Nógrád Megyei Hírlap, 2002. március (13. évfolyam, 51-75. szám)
2002-03-26 / 71. szám
4. oldal - Nógrád Megyei Hírlap TÜKÖR 2002. Március 26., kedd CSALÁDI Volt egyszer egy zenekar Rövid időutazásra hívjuk az olvasót, azt ajánlva: lapozzuk fel együtt az LGT Nagy Képes Kottás Emlékkönyvét: „Amikor még volt vönaljegy és átszálló is, amikor Che Guevara volt a sztár, amikor a Riviera környéki egyetemekhez vezető utcák falán még ott volt a felirat és a lázadó francia diákság az esténként megvilágított pálmafák alatt kicsiny robogókon és virágmintás Citroen CV2-ben ülve várta a forradalom újraindítását, amikor Yoko és Linda már szétzilálta a Beatles-t, amikor Berger kopaszon Vietnamba indult és a csökkenően optimista budapesti napfényben kék nyakkendős kisdobosok siettek az évzáróra a kétütemű autók édes bűzében és nem is tudták, hogy 1 ezüst nyár közeledik, akkor a VII. kerületi Dob utca 46/B bauxitbeton pincéjében 1 zenekar próbált, és nem is olyan sokára játszani kezdett és lemezének hátulján 1 kis fehér mozdony békésen ázott az akváriumban, és úgy hívták, hogy Locomotiv GT. A kis mozdony egyre több vizet zavart, mert az akváriumból kibújva állandóan a szabad levegőn akart pöfögni. 1971. augusztus 7-én a New Musical Express egyszer csak azt írta: „THE NEXT ROCK SENSATION COULD COME FROM THE EAST!” Hogy is volt az annak idején, 1971-ben? Miként is jött létre a máig legendás Lokomotív GT? Az új zenekar az Ifjúsági Magazin előző évi szavazásán élen végzett zenészekből szerveződött: Frenreisz Károly a Metróból és Presser Gábor az Omegából, a gitáros Barta Tamás a Hungáriából. Dobosnak Frenreisz metrós zenésztársát, Brunner Győzőt javasolja, de végül Laux József az első szóra otthagyja az Omegát az új együttesért. A zenekar „ötödik tagja” Laux felesége, Adamis Anna. Hivatalosan április 6-án jelentik be, hogy megalakult a Locomotiv GT. A zenekar neve a mozdony erejére és munkabírására, valamint a versenyautók (Grand Tourismo) gyorsaságára utal. Júliusban rendezik a bemutatkozó koncertet, szeptemberben megjelenik az első kislemez - Boldog vagyok / Ha volna szíved majd októberben a Kertészeti Egyetem dísztermében megnyílik Tolcsvayék és az LGT közös klubja. Novemberben a zenekar Japánba utazik a tokiói World Popular Song Festivalra. Decemberben megjelenik az első nagylemez. És most idézzünk fel egy nem is olyan régi időszakot, az 1997-es esztendőt: ekkor jelenik meg Somló Tamás új lemeze, Semmi cirqsz címmel. A lemez első dala Pres- ser-Dusán szerzemény, a Zenebeszéd. Ebben a számban Pici zongorázik és énekel is, a dal kifejezetten LGT-s hangulatú. A lemez megjelenésekor sajtótájékoztatót tartottak a Fészek Klubban, itt a rengeteg újságíró és zenészbarát között feltűnik Pici, James és Laux is. Ezt követi egy hosszú Somló-interjú a Z Magazinban, amiben beszél az LGT-ről is: „Anno, amikor ezt a zenekarosdit abbahagytuk, majdhogynem fölösleges lépés volt, szerintem. Mert mi voltunk az egyetlen olyan csapat, akik nem vesztünk össze, csak valahogy kihűlt az egész: a zenekar energiája, az alkotóközösség. Azt kellett volna mondanunk egymásnak, hogy szünet! Egészen addig, amíg jobban nem érzi magát mindegyikünk. Akkor volt a rendszer- meg szemléletváltozás, mindenki el volt foglalva a polemizálással, a demokráciával, az új gazdasági megoldásokkal. Mi is csak bámultuk, hogy mi történik körülöttünk. Nem csak a régi formák, az emberi kapcsolatok is megváltoztak. Még ma sem tudja senki, hogy hova fejlődnek a dolgok, gondolj csak az elmúlt öt-hat év romló gazdasági helyzetére. Újra kell értékelni mindent, meg kell próbálni ebbe a mai világba beilleszkedni, ami mindenkinek nehéz tanulmányút. A csapat a film révén (Sándor Pál Volt lxl zenekar című, bő kétórás filmje - a szerk.) most megint elkezdett együtt dolgozni, és csak néztünk egymásra - nem idegenül, hanem kicsit bánatosan, hogy mi is az oka, hogy letettük a lantot. Amikor a stúdióban az új lemezemen dolgoztam, egyszer csak megjelent a Pici azzal, hogy itt a nóta, hívd fel a Dusánt, majd megírja a szöveget. Másnap megint megjelent, még kaját is hozott, beszélgettünk... harmadik meg negyedik nap is eljött, és én csak csodálkoztam. Teljesen olyan volt köztünk a viszony és a hangulat, mint tíz-tizenöt évvel ezelőtt a Loksi-műhelyben, amikor lemezen dolgoztunk, vagy próbán. Csak az a nagy bánatom, hogy nem vettünk fel mindent, mert hihetetlen dinamikával zongorázott. Végül sokat felhasználtunk a tanácsaiból, a tapasztalatokból. Végighallgatta egy-kétszer a készülő művet, és mondott fontos szempontokat, amikre mi nem is figyeltünk. Kimondottan olyan húsz évvel ezelőtti tempóban szólt hozzá a dolgokhoz, teljesen önzetlenül, jóindulatúan. Nagyon élveztem azt a pár napot...” Valószínűleg kevesen gondolnak arra, hogy amikor egy-egy cukrászkészítményt fogyasztanak, valójában a múlt iránti nosztalgia oltárán is áldoznak. Ezeket a süteményeket ugyanis a „boldog békeidőkben” volt idő kitalálni, és ami a legfontosabb, nyugodt polgári körülmények között fogyasztani. Sült alma Josephine módra Napóleon császár első felesége volt Josephine (1763-1814). A sült alma Josephine módra elegáns desszert. A beáztatott aszalt gyümölcsöt tizenöt percig forraljuk. A tejet felfőzzük, beleöntjük a rizst, sót, cukrot adunk hozzá és hagyjuk kihűlni. Ezután szétosztjuk négy tányérra. Az almák magházát kivágjuk, vajjal bevonjuk, majd cukorral meghintjük. Vajjal kikent tepsiben előmelegített sütőbe tesz- szük és húsz perc alatt megsütjük. Tálaláskor az almákat a tej- berizsre helyezzük, cukorral meghintjük és. meglocsoljuk málnasziruppal. Hajdan volt nagyszerű ízek... Gerbeaud-szelet Gerbeaud Emil cukrász és csokoládégyáros volt. Németország, Franciaország és Anglia több nagy cukorüzletében dolgozott. 1884-ben Magyarországra jött, és Kugler Henrik budapesti cukrászüzletéhez társult. 1907-ben a nemzetközi sütő- és cukrászipari kiállítás elnöke lett. A Gerbeaud- szelet készítéséhez darált dió-cukor keveréket használunk, amit a tepsiben egymásra tett, lekvárral megkent tésztalapra szórunk. A megsült tésztát aztán olvasztott csokoládémázzal bevonjuk, majd hosszúkás szeletekre vágjuk. Sacher-torta A bécsi kávézók és cukrászdák örök kedvence Franz Sacherről, Metternich herceg kuktájáról kapta a nevét. Egy alkalommal, amikor a főszakács kimenőt kapott, Sacher a herceg magas rangú vendégeinek csodálatos vacsorát készített. A legenda szerint különösen a desszert aratott sikert: a Sacher-torta, amelyet névadója később tovább tökélesített. A Sacher-torta elkészítéséhez a tortaformában sült tésztát három lapba vágjuk, a lapokat barackízzel összetöltjük. Tetejét és oldalát forró barackízzel megkenjük, majd csokoládé ízű és színű fondánnal bevonjuk. Dobostorta Feltétlenül ki kell próbálnia annak, aki nem akar kimaradni valami igazán magyarosból. Dobos C. József szakács és csemegekereskedő volt, ezen kívül nagy sikerű író is, aki tizenöt, a cukrászatról és a szakácsmesterségről szóló könyvét németül írta meg. Híressé vált tortáját az 1885-ös országos kiállításra készítette: „A négy tojást a porcukorral, vaníliás cukorral megmelegítjük és ha meleg, addig verjük habbá, amíg ki nem hűl. Közben a teavajat a kakaómasszával jól kikeverjük és hozzáadjuk a 3 dkg olvasztott kakaóvajat. Ezután hideg, tojásos habot és a kikevert vajat összeöntjük, ismét kikeverjük és megtöltjük vele a tortát. Az olvasztott cukorral bevont lapot húsz részre osztjuk. Felrakjuk a krémmel bevont torta tetejére, oldalát krémmel körbekenjük és dermedés után • -w . szeleteljük.” Esterházy-torta A múlt században politikusként tevékenykedett Esterházy Pál, aki külügyminiszter, majd Ferenc József moszkvai képviselője volt. Valódi ínyencként élt, ugyanakkor azonban nem tudni, ő maga találta-e ki ételeit, vagy az ismeretlen szakácsmester nevezte el kreációit Esterházy- ról. A torta mindenesetre igazán különleges: az oldalt édes morzsával beszórt, mandulás krémmel ízesített torta tetejét fehér fondánnal vonják be, ezen pedig csokoládészínű fondánnal képeznek márványos felületet. Miniszoknya, trapéznadrág Divat és változás elválaszthatatlan egymástól. Mégis, ha az ember betöltötte a negyvenet, rájön, hogy nincs új a nap alatt, a divatszakmában is, akárcsak a természetben, örök a körforgás. MINISZOKNYA. A hetvenes évek elejének kirobbanó találmánya volt a Mary Quant által tervezett miniszoknya. A polgárpukkasztó mini nemcsak a fiatal lányok és nők körében aratott elsöprő sikert, de a férfiak is nagy lelkesedéssel fogadták, különösen, ha az „alig szoknya” hosz- szú, karcsú lábakban folytatódott. MAXI SZERKÓ. Sokan járnak a mai fiatalok közül bokáig érő kabátban, szoknyában. Mint annyi más, ez sem újdonság, a hetvenes évek mini-divatját ugyanis mi más követhette volna, mint a maxi. A legjobb az volt, amikor a miniszoknyához maxikabátot húztunk, így legalább nem fagyott le a térdünk télen. Azért a maxi divatja jóval rövidebb ideig tartott, mint a minié, ami nemcsak a többletköltségekkel magyarázható, hanem a maxiszoknyával járó kényelmetlenségekkel is. TRAPÉZ- ÉS CSÖNADRÁG. A hatvanas évek csőnadrágjait jobbára csak „cipőkanállal” lehetett felhúzni, olyan szűkek voltak. Lehajolni - mivel akkor még nem voltak olyan elasztikus anyagok, mint ma - életveszélyes volt bennük. Aztán néhány év múlva megjelent a trapéznadrág, ami akkor volt igazán menő, ha a szára alul olyan bő volt, hogy eltakarta a cipő orrát. MAGAS TALPÚ CIPŐ. Aki azt gondolja, hogy a mai kor találmánya az emeletes talpú cipő, szandál, ami pár éve olyan nagy divat volt, hogy még vicc is született erről, az nagyon téved. Magas talpú lábbelit már az ókorban is viseltek a színészek, de a hetvenes évek lánykái is. A magas, fa- vagy műanyag talpú, savanyúcukor színű vinilből készült szandálok óriási sikert arattak a fiatalok körében. TŰSAROK VAGY TELITALP. A lábbeliknél maradva, tűsarok és telitalp olyan gyakran váltogatja egymást a divatban, mint a hegyes és vágott orr. Ki ne emlékezne a mai negyvenes, ötvenes korosztály közül a lábat nyomorgató hegyes orrú, magas sarkú cipőkre, amiknek'maximum a pedikűrösök örültek, lévén, hogy ugrásszerűen megszaporodtak a tyúkszemek. Ezért (is) fogadta nagy lelkesedés a hegyes orrot követő egyenes, vágott orrú, alacsony talpú lábbeliket, amik nem voltak ugyan túl kecsesek, de annál inkább kényelmesek. FKÉ- Biztos vagy benne, hogy itt van? — kérdezte.- Nem tudom, de itt kell lennie valahol — válaszoltam. A jeges szél szembefújt, az a híres utca nagyon, de nagyon hosszúnak tűnt, nem lehetett látni a végét. Magam sem tudtam pontosan, hogy mit akartam ezzel az egésszel, beszélni róla pedig végképp nem tűnt életszerűnek. Harmincöt évvel ezelőtt ezen a környéken volt a Beatles főhadiszállása, itt készültek a híres számok az Abbey Road stúdiójában, és ez volt az első lemezem tőlük, azt hiszem, hatodikos voltam: a borítón egy zebrán mentek át szépen, libasorban a fiúk. Ez biztos. És láttam néhány hónapja a tévében, amikor Harrison halálakor a rajongók a ház kerítésénél vir- rasztottak a gyertyák lángjánál. Fiatalok, akik talán még nem is éltek a Beatles létezésekor, és hát tényleg, amikor magam is feltet- Négy ember átmegy a zebrán. Nem ismertük őket soha. ■ tem azt az első lemezt a lemezjátszóra, már régen nem is volt nevezetes helyszínhez. Igaz, a együtt a zenekar. közeli metrónál, a Beatles nevét Arra gondoltam, hogy eltéved- viselő kávézóban árultak bögré- tem, mert közben a házak falát fi- két és pólókat, de a tárgyak nyil- gyeltem, valami jelzést, emléktáb- ván nem helyettesítették azt az lát vagy ilyesmit kerestem, de időt, bár az érzésnek, hogy igen, Nosztalgia nem láttam semmi hasonlót, amikor egyszer csak észrevettem a fehér épületet, a stúdiót, és előtte azt a híres gyalogátkelőhelyet. Megvan, mondtam, és megálltam, hát ez az, néztem szerteszét, mintha megtaláltam volna valamit. Hogy végre... De nem történt semmi. A buszok, a gyalogosok és az autók folytatták útjukat. Először átmentem a híres zebrán egyedül, aztán meg vissza, odaléptem a fehér kerítéshez, ahol néhány felirat azért felidézte a fiúk emlékét, de amúgy semmi. Úgy éreztem, nincs sok közöm ehhez a pont ott voltam azon a helyen, mégiscsak köze volt nem csupán a múlthoz, de ha úgy vesszük, a jövőhöz is: amennyiben azt lehet majd mondani egyszer, amikor már minden másképpen lesz, de az a zebrás fotó megmaradt, hogy egyszer régen valami örült rohangált ezen a gyalogátkelőhelyen, megállt, nézte kicsit a házat, aztán továbbment. Vagy. Hallgatja az ember teszem azt Frank Sinatrát, akinek mostanában nagy divatja van újra, sorra adják ki a különböző válogatásokat és átdolgozásokat, például a Sommethin' Stupid című szomorkás dalt, amit feleségével, Nancyvel énekelt, s amit olyan közelinek érezni valahogy, talán a hangjukat, pedig sem Frankie-t, sem Nancyt nem ismertük az ötvenes-hatvanas években, nem szerettünk semmiféle nőket, mert mondjuk nem is éltünk akkor, mégis úgy hallgatjuk például a New York, New York című nótát, mintha otthonunk lenne az a hatalmas város, és ismernénk az utcáit, kocsmáit, pedig az életben egyszer sem voltunk New Yorkban, és ha el is mennénk oda, hiába. Ott állnánk csak, és néznénk. Hogy miért és hogyan? Egy láthatatlan kapcsolat? Megnézni a házat csak úgy? Feltenni a lemezt? Nem mondani semmit, s rábízni magunkat valamire: a véletlenre vagy másra? Nosztalgia? Valami butaság? Mintha szembejönne veled az utcán egy ismerős, pedig azelőtt nem láttad soha. HAVAS ANDRÁS
