Nógrád Megyei Hírlap, 2002. január (13. évfolyam, 1-26. szám)

2002-01-18 / 15. szám

Alkonyévek - Nyugdíjasok oldala Idősotthon, mint támasz Ha a szerető gondoskodás már nem elég Az a család, amelynek tagjai között beteg vagy idős ember is van, többoldalú segítségre szorul, hiszen az egészségkáro­sodottról, illetve a hatvan éven felüliről való gondoskodás sok esetben gyakori problémákat vet fel, és az érintettek­nek nincs mindig módja arra, hogy szakemberhez forduljon megoldásuk, mérséklésük érdekében. A nógrádmegyeri idősek ott­honának vezetője, valamint az intézmény Szívdobbanás Nógrádmegyerért Alapítványa nagyrészt ismeri az olyan csalá­dok gondjait, ahol - legkeve­sebb fokozott törődést igénylő - idősek is élnek. S mert az ott­honban történő elhelyezésre mind többen - jelenleg negyvenketten - várnak, részt vettek azon a pályázaton, amelynek keretében támogatást nyertek napi tevékenységükhöz illeszkedő szakmai munkára. A Palócok támasza címmel, tavaly indított programjukkal gyakor­lati útmutatót, segítséget kínál­tak az érintetteknek a nem rit­kán terhekkel járó mindenna­pos feladataik végzéséhez. Az ajánlat kedvező fogadtatásra ta­lált, az eddigiek során - érdeklő­déssel kísért - foglalkozások, előadások keretében vették sor­ra, melyek azok a testi-lelki pa­naszok, jelek, amelyekre foko­zott figyelmet kell a beteggel, időssel törődő családnak fordí­tania. Természetesen kérdések feltevésére, egyéni bajok meg­beszélésére is volt mód az ott­honvezető, Verbói Tibomé irá­nyításával működő program­ban, amely most új fejezetéhez érkezett: január 16-tól dr. Pál­mai Kálmán vezetésével, tízfős csoportokban tréningeken, helyzetgyakorlatokon tanulják a résztvevők, hogyan kell fogadni, esetleg elfogadni, mérsékelni, il­letve legalább elviselhetővé ten­ni a családi környezetben tart­ható, az idősödéssel együtt járó testi-lelki problémákat. A magyar nők 1956-ban A magyar nők 1956-ban címmel rendezett tudományos kon­ferenciát az 1956. december 4-5-i nőtüntetések emlékére a Magyar Asszonyok Ezredéyi Szövetsége nemrégiben Buda­pesten. Ékes Ilona, a tavaly nyáron alakult, 16 civil szervezetet tömörítő szövetség elnöke a tanácskozásról tartott sajtótá­jékoztatón elmondta; az em­berek túlnyomó többsége nem is tud az 1956-os nőtün­tetésekről, „ahol névtelen, de nem arctalan”, fiaikat, férjei­ket féltő, gyászoló asszonyok fogtak össze és demonstráltak a békéért. Rámutatott: most van itt az utolsó lehetőség, hogy a még élő résztvevők, szemtanúk visszaemlékezése­it és a még fellelhető tárgyi emlékeket összegyűjtsék. Ezért is indítottak el a forrada­lom 45. évfordulója alkalmá­ból egy kutatást, amelynek eddigi eredményeiről a konfe­rencián számoltak be. Bögre Zsuzsa szociológus a kutatásról szólva elmondta: a nőtüntetés összesen 30 egyko­ri résztvevőjével készítenek mélyinterjúkat. Elsősorban azt vizsgálják, hogy a megtor­lásnak áldozatul esett nők börtönből való szabadulásuk után milyen^ visszajheszkedé- si stratégiákat alkalmaztak. Utalt arra: az eddig felvett 23 életútinterjú kapcsán levont következtetések azt mutatják, hogy a társadalomnak a szoli­daritásban megnyilvánuló el- lenállása nagyban segítette azon nők visszaintegrálódá- sát, akiknek családjuk, kibo­csátó közegük megmaradt. Hozzátette: találkoztak azon­ban olyan asszonyokkal is, akiknek a családja szétesett, s akik nem tudták feldolgozni a szenvedéseket. Juhász Borbála történész a kutatás történeti, tényfeltárás vu. f­___ á ga kapcsán, az 1956 decem­beri eseményekről elmondta: a Péterfy Sándor utcai csoport tagjainak kezdeményezésére röplapokon hirdették meg a nőtüntetést. December 4-én - a szovjet csapatok bevonulása után egy hónappal - több ezer nő gyűlt össze egy szál virággal a kezé­ben a Hősök terén, ahonnan csendben vonultak az ameri­kai és a brit nagykövetségek elé. Férfiakat nem engedtek soraikba, nehogy közéjük lő­jenek. December 5-én a Pető- fi-szobortól indult hasonló tüntetés, amelyen azonban már valamivel kevesebben vettek részt. Ékes Ilona elmondta: a ku­tatás eredményeit egy kiad­ványban tervezik közreadni, de archiválják is a kutatási anyagokat, amelyek a Páz­mány Péter Katolikus Egyete­men lesznek mindenki szá­mára hozzáférhetőek. Fontos az emberek bizalma Mozgalmas esztendőt tudhat maga mögött a bányászszakszervezet salgótarjáni I-es alapszervezete. Abban pedig, hogy az egy esztendeje választott vezetőség munkája fo­lyamatos és eredményes is volt, jelentős ré­szük van azoknak a férfiaknak és asszo­nyoknak, akik felvállalták a bizalmiak nem könnyű munkáját. Bekopognak az idős bá­nyászokhoz, özvegységük minden gondját- baját viselő asszonyokhoz, ha másért nem hát azért, hogy szót váltsanak velük. Mind­ezeket Lakatos Ferenc, az alapszervezet el­nökhelyettese mondta azon a vezetőségi ülésen, amelyen ott voltak a bizalmiak is.- így van ez valamennyi tanácskozásunkon - toldotta meg az előbbieket Rákos József, az alap­szervezet elnöke. Egy esztendeje választották az alapszervezet vezetőjének. A legfontosabbnak azt tartotta, hogy rendezzék a vezetőség és a bizalmiak sora­it. Mára már összerázódtak annyira, hogy jól ér­tik egymás szavát, tudják, hogy az alapszervezet dolgai akkor mennek rendben, ha valamennyien teszik a dolgukat. Mert munka az akad bőven. Jó pár esztendeje már annak, hogy Nógrádban bezártak minden mélyművelésű bányát. A szak- szervezet azonban így is „él”, dolgozik. Három és l fél ezer tagja van, de ennél lényegesen több bá-' nyásznyugdíjas és bányászözvegy kötődik a szer­vezethez. Kötődnek, mert segítséget kapnak, gondjukban, bajukban. Rákos József magyaráz­ta, hogy tavaly mintegy negyven alkalommal tar­tottak fogadónapot, ahová elsősorban gondjaikat hozták el az emberek. Mert a bányásznyugdíja­sok többsége kevés pénzből él. Több mint nyolc- vanan kértek és kaptak segélyt. Közülük húszán olyanok, akik fél évszázada tagjai a szakszerve­zetnek. S legalább húsz esetben fizettek temetési segélyt. A nehéz munka, a mindennapok gondjai nem kímélik az egészséget. A tagok létszáma mégsem apadt.- Ahol jól érzik magukat az emberek, mert lát­ják, hogy törődnek velük, oda szívesen mennek - mondta Fiikor Balázs, a szakszervezet megyei nyugdíjasbizottságának elnöke. Sorolta a bá­nyász- alapítványtól kapott támogatást, szén­pénzt, a kedvezményes akciókat, a sikeres kirán­dulásokat, amelyeket mind-mind a megyei bi­zottság és az alapszervezetek szerveztek. Nem véletlen tehát, hogy ma már félezer_tagoL tesz ki az alapszervezetben a tagok száma. így aztán kiszélesítették a bizalmihálózatot is. Most már tizenöten vannak. Jól választottak, az újak is gyorsan beletanultak a munkába. Amikor a tagdí­jat szedik, vagy segélyt visznek valahová, vagy valamiféle közös megmozdulásra invitálják tagja­ikat, jut idejük arra is, hogy meghallgassák a pa­naszt, a segítséget kérő szavakat. A beszélgetések során sok minden szóba kerül. Legtöbbször az, mire készül a szakszervezet, mit végeztek a de­cemberi kongresszuson, amelyen Nógrádból ki­lenc küldött vett részt. S azt is közösen gondolták végig, miért volt szükség arra, hogy hallassák szavukat az elmúlt években Kazincbarcikán vagy Pesten. A még meglévő munkahelyek, a nyugdí­jak egyaránt védelemre szorultak és szorulnak ma is. így látta ezt Nótás Istvánná is. Új bizalmi és nem titkolta, hogy nehezen vállalta el a munkát. Attól tartott, nem tudja úgy ellátni, ahogy szeret­né, ahogy elvárják tőle. S mint kiderült, aggodal­ma nem is volt egészen alaptalan.- Nehezen indultam. Az idős emberek már mindentől félnek... Bizalmatlanok ha nem isme­rik a látogatót. Volt, akit be sem engedett - emlé­kezett a kezdetre. Amint egy kicsit jobban meg­ismertek, mindjárt barátságosabbak lettek. Megfogadható tanulságként említette, mennyi­re fontos számukra az emberek bizalma. Sokat segítene az újaknak, ha a régi bizalmiak elkísér­nék őket az első útjukra. Szinte valamennyien egyetértettek vele. Gecse Balázs sem tartotta egyszerűnek a bizal­mi munkát. Azt mondta:- Van, aki belefárad, mert hát nem vagyunk már fiatalok - nézett körül. - De ha segítünk egy­másnak, kicsit könnyebb a dolog. Ebből a szem­pontból a vezetőségre nem lehet panaszunk. Minden lényeges kérdésről tudunk, ami valami­képpen érint bennünket. Petrovics Károly is elismerésre méltónak tartot­ta munkájukat. Önzetlenül teszik a dolgukat, nem várnak érte különösebb fizetséget. Legfel­jebb annyit, hogy évente egyszer megköszönjék fáradozásukat.'- Az elismerés azokat is megilleti, akik új tago­kat hoztak az alapszervezetbe - vetette föl László Gyula. így folydogált a beszélgetés egészen minden­napi dolgokról. De ahogy Kovács László, a BDSZ nyugdíjasválasztmányának elnöke megjegyezte, a szakszervezet dolga éppen az, hogy a min­dennapokban segítse tagjait, ha arra szükség van. Salgótarjánban a lakosság mintegy harma­da nyugdíjas és meglehetősen szerény körülmé­nyek között él. A 30-37 ezer forintos nyugdíj nagy részét elviszi a lakásrezsi meg a patika. Szükség van a rászorulók támogatására. Ezt azonban nemcsak a szakszervezetnek kell ész- revennie.-VG­Egy salgóbányai néptanító életútja (7) Én 1946 február 8-án érkeztem ha­za Vajácsbányára, ahol a családomat hagytam. Az édesanyám, meg a bá­tyám azonban Salgótarjánban laktak. A bátyám a feszigyárban dolgozott. Őt a Weiss Manfréd, a Salgótarjáni Kő­szénbánya Társaság és a Rima által létrehozott ötvözetgyár építésekor a Rima delegálta a vezetésbe számvitel­vezetőnek. A feleségem azonban egyedül várt reménykedve Vajács bá­nyatelepen. Vonattal sikerült eljutnom Hatva­nig. Innen könnyebben eljuthattam volna Salgótarjánig, de én a felesé­gemhez siettem. Onnan egy másik vo­nattal Füzesabonyig. Az utasok figyel­meztettek, hogy vigyázzak, mert ren­geteg orosz katona van az állomáson és figyelik a magamfajta embereket. Szorongattam is azt a kis csomagot, amit hoztam magammal, hogy haza­vigyem. Füzesabonyból másnap haj­nalban indult egy munkásvonat Mis­kolcra, azzal sikerült továbbjutni. A városban nem voltam ismerős, de egy társam, akivel addig együtt utaztunk, elmagyarázta, hogy a gömöri pálya­udvarra kell menni, ha Putnokra aka­rok jutni. El is érkeztem oda, de bizony nem volt ott semmiféle vonat. Megerősítet­te ezt a forgalmista is, de nem bizta­tott semmi jóval. Vonatok nem indul­nak - mondta, mire megszólalt egy vasutas, hogy indul egy mozdony ta­lán Kazincbarcikáig. Erre a mozdony­ra szerencsémre felvettek engem és elvittek addig. Arra már nem emlék­szem, hogy Putnokra miként jutottam el, de másnap déli tizenkét órára oda­értem. Azt tudom, onnan meg indult Ózdra munkásjárat, ami fél kettő kö­rül ért be, hogy a délutáni műszako­sok beérhessenek vele. Putnokról meg már könnyebben jutottam to­vább, mert közlekedett Borsodnádasdig a munkásokkal. Ezen az iparvasúton jutottam végül haza Vajácsbányára, amely Borsodnádasd szomszédságában feküdt az Ózdra ve­zető műút mellett. Miközben várakoztam a kisvonat- ra, összetalálkoztam egy sereg isme­rőssel, akik Ózdra jártak dolgozni. Voltak köztük olyanok is, akik tanít­ványaim voltak Vajácsbányán. Meg jöttek a járdánháziak is, akik ugyan­csak jól ismertek. Kértem őket, hogy ne szaladjanak előttem hozzánk. En ugyanis írni nem tudtam, azon az egy lapon kívül, amelyen csak az aláírá­som volt az enyém. A szöveg angolul volt rajta; Meg aztán szöktem is a fog­ságból. Ám de bárhogyan is kértem, az egyik fiatal gyerek, aki nem messze lakott tőlünk, előreszaladt az érkezé­sem hírével. Azok az emberek, a bányászok, a gyerekek szülei, akik láttak hazafelé menni, elémjöttek, mosolyogtak, ráz­ták a kezemet és szeretettel üdvözöl­tek. A feleségemet otthon találtam, ő már tudta, hogy jövök. Nem várt a ka­puban, hanem az ágyban feküdt, mert beteg volt. Nagyon örültünk egymás­nak, de amikor szétnéztem a házban, elfacsarodott a szívem, hogy miből is élhetett az asszonyom eddig. Amikor elmentem katonának, a front már na­gyon közel volt hozzájuk. Akkor szólt neki a somsályi bányagondnok,- egy mérnök, hogy ad neki egy kocsit, ne­hogy a bányászok meggyilkolják és meneküljön az oroszok elől is. A fele­ségem csak annyit mondott az aján­latra, hogy ő bizony sehová sem megy, mert nem fél és ezek a bányá­szok nem emberevők. Jól ismertük a bányászokat, akik szűkszavúak voltak, minden második szavuk káromkodás volt. A nehéz, ve­szélyes munka érdessé változtatta őket. De ha valakit megkedveltek, azért képesek voltak mindenre, akár a saját életük árán is megvédeni. Ha én nem vonultam volna be katonának a behívóra, akkor engem is eldugtak volna a hadsereg elől. Mint ahogyan közülük is sokan a Bükk erdeiben bújtak meg, míg a vész el nem vonult a fejük fölül. Nekünk, tanítóknak jó kapcsolatunk volt a bányászokkal, akik megértették és értékelték, hogy mi az ő gyerekeiket tanítottuk. A hazaérkezés örömének csillapo­dásával több meglepetés is ért. Az is­kola már nem rimái iskola volt, ha­nem a Magyar Állami Szénbányák is­kolája. A másik nagy meglepetés pe­dig az volt, hogy mivel én nyugatos katona voltam, nem mehetek be az is­kolába tanítani, majd csak akkor, ha a miskolci igazolóbizottság előtt megje­lentem és ott engem igazolnak. Meg­lepetés volt az is, hogy az úgynevezett főtanító, meg egy kolléganő már nem voltak az iskolában. Akkor a volt főta­nító felesége - aki szintén pedagógus volt, csak a Rimánál ő nem taníthatott a szigorú szabályok miatt - az ottani rimái erdészet fővadászának a fia, aki tanító lett, meg egy máshonnan érke­zett pedagógusnő dolgozott. Mivel februárban érkeztem haza, egészen augusztusig csak tétlenked­tem otthon. Akkor hívtak be Miskolc­ra az igazolóbizottság elé. Valahogyan tudtunk létezni, nem haltunk éhen. Fűtési anyagról nem kellett gondos­kodni, mert a bányából küldték a vá­logatott szenet. Amikor elindultam az igazolóbi­zottság elé, az éjszakai műszakról ha­zaérkező bányászok velem jöttek Mis­kolcra. Azért, hogy ha valami gond lenne velem, majd ők közbelépnek. Mondtam, nem lehet semmi baj, hi­szen nem önként mentem nyugatra, nem menekültem. Behívóparancsot kaptam, s ha valaki behívót kap, an­nak menni kell. Odakint meg, amit tettünk, arra parancsot kaptunk és a parancsot nem lehet megtermékenyí­teni, mert szaporodik. Miskolcon azonban gond nélkül le­igazoltak, nem találtak semmiféle problémát. Néhány nap múlva Ózdra kellett utaznom a kiegészítő parancs­nokságra és ott le kellett szerelnem. Igaz, nem tudtam mit leszerelni, hi­szen sem egyenruhám, sem fegyve­rem nem volt. E nélkül vittek ki. Ez után mehettem tanítani. Időközben francia fogságból ha­zaérkezett a főtanító is. De mivel ő hadapród őrmesterként szolgált, többször is behívták, noha menekült a szolgálat elől. Az iskola nem volt ha­diüzem, a tanítókat be lehetett hívni katonai szolgálatra, nem úgy, mint a bányászokat, meg a gyári munkáso­kat. Folytattuk a tanítást, de számos változás történt abban az időben és mindig volt valamilyen gondunk. Bele kellett illeszkedni az új szemléletű ok­tatásba, ami nem is volt egyszerű a sokféle utasítás közepette. Közben elkövetkezett 1948, az is­kolák államosításának az időszaka. A kommunisták győztek a választáso­kon, s nekiláttak az iskolák átalakítá­sának. Nem számított, hogy egyik is­kola katolikus volt, a másik evangéli­kus vagy zsidó, nem méltányolták a vállalati iskolákat sem, mindegyiket államosították. Mi pedig mindannyian állami tanítók lettünk. Majd később megalakultak a taná­csok. Létrejöttek a járási tanácsok és a megyei tanács. Kialakították a járási oktatási osztályokat, majd a megyei oktatási osztályt. A megye döntött ab­ban, hogy mely iskolákat vontak ösz- sze, s általuk csapták egybe a vajácsi bányatelepi iskolát, meg a járdánházi felekezeti iskolát egy intézetté, noha egymástól két kilométerre voltak. En­nek az iskolának a vezetésével engem bíztak meg, én lettem az igazgató. (Folytatjuk) PÁDÁR ANDRÁS

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents