Nógrád Megyei Hírlap, 2002. január (13. évfolyam, 1-26. szám)

2002-01-23 / 19. szám

2. OLDAL BALASSAGYARMAT MEG Y E I KÖRKÉP 2002. JANUÁR 23., SZERDA SALGÓTARJÁN PÁSZTÓ Drégelyvár a hősiesség örök példája marad Négy és fél évszázaddal ezelőtti ostromra emlékeznek az idén Drégelypalánkon. Ali budai pasa 12 ezres seregével 1552. jú­lius 6-án támadta meg a sziklaoromra épített Drégelyvárat, amelyet a jobbágy származású Szondi György 146 harcosával négy napon át védett a nyomasztó túlerővel szemben. A har­madik nap este hiába ment fel Márton, a nagyoroszi pap, akit „kevély üzenettel bősz Ali küldte”, Szondi és maroknyi csa­pata nem adta meg magát. A véres küzdelemben valamennyi vitéz halálát lelte, csupán a két hadapród menekült meg, akit az utolsó támadás előtt a várkapitány díszbe öltöztetett és két török fogollyal a pasa táborába küldött, kérve, nevelje őket vi­téz katonákká. Ali díszes temetést rendezett a hős Szondi­nak, búcsúbeszédet is mondott, s a „dárdát maga tüze le sírja felett.” A négy nap történéseiről költők és írók évszázadokon át felejthetetlenül szép sorokat írtak, közülük Arany János „Szondi két apródja” című verse a legismertebb.- Drégely és Palánk hajdan két község volt, az előbbi már az Ár­pádok idején fennállott, az utóbbi csak évszázadokkal később kelet­kezett - kezdte beszélgetésünket Teszári Károly, a Duna-Ipoly Nemzeti Park Börzsöny tájegységi körzetének vezetője, a Drégelyvár Alapítvány kuratóriumának tagja, amikor diósjenői hivatalában fel­kerestük. - Drégely falu nevét 1274-ben Drágul néven említik az oklevelek, amely a Kacsics nem­zetségbeli Marót tulajdona volt, aki azonban a lázadó kunokhoz csatlakozott, ezért IV. László ki­rály birtokától megfosztotta, s azt a Hunt-Pázmán nemzetségből származó Ders és Demeter testvé­reknek adományozta. A várat első ízben egy 1285-ben kelt oklevél említi Castrum Drágul néven. A kis magánvárat tehát valószínűleg a két időpont között, Huntfi De­meter építtette a 444 méter magas andezitkúpra. A vár történelmileg a török be­törések idején vált jelentőssé. Az 1526-os mohácsi csatavesztés után ide menekült Várday Pál ér­sek, s kezdetben ő, majd a király állandó helyőrséget tartott benne. Esztergom és Nógrád eleste után Várday érsek a jobbágyszármazá­sú Szondi Györgyöt nevezte ki a drégelyi uradalom intézőjévé és parancsnokká, s az erődítmény végvárrá lépett elő. A vár falait egy villámcsapás miatt bekövetke­zett lőporrobbanás megrongálta, ezért a megerősítése, de a lerom­bolása is felvetődött. A kérdést a török sereg támadása döntötte el.- A 12 ezres hadtest 1552. júli­us 6-án reggel érkezett meg a Dré­gelyvár alatt elterülő és ma is Tö­röktábornak nevezett fennsíkra - mondta Teszári Károly. - Ali budi pasa estére jött meg és nyomban felszólította Szondit, adja fel a vá­rat, a visszautasító válaszra pedig felgyújtana a várat körülzáró fapa- lánkot, így a várvédők visszaszo­rultak a sziklavárba. Másnap haj­nalban a törökök a vár alatti Vár­bércről lőni kezdték várat, s két na­pon át tartó ágyúzás miatt beom­lott a kaputorony és rommá vált a vár arcéle. Július 9-én Ali pasa fel­küldte Márton nagyoroszi papot, beszélje rá Szondit a vár feladásá­ra, s de a kapitány ismét tagadó vá­laszt adott. Két hadapródját, a Hont megyei Libárdyt és Sebes­tyént, valamint két török foglyot drága skarlátba öltöztette, s elküld­te őket Alihoz, kérve, nevelje a két fiút vitéz katonává. A maga szemé­lyére csak annyit kért, hogy temet- tesse el tisztességgel. A küzdelem rövid volt és ke­gyetlen. Szondi a térdébe kapta az első golyót, a második pedig kiol­totta az életét. A törökök az utolsó szálig felkoncolták a kimerült és legnagyobbrészt sebesült magyar őrséget. A vár elesett, ám Ali hős­ként ünnepeltette Szondit, teteme fölött magasztaló beszédet mon­dott, díszes sírba temettette, s fölé­je kopját tűzött le. A sír helyéről megoszlanak a vélemények, Teszári Károly úgy véli, hogy Szondi Györgyöt a Töröktábomak nevezett fennsíkon helyezték örök nyugalomra. Teszári Károly szívügyének tekinti Drégelyvár meg­mentését ■ Az ostrom során rommá lőtt várat nem építették újjá. Palánk fa­lu területén, a templom körül 1575-ben erős palánkot létesítet­tek a törökök, ezentúl innen sar- colták a környék lakosságát. Az 1663-ban felgyújtott és leégett pa- lánkvámak ma nyoma sincs a fel­színen. Drégelyvár még álló falát a múló idő lerombolta, köveit a la­kosság építkezéshez elhordta. Az egykori erődítmény állapota az 1980-as évek végére olyannyira kritikusra fordult, hogy félő volt, néhány évtized múlva már sem­mi nem marad belőle, ezért felve­tődött a rekonstrukció gondolata. Az első próbálkozásokat a Honton élő Gál János, a soproni erdészeti egyetem rektora tette meg, akinek vezetésével az egye­temisták kivágták a bozótot, pa­dokat, asztalokat helyeztek ki. A vár állaga azonban vészesen romlott tovább. A kultúrtörténeü érték menté­sében 1989-ben következett be lé­nyegi vátozás, amely elsősorban a nagyoroszi születésű, ennélfog­va a tájhoz kötődő Teszári Károly- nak köszönhető. A jelenleg 64 éves erdőmémök 1985-től foglal­kozik természetvédelem­mel, az ő ötlete volt Dré­gelyvár feltárásának és az állagmegóvásának szerve­zett formába terelése.- A gesztor szerepét az 1991-ben megalakított Drégelyvár Alapítvány vállalta magára - tájékoz­tatott. - Az alapítványon keresztül eddig 35 millió forintot fordítottunk a vár­ra, amelyből 611 köbmé­ter fal épült meg. Célunk a fő- és a határoló falak nyomvonalának felderíté­se, a falak megerősítése. A nyugati fal nagyjából már elkészült, az északi fal is masszívan áll, bár még dolgozni kell rajta. A múlt évben megkezdtük és az idén is folytatjuk a keleti fal építését. Szondá­zó kutatások korábban is voltak, három éve Majcher Tamás, a szécsé- nyi Kubinyi Ferenc Múzeum ré­gésze végzi a feltárást, azóta fel­gyorsultak a munkálatok. Az állagmegóvás az Országos Műemléki Hivatal tervei alapján történik, a falak megerősítését Pé­ter István építési vállalkozó végzi. Az építkezés középkori körülmé­nyek között folyik, hiszen a Vár­hegyen nincs víz, nincs áram, nincs szállítószalag, vödörben, ké­zi csigával húzzák fel az építő­anyagot és a vizet. A várban ki­ásott mintegy 160 köbméter tör­meléket csúszdán eresztették le. A beépítendő követ a Börzsönyben szedik össze. A pénzt a legkülönfélébb mó­don teremtik elő. Az első számú lehetőséget a pályázatok jelentik. Az adományokat az alapítvány gyűjti. A Magyar Állami Kincstár együttműködési szerződés kere­tében segít. Az Állami Erdészeti Szolgálat a közjóléti alapjából nyújt támogatást. A drégely- palánki önkormányzatot sem szabad kifelejtenünk a pártolók táborából. Ha pedig valakik úgy gondolják, hogy személyi jövede­lemadójuk egy százalékát szíve­sen felajánlanák a jó ügy érdeké­ben, megtehetik. Az alapítvány számlaszáma: 19667410-1^41. Drégelyvár a nemzeti örökség része, az erről szóló döntést az 1990. szeptember 19-i ülésén hoz­ta meg a nemzeti örökség bizott­sága. A határozatról szóló oklevél­ben a testület felkért minden egyes állampolgárt és hazai intéz­ményt, tekintsék kötelességük­nek, hogy valamennyi rendelke­zésre álló eszközzel őrizzék és óv­ják Drégelyvárt, az egész nemzet kincsét.- Szerencsésnek érzem ma­gam, hogy részt vehetek e kultúr­történeti érték megmentésében - jelentette ki Teszári Károly - ám én azt szeretném, ha az egész or­szág építené fel Drégely várát. Sok tennivalót jelent, ugyanakkor sok örömet is szerez ez a munka. To­rokszorító érzés volt, amikor fiata­lok egy csoportja spontán eléne­kelte a Himnuszt, még a várépítő kezében is megállt a malteroska- nál. Más alkalommal iskolások csatárláncot képeztek, s 283 követ adtak kézről kézre, ők így járultak hozzá a vár építéséhez. Szondi György jelképes sírjára gyakran hoznak virágot, Mindenszentekre olykor koszorút helyeznek el és mécsest is gyújtanak. Drégelyvár és hős kapitánya örökre beírta nevét a magyar tör­ténelembe. A várvédők dicső tette a bátor helytállás, az önfeláldozó hazafiság örök példája marad. KOLAJ LÁSZLÓ FOTÓ: RIGÓ TIBOR Tarjám történetek A napokban igen kellemes megle­petés ért: meglátogatott gyerekkori barátom, Csákvári László. Kissé szabadkozó mondatok kíséretében átadta frissen megjelent „Tarjáni történetek” című kötetét és meg­kért, ha elolvastam, közöljem vele őszinte kritikai észrevételeimet. Miután a kereken 170 oldalt még az este, együltömben az utolsós betűig kiolvastam, ennek a kérésnek sze­retnék máris eleget tenni, s ha le­het, így nyilvánosan, mert úgy ér­zem, közkincs került a kezembe. Az elegáns, kiváló nyomdatechniká­val készült, sok-sok fotóval illusztrált kötetnek mindjárt a címfotóján meg­akad az olvasós szeme. A szerző első elemista osztályképét láthatjuk a Pécskő utcai iskolából. A fatomácos épület előtt egytől egyig gondosan felöl­töztetve, megfésülködve, karba tett kéz­zel, mindannyian jól láthatóan (valószí­nűleg egy erre alkalmas lépcsőzetes pó­diumon) elhelyezkedve fogják közre a gyerekek az ugyancsak alkalomhoz illő­en sötét ruhába öltözött tanító nénit. Ma egy ilyen iskolai csoportkép készítése nehezen képzelhető el, különösen ak­kor, ha figyelembe vesszük, hogy az osztály létszáma pontosan 61 fő! Talán nem véletlen, hogy a szerző így emlék­szik egykori tanítójára: „Tompay Gabi néni volt a vüág legszebb és legaranyo­sabb tanító nénije.” „Szép család voltunk: öt fiú és két lány... Házunk ragyogott a tisztaságtól. A szobák padlózata gyalult deszka volt, azt anyám padlósárgítóval befestette, sa­ját kezűleg készített rongyszőnyegekkel fedte be... A szobákban nagyon ritkán fűtöttünk be, pihe dunyhával takaróz­tunk, alulról a szalmazsák melegített... Gyönyörű kertünk volt, tele virággal. Családunk nem volt vallásos, de hittük az Istent, betartottuk a tízparancsolatot és tiszteltük, szerettük szüleinket.” E né­hány kiragadott mondat is jól szemlélte­ti talán azt a meghitt családi légkört, melyben a felvidéki Bélabányáról (Sel­mecbánya szomszédja) ideszármazott Czibula-Csákvári, egyszerű, de szorgal­mas, törekvő vasutascsalád teremtett maga körül a századelőn itt, Salgótarján­ban, a Rokkant-telepen. Aztán a diákévek sűrűjében forgoló­dó, kiválóan szavaló, jól és sokoldalúan sportoló, a cserkészetben és a levente­életben is járatos, nyaranta izmait ke­mény fizikai munkákon edző fiatalem­ber színes kalandjaiból elénkvetül váro­sunk múltjának sok-sok részlete. Nem tudom, a mai diákok például tudják-e, hogy az érettségizők avató szalagját, és az azóta országosan is elterjedt „szalag­avató” szokását szerzőnk ötlötte ki, s először itt, Salgótarjánban, az ipartestü­let nagytermében volt az első, 1943. feb­ruár 9-én, a kereskedelmi iskola által megtartott szalagavató ünnepség. A kereskedelmi iskolában érettségi­zett, kiválóan „gyorsíró” fiatalember az­tán az üveggyárba került és elindult a ranglétrán felfelé. Életének e korszaká­ból is érdekes embereket, történeteket ismerhetünk meg. Például Jermendy igazgató-főmérnököt, a halálos áldoza­tokat is követelő üveggyári bombatáma­dást (az egyik áldozat éppen az igazgató édesapja volt). Izgalmasak a II. világhá­ború városunkra vonatkozó eseményei, a front átvonulása, az oroszok bejövete­le, majd a „felszabadulást” követő idő­szak bizakodással, majd egyre több csa­lódottsággal járó évei, az osztályidegen­né nyilvánítás és a vasbetonszerelő­szakma felé térítés folyamata. „1956-ban még nem volt szabad szombat de az építőiparban minden má­sodik szombat munkaszüneti nap volt, s ez éppen október 27-re esett. Otthon (a Kilcer-házban laktunk) éppen a szenes­vödröt pakoltam, amikor a feleségem odaszaladt hozzám és mondta: jönnek a tüntetők. Magamra kaptam én is a ló- denkabátomat és beálltam a tömegbe, éppen a diákok közé. Valaki elkiáltotta magát: Talapra magyar, s én folytattam: Hí a haza! Innen már mindenki mondta a verset... így értünk a szovjet emlékmű­höz... Drótkötelet hoztak, majd egy megpakolt teherautóval többszöri pró­bálkozás után sikerült megroppantam és ledönteni az obeliszket, mely darabokra tört. Ekkor ellenállhatatlan lelkesedés tört rám. Átverekedtem magam a töme­gen, s a csonkhoz támasztott létrán fel­másztam annak tetejére. Hihetetlen kép tárult elém. Az egész tér, a Pécskő utca eleje telis-tele volt éljenző, zászlókat len­gető tömeggel. S elkezdtem szavalni a Nemzeti dalt. Éreztem, hogy hangom betölti a teret, mindenki hallja a verset. Csak az első részt mondtam egyedül. Az eskü szövegét már hatalmas tömeg har­sogta, s ez így ment versszakról vers­szakra. Csodálatos érzés volt! Aztán még jöttek a forradalom biza­kodó napjai, majd december 8 megdöb­bentő élménye közvetlen a lakásunk melletti sortűzzel, a lakásunkba szállí­tott véres sebesült inasgyerek konyhá­jukban történő halálával. 1957. február­jában letartóztatták, börtönhónapok következtek, majd folytatódott a vasbe­tonszerelés, először csak beosztottként, majd „brigádvezetőként”, „élmunkás­ként”. Ennek az életszakasznak a leírá­sából megismerkedhetünk városunk leglendületesebb építési korszakának emberközeli kulisszatitkaival. A bő há­rom évtizedes életszakaszt a szerző így summázza: „Mindig kellemes emlékek­kel gondolok vissza erre az időszakra. Ha végigmegyek a városon, eszembe jut, hogy egyetlen épület, gyár nincs, amelynek építésében, vagy bővítésé­ben a két kezem, illetve az agyam mun­kája ne lenne benne. Büszke vagyok rá, hogy... a „vasbetonszerelők királya” voltam!” Ezt a fordulatokban gazdag hét évti­zedet át- meg átszőtte a versmondás, a színjátszás. Tagja volt az országos hírű acélgyári Petőfi színjátszó körnek, de játszott az üveggyáriakkal is. Először kisiskolás korában Heródes szerepét ját­szotta, majd következtek a Néma leven­te, a Fösvény, a Pygmalion, Volpone és sok-sok egyéb színművek jelentős szere­pei megannyi élménnyel, csalódásokkal is, de főleg sikerekkel. Mindezek néhány éve már elmaradtak, a versmondást azonban mind a mai napig folytatja. Az érdekfeszítő leírások jólesően elevenítik fel az egykor oly pezsgő salgótarjáni színjátszás emlékeit, az ismerős, vagy már elfeledett neveket. Az utolsó fejezet a szűkebb, oly na­gyon szeretett családról szól. A család­ról, mely a nagy sodrású élet mellett is az élet legfőbb célját jelentette nehézsé­geivel, örömeivel együtt. Megismerked­hetünk a Dunára néző nagymarosi kis faházzal, kerttel, az ottani rokoni, csalá­di, baráti összejövetelek hangulatával, az unokák körében eltöltött boldog órákkal és feltárulnak a szerző legmé­lyebb érzései is, melyek Ella asszony­hoz, mindhalálig szeretett feleségéhez fűzték. Megtudhatjuk, hogy ma is él kö­zöttünk egy nagy család, melynek az or­szág különböző részén élő tagjai egy év­ben egyszer összejönnek harmincán, negyvenen, hogy ápolják a szülőföldhöz kötődő családi hagyományokat. Remélem, a közeljövőben minél több salgótarjáni lakoshoz eljut ez a szemé­lyes élményektől áthatott, múltunk tük­rét, vagy legalábbis tükörcserepeit elénk táró kötet. dr. farcsík jános NOGRADÉ; HÍRLAP KÖZÉLETI NAPILAP Kiadja: Nógrádi Média Kiadói Kft. Felelős kiadó: KOPKA MIKLÓS ügyvezető igazgató. Szerkeszti: a szerkesztőbizottság. Felelős szerkesztő: DR. CSONGRÁDY BÉLA. Felelősszerkesztő-helyettes: FARAGÓ ZOLTÁN. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Salgótarján, Erzsébet tér 6., Postafiók: 96. Szerkesztőségi telefon: 32/416-455, telefax 32/312-542. Kereskedelmi igazgató: PLACHY GYÖRGY. Hirdetési és terjesztési csoport telefon: 32/416-455, fax.: 32/311-504. Balassagyarmati szerkesztőség: Bgy., Kossuth út 15. Tel.: 35/301-660. Az előfizetők részére Salgótarján vonzáskörzetében a Célvonal Bt. (tel.: 30/9433-548, 30/9951-279), Balassagyarmat és Pásztó vonzáskörzetében a KER-T.O.M. Bt. (tel.: 32/463-439,30/475-83-80) juttatja el a lapot. Terjeszti a BUVIHÍR Rt. és a kiadó saját terjesztési hálózata. Előfizethető közvetlenül a Nógrád Megyei Hírlap kiadójánál, a balassagyarmati szerkesztőségben, a hírlapkézbesítőknél és átutalással a KHB Rt. 10400786 07804984 00000000 számú számlájára. Előfizetési díj egy hónapra 1195 Ft, negyedévre 3585 Ft, fél évre 7170 Ft, egy évre 14 340 Ft. Nyomtatás: Egri Nyomda Kft. Felelős vezető: vezérigazgató. HU ISSN 1215-9042. * Tájékoztatjuk olvasóinkat, hogy a különböző versenyeken, akciókon és rejtvénypályázatokon résztvevők által megadott adatok nyilvántartásunkba kerülnek. Az adatok megadásával hozzájárulnak ahhoz, hogy azok felhasználásával a Nógrádi Média Kiadói Kft. az Axel Springer-Budapest Kiadói Kft., az Axel Springer-Magyarország Kft., a Harlequin Magyarország Kft., a Hungaropress Sajtóterjesztő Kft, előfizetéses megrendelését teljesítse, azok akcióira, kiadványaira, szolgáltatásaira felhívja a figyelmet. ______________________________ A z újsága ^ szerkesztőségi rendszám! készült. Három éve felgyorsultak a feltáró és állagmegóvó munkálatok

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents