Nógrád Megyei Hírlap, 2001. december (12. évfolyam, 279-302. szám)

2001-12-24 / 298. szám

2001. December 24., Hétfő KARÁCSONY Nógrád Megyei Hírlap - 13. oldal Janikovszky Éva meséi az életről és az írás szeretetéről A FENYŐÁGAT A GYEREKEK AJÁNDÉKAI DÍSZÍTIK Az emberről — ha történetesen író — nagyon sokat sejtet műveinek címe. Talán túlzás nélkül mondhatjuk, hogy visszatükrözi a lelkületét, jelzi, hogy mi izgatja legjobban alkotói életét. Janikovszky Évára ez biztosan igaz. Nézzük csak! Ha én felnőtt volnék, Felelj szépen, ha kérdeznek!, Égigérő fű, Velem mindig történik valami, Kire ütött ez a gyerek?, Felnőtteknek írtam, Mosolyogni tessék!, Ájlávjú, De szép ez az élet. Aztán sokat mondó lehet, ha tanúi lehetünk valahol — iskolában, könyvtárban — egy úgynevezett író-olvasó találkozónak. Indokolt az „úgynevezett”, hiszen inkább hasonlítanak ezek egy családi összejövetelhez, ahol a derűs írónőt rendszerint több száz érdeklődő gyermek, unoka veszi körül... Janikovszky Éva állítja, a barátság egész életére elkíséri az embert a szerző felvétele — Szereti a telet? — Nem különösebben, főleg itt, a nagyvárosban. Vagy csúszkál az em­ber, vagy locspocs. A hegyek közt persze minden más, ott gyönyörű minden ilyenkor is, a hó pedig tiszta. Tavasztól őszig szebb a természet. — Meg autózni is könnyebb... — Nincs kocsim. Későn tettem vizsgát, és mindig szorongva ültem a volán mögé. És amikor kezdtem ki­csit szédülni, majdhogy örültem, végre egy ürügy, s abbahagyhattam az autóvezetést... — Korán szokott kelni? — Nem, kilenc felé. Igaz, este vi­szont sokáig fennvagyok. — Hány oldalt ír naponta? — Keveset. Legtöbbször még két gépelt oldalt sem, igaz, azt viszont milliószor átja­vítom. Termé­szetesen telje­sen sosem va­gyok vele elége­dett, ezért aztán nem is igen ve­szem le a polc­ról a saját köny­veimet, mert bosszant, ha észreveszem, hogy ezt vagy azt másképpen, jobban, kifeje­zőbben is leír­hattam volna. — Mostaná­ban már a fel­nőtteket is elbű­völi írásaival, de inkább a gyermekiroda­lom a sajátja. Jó gyerekekről vagy rosszcsont­okról formál szívesebben tör­téneteket? — A gyereke­ket nem lehet beskatulyázni, ők gyerekek. Persze bennük is az embert ke­resem, akárcsak a felnőttekben. Az érdekel, hogyan élünk. Szerencsének mondhatom magam, velem született az empátia képessége, beleképzelem magam a másik helyzetébe, ami megkönnyíti a dolgomat. Még vala­mi, ami ide tartozik. Elég hamar rá­jöttem, hogy a gyerekek szeretnek rövid, képes történeteket olvasni. Hét ilyen típusú könyvet írtam, ezek har­mincöt idegen nyelven is megjelen­tek. Ez persze nem azt jelenti, hogy más formát nem kedvelek, de igyek­szem mindig röviden írni, a javítások többsége kihúzás.- Éneikül talán író sem lett volna? — Látja, ezt nem tudom, bár tény, hogy az első könyvem véletlenszerű­en született. Akkor már kiadóban dolgoztam és valaki a szerződés elle­nére nem írt meg egy ismeretterjesz­tő gyermekkönyvet. Azt mondák, ak­kor próbálkozzam meg én a víz kör­fogásáról írni a gyerekeknek. Azóta eljutottam majdnem harminc köte­tig. Még szeretnék egyet-kettőt, re­mélem lesz erőm hozzá. So­kat segít, hogy nagyon sokszor találkozom az írásaimmal, a gyerekek rend­szerint azzal fo­gadnak, hogy előadnak egy- egy részletet va­lamelyik köny­vemből. Hang­súlyaikból, a fel­olvasás ritmu­sán pontosan kiérezhető, hogy találkoz­nak-e a gondo­lataink. Nagyon jó érzés, hogy így van. — És közben sokat nevet­nek... — A humort a legfontosabb életerőnek tar­tom. Lehet hu­mor nélkül is ír­ni, csak nem ér­demes. Persze, ez is valamiféle veleszületett tu­lajdonsága az embernek, és szerencsés, aki ilyen alkat, mert a legszörnyűbb helyzetekben is megkönnyíti az életét. Rengeteg leve­let, kedves telefont kapok, amelyben biztosítanak arról, hogy „nálunk is éppen így van”, meg hogy „honnan teszik tudni ilyen pontosan?” Sajnos, mostanában már nem tudok minden kedves levélre válaszolni, de üzenem mindenkinek, őrizzék meg a humor­érzéküket, legyen sok barátjuk. A mai gyerekek életét ismerve, egyre aggasztóbb, hogy szinte megszűntek a kis közösségek, már a kisebbeknek sincs idejük egymásra. Emlékszem, a barátnőmmel iskola után tízszer oda- vissza hazakísértük egymást, annyi mondanivalónk volt. Aztán ebéd után telefonáltunk, hogy folytassuk. Remélem nincs teljesen igazam, de úgy látom, hogy az iskolai közössé­gek is lazábbak, ami nagy kár, hiszen ez egész életére elkíséri az embert, én a gyerekkori barátaimmal most is szorosan tartom a kapcsolatot, lakja­nak a világ bármelyik pontján. — Olvastam valahol, hogy a mobil- telefonját, annak minden hátrányá­val együtt, elvinné magával a jövőbe. — Ha egy lakatlan szigetre gondol, akkor — lehet, hogy meglepődik ezen — sok-sok könyv mellett először is a napisajtót vinném magammal. Ami a telefont illeti, a betegségem idején kaptam a fiamtól, hogy tudjuk tarta­ni a kapcsolatot. De azóta csak a leg­végső esetben veszem igénybe, be­vallom őszintén, valamilyen kifür­készhetetlen okból, még a számán is gondolkodnom kell. Ugyanakkor ezer városi telefonszámot tudok fej­ből, még olyanokat is, amelyeket már régóta hívni sem lehet. — Hogyan ünnepli a karácsonyt? — A karácsony férjem és édes­anyám halálával egyszer már elköltö­zött tőlem, de szerencsére megadta a címét, amivel azt szeretném monda­ni, hogy a fiamékkal, unokámmal töltöm az ünnepet. A karácsonyfám egy vázába rakott fenyőág, azon há­rom fából készült aranyos kis szív, egy gyertya, egy gyermekkori an­gyalka. Dísze még néhány olyan apró ajándék, amelyet a gyerekektől kap­tam év közben. — Ha még egy­szer óvodás lehet­ne, melyik ivóbög­rét választaná? — Az eddigiekből sejtheti. Amelyik hasonlít ahhoz a bi­zonyos mosolygós gyerekrajzhoz: egy kör, egy görbe száj, két fül és két neve­tő szem. — Engedje meg, hogy végezetül a kérdező számára talán legkedvesebb könyvéből idézzek, majd kiderül miért éppen ezt a néhány sort. — Kíváncsivá tett... hallgatom! — ,,Az úgy van, hogy az ember idős korban már keve­sebbet ügyintéz, szaladgál, nyüzsög. Inkább elgondolko­zik ezen-azon, ír, írogat, így a szá­zadvégen, ezredelőn. ” Nos, min gon­dolkozik a legtöbbet? — Azon, hogy miért élünk ilyen zaklatott, ingerült világban? Hogy szükségszerű-e ez? Meggyőződé­sem, hogy nem. Mit lehetne tenni azért, hogy nyugodtabb, derűsebb le­gyen az életünk, hiszen valameny- nyien erre vágyunk. Gondoljunk csak arra: a szűkebb család még teljes egyetértésben, sze- retetben, meghatóban ünnepli a ka­rácsonyt. De ha a rég nem látott ro­konok, hajdani jó ismerősök is össze­jönnek az ünnepnapokon, szinte biz­tos, hogy politikai vitává fajul az együttlét. És ha még csak győzköd­nék egymást, az rendben is volna. De mi sajnos begurulunk, veszekszünk, nekiugrunk a másiknak, képtelenek vagyunk elviselni a másként gondol­kodást. Pedig abban biztosan egyet­értünk, hogy szeretnénk, ha gyereke­ink, unokáink már egy derűsebb, harmonikus világban élnének. Pró­báljunk meg hát abban is egyetérte­ni, hogy mit kell megtartani, mit kell megváltoztatni. Évek óta írok egy ro­vatot a Hölgyvilágban, Mosolyogni tessék! címmel. Van egy azonos cí­mű könyvem is. Ahogy már említet­tem, rengeteg levelet kapok, a kedves olvasók, ha felismernek az utcán, már messziről rám mosolyognak. Ez nagyon jólesik. Egyetértünk. Jó vol­na, ha még többen lennének, és nem­csak rám, hanem egymásra is moso­lyognának. Hát reménykedjünk. Bol­dog és békés karácsonyi ünnepeket! Fábián István Névjegy Született: Szeged, 1926. április. 23. Családi állapot: 1978 óta özvegy, János fia 1955-ben született. Tanulmányai: A szegedi tudo­mányegyetemen filozófia, néprajz, magyar és német szakon végzett, majd az ELTE-n filozófia és pszi­chológia, valamint politikai gazda­ságtant tanult. Életútja: 1950-53 között a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium fő­előadója, 1953-1987 között az Ifjú­sági (Móra) Könyvkiadó lektora, il­letve főszerkesztője, jelenleg a ki­adói részvénytársaság résztulajdo­nosa. Elismerései: József Attila-díj (1977), Ifjúsági díj (1979), SZOT-díj (1985), Gyermekekért díj (1986), a Mosolyrend Lovagja (lengyel, 1988), Greve-díj (1990), Budapest­ért díj (1993), a Magyar Alkotómű­vészek Országos Égyesületének gyermekirodalomért díja (1994). A VII. kerület díszpolgára (2000). Művei: eddig 29 kötete jelent meg, az első 1957-ben, Csip-csup, az utolsó kettő idén: De szép ez az élet, illetve A nagy zuhé címmel. Hobbija: barátokat gyűjt, keresi a jó társaságot, szereti a kertet és a ví­zi életet. Történelmi karácsonyok Több mint ezeréves történelmünk­ben boldog-szomorú karácsonyok váltogatták egymást. Hogy melyik­ből volt a több? Nehéz megmondani. Nagyon szerettek például (ki hin­né?) törvényt vagy rendeletet hozni az uralkodók. így a Bécs melletti Sankt Pöltennek 1487 karácsonyán (december 25-én) adományozott cí­mert és jogosította fel a várost vörös viaszpecsét használatára I. Mátyás. Közel 400 évvel később, 1870. de­cember 26-án a király a Sugár út (ma Andrássy út) építését kimondó tör­vénycikket szentesített. 1888 kará­csonyán is aláírt a király egy tör­vénycikket, amelyben a szeszes ita­lok kimérése és kis mennyiségben való árusítása feletti rendelkezési jo­got tartotta fenn az állam részére. Voltak olyan karácsonyok is, ami­kor háborús vagy forradalmi esemé­nyek fűződtek e napokhoz. Például a Rákóczi-szabadságharc idején, 1703- ban — december 24-én — Károlyi Sándor tábornok bevette a Bécs vé­delmére épített marcheggi sáncot, 1705-ben pedig - aligha karácsonyi ajándékként — Vak Bottyán tábor­nok kurucai indultak rohamra Sop­ron bevételéért, eredménytelenül. A legendás Bem apó is harcban, ponto­sabban győzelemmel ünnepelt 1848- ban. December 25-én foglalta el had­teste Kolozsvárt. Se szeri, se száma a sehová nem sorolható történelmi karácsonyok­nak. 1579 karácsonyát például egy Behram nevű török kereskedő tette emlékezetessé azzal a „csekély­séggel”, hogy kávét szállított Budá­ra, s ezt a tényt december 26-án be­jegyezték a vámnaplóba (mint utóbb kiderült, ez volt a kávé első hazai írásos említése). 1856. decem­ber 24-én pedig a gázlámpa „juttatta be” a történelem nagy­könyvébe — Pest utcáin megkezdő­dött a gázvilágítás. Végezetül emlékezzünk meg egy majd 290 esztendővel ezelőtti kará­csonyról. A fontainebleau-i erdőben, a grosbois-i kamalduli keresztesek kolostorában 1716. december 24-én kezdett hozzá II. Rákóczi Ferenc a Vallomások megírásához. „Igazságos voltam, mivel természetszerűleg bor­zadtam az igazságtalanságtól; nem vágyakoztam semmire azért, nem kí­vántam semmit, hogy az igazi nemeslelkűség tükrét lássák ben­nem; a kincset megvetettem, a szű- kölködőket felsegítettem...” — olvas­hatjuk a II. könyvben ezt a karácsony hangulatához, a szeretet és a béke ünnepéhez is illő szép üzenetet. Teletem egyik legkedvesebb írója, a Liszékelyföldi Tamási Áron, kinek volt szerencsém nagyon szegény és mégis tündérien szép falucskájában megfordulni. Sárral bevert, fából ké­szült házacskákat láttam, amelyek­nek lakói minden politikai fordulatot szűkölködésben, de hagyományaik, magyarságuk tisztaságának megőr­zésében éltek meg. Az írómágus meghatóan szép Karácsonyi pászto- rocskák című novellájára gondolok, ha idézni kívánom a kereszténység egyik legnagyobb ünnepét, amely a második isteni személy, Jézus Krisz­tus születésére emlékezik. „Karácsony este lett — írja Tamási. — Az áradó örömben úgy ringott a völgyben a falu, mint a békesség tava. S a tóban egybegyűlt a tizenkét zsen­ge pásztor, mint tizenkét aranyhal. Elindultunk kövér örömmel, s miköz­ben úsztunk a patyolat estében, fel­zengett szívünkből az ének. Szállott az ének és zengedezve hirdette, hogy a betlehemi hírmadár a mi falunkba is hullatott egy tollút. Hullatott egy tollút a kicsi nép ismeretlen falujába: s öröm nyugodott azon, ami hullt és piros megemlékezés a szegények fe­lől... A falu is megbolydult egészen. Megbolydult, mert a reménység örö­me szállotta meg az embereket, s ki­söpörte szívükből az esztendő gondja­it. Csak éneket ter­mett a száj, vagy jó szót. A vérből sem hullott indulat azon az este, hanem megnyugodva csörgedezett a vér, akár Betlehemben a patak, minek a vizéből szelíden ittak a csordapász­torok gazdátlan juhai. A házak tete­jén a hó világított, bent a szobákban pedig szelíden a lámpa. S amikor va- lahonnét, úszva a holdvilágon, fel­hangzott az ének, leányocskák für­késztek az ablakon át, s úgy várták madaras szívvel a zengő sereget.” C sodálatosan egyszerű, varázslato­san nyugtató mondatok. A legzak- latottabb lelket is elcsitítók ezekben a napokban, hiszen itt a szeretet ün­nepe. Hamis képekkel, ígéretekkel, indulatokkal, tragédiákkal sújtott ko­runkban szinte irigyeljük ezeket a fa­lusi lelkeket. Gyermekien hittek, vár­ták a jobbat, s reméltek Urukban, Is­tenükben, Krisztusukban, segít nyo­morúságukon. Emlékszem gyermeki telekre. Csa­ládom ugyan nem volt vallásos, de a december végi napokon mégis valami különös hangulat ragadott magával bennünket. Szüleim titokzatosak vol­tak, dugdosott ajándékcsomagok pa­pírját hallottam susogni a kicsi lakás rejtett zugaiban. Nem érdem, csak tény, hogy emlékezetem határai több évtizedesek, keserves rendszerű (ma már így titulálják) korokban élt gyer­mekkorom boldog volt, mert szeret­tek. Egykeként imádott, védett az édesanyám, édesapám, s próbált leg­alább karácsonykor különlegessége­ket a fa alá gyűjtögetni. Bár nem vol­tunk szegények a szó mai értelmé­ben, szinte elérhetetlen feladat volt szüleimnek egy-két darab narancsot, citromot, jobb minőségű szaloncuk­rot szerezni. A banánt már csak fiatal felnőttként ismertem meg személye­sen. Nem tudtam, mi hiányzik az éle­tünkből, ezért nem is hiányzott. A könyv volt olvasni sem tudó korom­tól a legszebb, legbecsesebb ajándék, s ebből apukám beszerezte, ami­re csak lehetősé­ge volt. Ander­sen meséi, Móra Ferenc Három pillangója, A huncut róka, Csilicsali Csalavári Csalavér tör­ténetei, s azok a mesekönyvek, ame­lyek kinyitva valóságos világként tá­rultak szét előttem magasra ragasz­tott kastélyokkal, csodaszép király­kisasszonnyal és kedvesével, az éle­tét megmentő herceggel. Iskolásként is izgatottan lestem a konyhából az egyszobás lakás leta­kart üvegajtaját, mikor szólal meg a kiscsengő, szikráznak fel a csillag­szórók, fénylenek a gyertyalángok. Később már a magunk kicsikéinek, két gyönyörű lánykának varázsol­tunk karácsonyt, s ez legalább akkora örömet, izgalmat, boldogságot jelen­tett, mint a korábbi. Sokat változtak a két korszak közötti ajándékok, de maradt az illatos fenyő, a nagyszülők várva várt érkezése, az ünnepi vacso­ra, a töltött káposzta, a bejgli, s a ros­ton sült hal. Á kézzel faragott baba­bútort (amely az én boldogságomat jelentette) felváltotta a lego-rengeteg, a könyvimádat átöröklődött, s végig­próbáltuk az élő kicsiny háziállatok (pintyek, aranyhörcsögök, cicák) ajándékseregét. Hosszú ideig sikerült megőrizni gyermekeinkben a kará­csonyi szépség hitét, óvni őket a hét­köznapok galádságaitól, a felnőtti csalárdságtól, s boldogok voltunk, mert szeretetet adtunk és kaptunk. T udom, nagyon sokan akkor is, most is magányosak, csalódottak, családtalanok, vagy még rosszabb, hajléktalan szegények. Ez utóbbi fo­galom sokunknak ismerős, és tudjuk, mennyire borzasztó. Magam okán és hittelen hitén tapasztalva, kérem, aki családban, rokonnal vagy csak szere­tett ismerőssel teheti, öltöztesse leg­alább e napokban ünneplőbe a lelkét, szerezzen örömet, akinek csak tud! Ne burkolóddzon az önsajnálat kilá­tástalan gyógyíthatatlanságába! Mert mindig van egy nálunk is szerencsét­lenebb... BedeZsóka Őrizzük a reménység örömét!

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents