesen mosolyog, mintha csak az emlékeit keresné. Említi, hogy nem volt ez olyan egyszerű dolog, mivel az illető sehogyan sem akart Salgótarjánba jönni. Az illetékes miniszter háromszor is felrendelte magához, de csak nem akarta elvállalni. Én a minisztertől tudtam a dologról, mert jól ismertük egymást. Én még Ózdon gratuláltam neki a kinevezéséhez. Nagyon meglepődött és kétkedve nézett rám, de amikor elmeséltem neki, hogy mi történt a minisztériumban, már nem kételkedett. Egy hétfői napon érkezett meg az új igazgató, a vállalati Moszkviccsal hozta egy emberünk. A vendégház előtt álltak meg. Aznap éppen magánügyben indult valahová, amikor az érkező új igazgató meglátta és magához intette. Arra kérte, hogy kísérje be a gyárba, ne egyedül menjen. Az új emberrel való kapcsolatáról szabódva beszél, végül csak elárulja, hogy egy kicsit több is volt ez a kapcsolat, mint főnök-beosztotti viszony. Hiszen előfordult olyasmi is, hogy egy társaságban koccintottak. Ám de a barátom arra mindig kényesen vigyázott, hogy a munkában, hivatalos helyen a főnöknek járó tiszteletet adja meg az igazgatónak. Említi is, hogy a másik anyagbeszerző egy alkalommal megfeledkezett magáról és egy minisztériumi ember társaságában lévő igazgatót tegezve a keresztnevén szólította. Baj nem lett belőle, de az igazgató egy más alkalommal értésére adta, hogy a munkahelyen nem a baráti viszonyok érvényesek. Mivel lakása nem volt, néhány hétig a vendégházban lakott. A barátomat és főnökét arra kérte, hogy minél többször legyenek nála. Ilyenkor a salgótarjáni körülményekről informálódott, a pártbizottságok és a tanács vezetőiről érdeklődött, hiszen senkit sem ismert. Tőlük érdeklődött a vállalat vezetői gárdájáról is. Az új igazgató alapjában véve visszahúzódó ember volt. Kijelentette nekik, hogy sehová nem megy, hogy senkinek nem szerzi meg azt az örömet, hogy őt italosán lássa. Nagyon is vigyázott arra, hogy bele ne essen valamilyen veszedelmes mulatozásba. Kijelentette, hogy őt nem fogják látni szórakozóhelyeken, egyébként sem volt csavargó természetű, jobban szerette a diszkrét baráti társaságot. Az új igazgató nagy érdeklődéssel és becsvággyal látott munkához. A barátomat mindjárt több feladattal is megbízta. Egy hónap határidőt adott neki például, hogy az irodaépület bejáratának átalakításához szükséges burkolólapokat beszerezze. Bosszantotta, hogy a gyárudvar sáros volt, ezért újabb feladatul kapta, hogy nagyméretű vaslapokat szerezzen be. Nehezen, de részletekben sikerült Budapestről megszerezni a szükséges mennyiséget. A súlyos lapok elhelyezésében aztán egy katonai alakulat is segített az acélgyáriaknak. Az anyagbeszerzők az ipari gyártáshoz szükséges anyagok beszerzésén túl segítséget nyújtottak a baráti körnek, a közvetlen munkatársaknak az ünnepekre szükséges italok felkutatásában és a finom borok, pálinkák hazafuvarozásában is. Ebben is - mint annyi minden másban - a legnagyobb szerepet' játszotta az ismeretség. A barátom egy alkalommal segített egy falusi gyereknek a salgótarjáni ipari iskolába való felvételéhez. Ennek a fiúnak a keresztapja volt az egyik mátraalji szőlőtermelő közös gazdaság elnöke. Ez a kapcsolat kellemes volt mindkét félnek, s hosszú ideig gyümölcsözött. Egy alkalommal nagy bajba jutott ez a gazdaság, mert a trágyázáshoz szükséges villákat nem tudták sehol megvenni. A vasboltokból kifogyott ez a nélkülözhetetlen paraszti szerszám. A barátom ezt megtudva itthon mindjárt akcióba lépett. De ez már egy másik történet. (Folytatjuk) PÁDÁR ANDRÁS Abban az időben kiegyensúlyozatlan volt az alapanyag-szállítás. A legtöbb esetben a gyártónál veszekedni, harcolni kellett, hogy időben megérkezzen a hengerhuzal, vagy az abroncsacél. Folytak a nagy építkezések, mindenhol dolgoztak, egymás elől vitték el az alapanyagot a cégek. Virágoskertemben járok-kelek, figyelem a kedves növényámet. Esteledik, ilyenkor erősebbek az illatok. A lenyugvó napot most felhő takarja el, a nárciszok megrezzennek az esti szélben, aranyszínű fejük békésen hintázik a vékony szárakon. Elgondolkodom: soha többé nem lehetünk azok, akik tegnap voltunk. Valaki elmegy közülünk, szenvedni fog vagy meghal, esetleg elmagányosodik. A jövő ismeretlenül nyújtózik eWttünk, nem olyan lesz, amilyennek elképzeltük, amilyennek kívánjuk vagy terveztük. Hiába is félünk tőle, eljön életünk utolsó állomása is, ahol megpihenhetünk. Ehhez is kell viszont a szeretet: szeretni kell saját magunkat. Ha elfogadjuk azt, hogy már megöregedtünk, s nem tudjuk ellátni magunkat, ntit tudunk még tenni? Mivel már én is idős vagyok, érdeke, milyen lehet az idősek otthona? Egyik jó ismerősöm már vagy öt éve ilyen otthonban él. Gondoltam, meglátogatom, s így is tettem. Azon a helyen példás rend fogadott, a gondozók kedvesek, mosolygósak voltak. Úgy láttam, Utolsó állomás szeretettel teljesítik az idős ember minden kívánságát. Hozták a finom ebédet, s láthattam, amint mindenki jóízűen elfogyasztotta A szoba négy lakója ezután elbeszélgetett. Akit meglátogattam, mondta is nekem: a családom körében sem volna jobb, sőt ezt a gondoskodást sem tudnák neki megadni a hozzátartozói. Dolgoznak s a mindennapi rohanásban arra már nem telne az idejükből, hogy őt is körüljárják. Úgy tűnt, belenyugodott, hogy ez így van. Semmit sem várva, semmit sem kérve élte, éti unalmas napjait. Találkozásunkról eszembe jutott, milyen kareset is tudunk az öregekről. A gyermekeket megértjük, tudjuk, mitől félnek és mire vágynak, de az olyanokról mint szegény ismerősöm, aki napról napra ott ül az ágya szélén, nem is sejtjük, mit gondolnak. Vajon ezek az idős emberek észreveszik-e hogy látogatóik ásítanak és az órát nézik, mikor telik le a látogatási idő? Gondolnak-e arra, hogy azért jönnek hozzájuk, mert az illem, a kötelesség ezt kívánja Otthonlakó ismerősöm sima, nyugodt tekintete mögött nincs más csak apró fájdalmak és furcsa kényelmetlen emlékképek sorozata a múltból. Fájt nekem is, a látvány, ahogyan feküdt, lehunyt szemmel, talán el is aludt közben. Sápadt arcán mosoly suhant át. Nem messze tőle, egyik lakótársa könnyei között nyelte le a kis ebédjé... Meg is kérdeztem tőle, talán fáj valami? Azt felelte, igen, az fáj, hogy a lélek is megöregszik és nem úgy fogjuk fel a dolgokat, amint kellene, s fáj, mert őt nem látogatja senki, nincsen gyereke. Beszélgettem kicsit vele, mire megnyugodott. Azt mondta maga olyan, mintha a rokonom lenne, olyan szépen beszél hozzám. Látogatásom végén mind a négy ágyról búcsút intettek felém. Igen nekik ez már az utolsó áüomás, de azért még itt is jó kicsit elidőzni. VÁGVÖLGYI LÁSZLÓMÉ Hajdani fazekasfalu nyomai A fővárost elkerülő MO-ás körgyűrű új szakaszának építését megelőző feltárásnál, Vecsés közelében egy hajdani fazekasfalu nyomaira bukkantak a régészek - közölte Tari Edit, a munkálatokat irányító Pest Megyei Múzeumi Igazgatóság régésze. A szakember elmondta, hogy a leletek tanúsága szerint a területen valaha szarmaták éltek. A régészeti emlékek azt bizonyítják, hogy a Kárpát-medence e táján az I. században felbukkant, keletről jött, iráni eredetű lovas nomád népcsoport Vecsés közelében telepedett le, pásztorkodott, majd később a rómaiakkal kereskedett. A területen nyolc régészstáb összesen száznegyven szakembere dolgozik, s munkájuk nyomán sok égetőkemence és rengeteg selejtes agyagedény került a felszínre, bizonyítva a hajdani fazekasfalu létezését. A föld alól régi lakóhelyek, utcasorok, tűzhelyek, tárológödrök vonalai bontakoznak ki, s a régészek ékszereket és római pénzeket is találtak. Az értékek egy részét múzeumba szállítják, néhány leletet azonban csak igen költséges módon, óriási földlabdával lehetne elmozdítani 1500-1800 éves helyéről. Ez utóbbi leletekről fotókat, videofelvételeket', rajzokat készítenek, pontosan dokumentálják azokat a további elemzőmunkához. A régészek mellett geológusok, talajtani kutatók is dolgoznak a helyszínen, hogy még többet tudjanak meg az adott korról, természetföldrajzi viszonyairól. Megtaláltak egy ellopott bibliát Megtaláltak egy bibliát, amelyet még 1990-ben loptak el a vizsolyi templomból - olvasható a rendőrség internetes honlapján. A közlés szerint a Borsod-Abaúj-Zemplén Megyei Rendőr-főkapitányság és az Országos Rendőr-főkapitányság nyomozói állampolgári segítséggel a napokban Budapesten foglalták le azt a bibliát, amelyet több másikkal együtt még 1990-ben tulajdonítottak el ismeretlenek. Az értékes nyomtatott bibliákra akkor - egy kivételével - a bűncselekmény elkövetése után rövid időn belül rábukkantak. A most megtalált bibliát a rendőrség visszaadta a vizsolyi templom tisztelendőjének. A rendőrség a nyomozás érdekeire hivatkozva bővebb információt egyelőre nem közölt. Idén február 10-én ismeretlen elkövetők ismét behatoltak a vizsolyi templomba, és onnan eltulajdonítottak egy több millió forintot érő bibliát. A rendőrség 3 millió, a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma pedig 1 millió forintot ajánlott fel a nyomravezetőnek. Anyák napja az idősek klubjában A zagyvapálfalvai Aranykor idősek klubja a közelgő anyák napja alkalmából tegnap délután két órai kezdettel anyák napi megemlékezést tartott. Az Arany János Általános Iskola 1/d osztályának tanulói, a Nyitnikék óvodások műsorral, Nyerges Luca és Bállá Boglárka kétszólamú dalokkal köszöntötték a nagymamákat. Angyal Alexandra és osztálytársai (Tátika) táncokkal, dalokkal kedveskedtek az időskorúaknak. Szlovacsek Gyuláné, a Salgótarjáni Egészségügyi és Szociális Központ igazgatója mondott ünnepi köszöntőt. A klub gondozónői virágot nyújtottak át a megjelenteknek, majd megvendégelték őket. Kézimunkázó csapat a klubban „Küldhetnének egy kocsira való pulóvert, azt is feldolgoznánk” Az 1994 óta működő szé- csényfelfalui idősek klubjának legidősebb tagja a 92 éves Kaposvári Bertalanná, a legfiatalabb pedig Oláh Attila 34 éves rokkantnyugdíjas.- A beiratkozottak száma tizenhat. A kimaradó idősek és az elhalálozottak helyébe újabbak léptek, egyébként húsz személy befogadására épült a klubunk - mondja Kuris Béláné gondozónő, aki az intézménnyel kapcsolatos minden feladatot ellát. Korábban az endrefalvai mezőgazdasági szövetkezet irodájában dolgozott, mint tb-ügyintéző, illetve képesített könyvelő. A példás rendet, tisztaságot tükröző közösségi hely nappali intézmény, ahol nemcsak ebédet kapnak az idejárok, hanem hetenként kétszer fürdési lehetőségük is van. A bekerüléshez szükséges belépési nyilatkozathoz - a gondozási kérelmen kívül - szükséges mellékelni a nyugdíjasszelvényt, valamint azt az orvosi igazolást, mely szerint a kérelmező a közösségben megjelenhet. A napi étkezésért (csak ebéd) a nyugdíj mértékétől függően 120-240 forintot kell fizetni.- Aki nem tud eljönni ebédelni, annak személyesen is szívesen viszem ki - mondja a gondozónő, aki egészségügyi szakközépiskolában érettségizett. Az ebédet a helybeli óvodából hozza az önkormányzat falugondnoka. Ő intézi a klubtagok ügyes-bajos dolgait; elhozza a gyógyszereket, ha megkérik, akkor vásárol, de otthonosan mozog az endrefalvai postahivatalban is. Ágikával, a gondozónővel történő előzetes beszélgetés után a nappaliban lévő klubtagokkal váltogatjuk a szót. A 92 éves Kaposvári Bertalanná ölében egy szétszedett pulóver. A fonalat bontogatja és gombolyítja fel.- Nekem itt jó, otthon unatkozom. Itt elbeszélgetünk - mondja, miközben a fejtést egy pillanatra sem hagyja abba, majd kisvártatva hozzáfűzi: - faliszőnyegeket, lábtörlőket készítenek belőle, klubtársaim: Kincses Sándorné, Bódi Miklósné, Bódi Andrásáé, Licskó Zoltánná, Kuris Malvin, Kuris Ferencné, Kuris Andrásné.- Ő inget és nadrágot is varr - mutatnak klubtársai Kovács Andrásnéra, aki szerényen megjegyzi: kézimunkázok is. A faliszőnyegeket lábtörlőket otthonra, a rokonoknak, az unokáknak csinálják.- Klubunknak is csináltunk - szólnak közbe egyszerre többen is. Kuris Ferencné férje elhalálozása után került a klubba.- Itt lakom közel, a másik utcában. Mivel egyedül nem jó, kedvet kaptam a belépéshez. Három gyermekem van, a megye különböző településein laknak. Mindannyian nagyon jól megvagyunk, jól érzem magam. A beszélgetés azt az első benyomást erősítette meg, hogy egyetértésben töltik napjaikat az idesereglettek.- Jó velük, önállóak - állítja a gondozónő, majd így folytatja: jól érzem magam köztük. Olyan, hogy máshová kívánkozzak, nem fordult meg gondolataimban. A beszélgetés palettája igen széles körű. A tv-ben bemutatott műsoroktól kezdve a politikáig, a mostani életlehetőség és a korábbi konkrét időszak főbb jellemzői, sok minden szóba kerül. Elsősorban a jó dolgokra emlékeznek. Kuris Andrásné a közelmúltat visszapergetve határozottan kijelenti: - Akkor volt jó, amikor működött a tsz. Sokunknak munkát adott. Nyugdíjunkat is annak az időszaknak köszönhetjük.- Kevés a nyugdíjunk - mondják többen, majd hozzáfűzik - az árak viszont állandóan emelkednek. Ha olcsóbban akarunk vásárolni, akkor Szécsénybe kell utaznunk. Ebéd után egyre többen kapcsolódnak a beszélgetésbe. Karcagi Antalné 1985-ben került nyugdíjba az akkori Salgótarjáni Síküveggyárból. Szerinte a mai ebéd finom volt. Szavait a jelenlévők is megerősítik, majd hozzáfűzik: nem csak ma. A gondozónő még kiegészíti azzal, hogy bőséges és gazdag a választék. Kis idő múlva újra a benti munka, az ágyelők és a fali díszek kerülnek szóba, miközben készítésüket egy percre sem hagyják abba.- Küldhetnének nekünk egy kocsira való pulóvert, azt is feldolgoznánk - kért szót Licskó Zoltánné a többiek egyetértése mellett.- Megyek, mert jön a festő - áll fel foteljából az ápolt egyik klubtag. Őt követi nem sokkal később Kuris Andrásné, aki azzal köszön el, hogy a kerítés építését kell befejezni. V. K.
